17.fejezet

Sziasztok!

Köszönöm a több mint 2450 oldal megtekintést! Nagyon sokat jelent! Úgyhogy meghoztam a 17. részt, amiben már tényleg elindul a történet. Kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok róla, véleményeiteket kommentben várom, de ha valakinek nincs ideje/kedve kommentet írni, egy pipát is küldhet! ;) Jó olvasást!

little star

_________________________________________________________________________________

17. fejezet

Megfagyott ereimben a vér. A szemem kidülledt a felismeréstől. Most, hogy már tudtam, ki szól hozzám, még jobban összehúztam magam, és tenyereimmel minél jobban próbáltam eltakarni az arcaimat. Egy hideg kéz megérintette csupasz könyökömet, mire összerezzentem. Éreztem a nő hűvös leheletét az arcomon, miközben egyre közelebb lép hozzám. Én meg egyre csak hátráltam. „Semmi baj Chloe, nyugodj meg!” Nyugtatgattam magam, miközben egyre beljebb lépegettem a liftben.

- Attól tartok beszélnünk kell… - kezdi a nő, majd hallom, hogy megnyomja a lift egyik gombját, és a felvonó egyre feljebb emelkedik.

- Nem vagyok rád kíváncsi. – fejeztem ki őszinte véleményemet. Hátamat mutatva a nőnek próbáltam tiltakozni a beszélgetés ellen. Tudtam jól, hogy egy cseppet sem veszélytelen a hátam mögé engedni egy ilyen alakot.

- Ötödik emelet. – hümmögött a maga rekedtes hangján. – Chloe, csak öt perc! Hallgass meg!

- Mi okom lenne rá? – motyogtam, és továbbra is kitartottam a lift fala mellett. Hirtelen erős karok szorítását éreztem meg a karomon, amely kirángat a biztonságot nyújtó felvonóból.

- Gyere már! Nincs sok időnk! – éreztem, ahogyan a hideg ujjak a csontom köré fonódnak, bilincset alkotva a könyököm köré. Rugdosódva próbálok tiltakozni, de a nő erősebb nálam.

- Egy árulóval nincs miről beszélnem… - próbáltam arra utalni, hogy nincs kedvem vele beszélni.

- Hol van a tőr? – sziszegte a fülembe, miközben még erősebben megszorította a karomat.

- Milyen tőr? – kezdtem ismét a „nem tudok semmiről” játékot.

- A tőr. A tőr az ötágú csillaggal. – sziszegi alig hallhatóan Emily. Nagyot nyeltem, amikor izzó barna szemével találtam magam szembe, amely valaha még melegséget, és nyugalmat árasztott.

- Emily, mi történt veled? Miért álltál be árulónak? Miért árultad el Patriciát? – bombáztam rengeteg megválaszolatlan kérdéssel, miközben vészesen közeledtünk az 564-es kórterem felé.

- Én árultam el Patriciát? Röhögnöm kell… - horkantott gúnyosan. Nem értettem, hogy miről beszél. Értetlenül meredtem rá válaszra várva, de ő direkt másra terelte a szót.

- Tudom, hogy a szobában rejtetted el a tőrt! Úgyhogy most bemegyünk, és vagy oda adod nekem, vagy pedig nem állok jót magamért!

- Most félnem kellene? – vigyorogtam a szemébe gúnyosan, hiszen tudtam, hogy még nem akar megölni. Egyelőre nem.

- A helyedben nem viccelődnék! Utolsó esély… - sóhajtott, majd megállva a szoba előtt várakozóan rám meredt.

- Menjünk be!  - javasoltam, majd udvarias fogolyként, az ajtóhoz engedtem Emilyt.

- Basszus zárva! – kezdte el rángatni az ajtót. Mosolyogva néztem, ahogyan szenved.

- Segítenél? – meredt rám könyörögve.

- Ezt komolyan kérdezted? – fontam keresztbe a mellem előtt a karjaimat.

- Te akartad! – sóhajtott Emily, majd egy óriási rúgással leverte a kilincset az ajtóról, ami így megadta magát, és nyikorogva kitárult előttünk.

- Meg is lepődhetnék… - jegyeztem meg epésen, majd beljebb sétálva a szobában, próbáltam olyan arcot vágni, mint akinek tényleg fogalma sincs róla, hogy hol van a tőr.

- Nincs időnk komédiát játszani! Add ide a tőrt, különben…

- Különben? – kérdeztem vissza jelentőségesen. Emily dühösen belevert egyet a falba öklével, de ez sem használt nálam. Tőlem dühönghet itt napestig, akkor sem adom oda a tőrt.

- Hát jó! Adok egy kis gondolkozási időt! – toporgott az ajtóban, végül hangos csattanással bevágta maga mögött az ajtót. Tudtam jól, hogy azonnal visszajön, ha csak egy kis motozást hall, így muszáj volt valahogy elkerülnöm, hogy váratlanul rám törjön. Óvatosan kitámasztottam az ajtót egy székkel, hogy még véletlenül se tudjon bejönni addig, amíg a szék fel nem borul. Mikor teljesen meggyőződtem a felől, hogy már senki nem tud bejönni, ha csak nem szuperhős, kihúztam a tőrt, vörös markolatánál fogva a matrac alól, majd az orvosi köpenyem zsebébe csúsztattam.

- Engedj be te kis csitri! – dühöngött az ajtó másik oldaláról Emily, de én csak nevetve megráztam a fejem. – Egyszer úgy is bejutok!

- Kétlem. Se ki, se be… - az arcomra fagyott a mosoly. Azaz én sem tudok elmenni. Kétségbeesetten kapkodtam a fejem a szobában, hátha látok valamilyen menekülési útvonalat. Lassan kitört rajtam a páni félelem. Kimászhattam volna a sz ablakon, viszont a kilátás pont a kórház előtt tobzódott tömegre nyílott, így nem lett volna túl okos ötlet angyal szárnyakat növesztve leszállni az ötödik emeletről.

- Jaj, ne! – kaptam lüktető fejemhez. A fájdalomtól képes lettem volna összeroskadni. Egy ismerős érzés markolt a lelkembe. „Nekem végem.”

- Mindjárt… - hallottam kintről Emily erőlködéseit, de még mindig nem sikerült neki betörnie a vasajtón keresztül. Még egyszer megszorítottam a kés markolatát, és elővettem a zsebemből. Ha már Emily úgyis elveszi a tört, legalább utoljára had vegyem szemügyre az ötágú csillagot formázó szimbólumot. Óvatosan végig simítottam ujjaimmal a mintán. Amint hozzáértem, egyszer csak megjelent néhány érdekes minta, de amint leemeltem róla az ujjaimat, ismét eltűntek.

Mintha villám csapott volna belém, úgy hatott rám a felismerés! A test melegétől láthatóvá válnak a szimbólumok, amelyek közelebb vezethetnek ennek az egész dolognak a megfejtéséhez. Most már kissé magabiztosabban simítottam végig a fekete jelképen, amelynek minden csücskénél meg jelent egy-egy apró jel. A szememet meresztgetve próbáltam kivenni az apró állatalakokat, amelyek megjelentek az érintésemtől.

 - Egy tigris, egy gepárd, egy sas, egy bivaly, és egy… talán sárkány… - suttogtam magamban a jelképekről felismert állatokat.

- Nem úszod meg! – toporzékolt még mindig Emily az ajtó másik oldaláról.

Gyorsan kerítettem egy papír fecnit, és egy tollat, amire rárajzoltam egy ötágú csillagot, és mindegyik csücskébe beírtam a hozzátartozó állatot.

 A papírt (mit volt mit tenni) a melltartómba csúsztattam, azaz arra a helyre, ahol valószínűleg Emily nem fog kutakodni. A tőrt pedig a farzsebembe helyeztem, majd diadalittasan vártam, hogy Emily betörje az ajtót. Közben végig a jelképeken járt az eszem. Tigris? Mi lehet a tigris? Veszélye. Ez az első szó, ami eszembe jut. Gepárd? Talán… A gepárd a világ leggyorsabb állata. Talán ennek köze lehet a jelképhez. Sas? Sas? Hm, talán jól lát? Éleslátás, talán. Bivaly? Erős, mint a bivaly! A sárkány meg az egész összessége!

- Meg van! – kiáltottam fel diadalittasan. A sárkány jelképezi a démonokat, akik veszélyesek, gyorsak, erősek, és éleslátóak! Már csak arra kéne rájönnöm, hogy ennek mi köze van mindehhez. Gondolataimba mélyedve forgattam az ujjaim között a tőrt.

- Meg vagy! – tört be hangos robajjal az ajtó. Emily sóvárgó tekintetével találtam magam szemben. – Add ide!

- Soha! – jelentettem ki, és védelmezően magamhoz szorítottam a kést.

- Hiszen ez csak egy kés! Semmi különleges nincs benne! Add ide szépen, és nem bántalak!

- Soha! – ismételtem meg jelentőségteljesen, majd Emilyt félrelökve átléptem az ajtó küszöbén, és minden erőmmel azon voltam, hogy épségben elérjem a liftet…