2013. október 30., szerda

12.fejezet

Sziasztok!

Köszönöm a több mint 1540 látogatót! Nagyon jól esik, hogy már ennyien kattintottatok az oldalamra! Hát meghoztam a következő részt, remélem tetszeni fog! Írjatok KOMMENTEKET, és PIPÁLJATOK! ÉPítő kritikákat is szívesen fogadok! Jó olvasást!

little star

_________________________________________________________________________________

12. fejezet


Egyedül kuporogtam a teljesen sötét raktárban. Kezeimmel átkulcsoltam térdeimet, így próbáltam minél kissebre összehúzni magam. Nagyon féltem. Ki tudja, mióta vagyok ebben a raktárban, és, hogy azóta, hogy Emily elárulta a népét mennyi idő telt el. Ebben a sötét lyukban teljesen elvesztettem az időérzékemet. Mintha beszippantott volna egy feketelyuk, és az idők végezetéig itt kéne ülnöm. Sajnos még az orrom hegyéig sem láttam, szóval igazából nem tudtam pontosan megmondani, hogy hol is vagyok, és, hogy mik vannak körülöttem. Hunyorogva próbáltam kivenni a szoba tárgyait, de sajnos nem jártam sikerrel. Még mindig a földön ücsörögtem, és reménykedtem, hogy valaki megtalál. Eszemben sem volt kiabálni, hiszen tök fölösleges, úgyse hallja meg senki. Bizonyára ezért választották Eronék ezt a helyet számomra. Bár nem voltam megkötözve, mégsem mertem akár egy lépést is tenni, mert féltem, hogy talán valamiben, vagy valakiben megbotlok. Mély levegőt vettem, és azzal szórakoztam egy ideig, hogy megpróbáltam egyenletesen szívni, és kifújni a levegőt. Sajnos nem tudom, hogy meddig tartott ez az „idő”, mert igazából nem láttam semmit, és még a réseken sem szűrődött be semmilyen fény. Végül erőt vettem magamon, és óvatosan feltápászkodtam. Elhatároztam, hogy előre nyújtott karokkal járom majd körbe a szobát, hátha találok valami támpontot, ahhoz, hogy kiszabadulhassak. Így hát elindultam zombi kéztartással valamerre. Lépteim csikorogtak a nedves talajon, amitől kirázott a hideg. Egyszer csak megcsúsztam valamin. Szitkozódva tápászkodtam fel, majd ujjaimmal megpróbáltam a földet végig tapogatni, hátha rábukkanok arra a tárgyra, ami miatt eltaknyoltam. Kezem egy apró dobozkába akadt. Óvatosan ujjaim közé fogtam, majd körül tapogattam, hátha találok valami gombot, ami kinyitja. Találtam is valami nyitógomb szerűséget, a tárgyat jó messze tartva magamtól meg is nyomtam. Ekkor világosság töltötte be a szobát. A fényben szemügyre vettem a titokzatos dobozt, amely valószínűleg egy… egy mobiltelefon volt! Örömömben felkiáltottam. Mégis csak van remény a szabadulásomra! Hosszan megnyomva a képernyőt feloldottam a képernyőzárat, majd megkerestem a zseblámpa alkalmazást. És „lőn világosság”. Óvatosan körbepásztáztam a szobát a fénycsóvával, és az egyik sarokban…
-ÁÁÁÁÁ! – ordítottam fel a látványtól. Az egyik sarokban egy üveges tekintetű férfi ült, pólójára rászáradt a vére. Annyira megijedtem, hogy majdnem elejtettem a telefont! Szóval a rejtélyes mobil gazdája, éppen a sarokban ül, és félelmetesen úgy tűnik, mintha engem bámulna. Végig futott a hátamon a hideg, ahogyan a valaha életvidám, és valóban élő férfit szemügyre vettem. Vajon mi történhetett vele? És mióta lehet halott? Biztosan nem olyan régen halt meg, pontosítok, ölték meg, mert a telefonja még nem merült le, mi több, ötven százalékra fel van töltve! Elfacsarodott a szívem, ahogy végig néztem a középkorú férfi holttestén. Lehet, hogy otthon egy szerető család várta volna, gyerekek, és egy feleség. DE ő mégis itt van egy sötét raktárban, ki tudja, ki vagy mi miatt. A családja már biztosan agyba-főbe keresi, de ő mégsem fog soha hazatérni. Pedig ő is csak egy ártatlan ember volt, aki rosszkor járt, rossz helyen. Elkaptam könnyes szememet a férfiról, majd úgy döntöttem, hogy ideje teljes erővel a szökésemen dolgozni. Ez a telefon nagyban segített a dologban, így hát már csak azt kell kitalálnom, hogy kit hívjak fel. Anyát? Ugyan már, még a péntek esti krimiktől is fél, nem hogy egy ilyen helyzettől! Patriciát? Ez így is, úgy is egy hülye terv, ugyanis az én kedves Patriciám, most éppen az ál Chloeval dumcsizik, és valószínűleg nem nagyon hinne nekem. Tamiát? Nem, nincs kedvem zavarni, meg különben is, biztos vannak fontosabb dolgai, mint engem kiszabadítani. Az egyetlen ember, akit nem selejteztem ki, az Josh. Bár tudom, hogy nagy valószínűséggel még a börtönben ül, de biztos vagyok benne, hogy Eron első dolga az volt, hogy fogadott fiát kiszabadítsa, így „teljesen mindegy” alapon bepötyögtem a barátom számát a készülékbe, majd vártam.
- Halló? – szólt bele a kagylóba. Egy óriási kő esett le a szívemről.
- Ó, szia! Chloe vagyok, csak más, pontosabban… - elhúztam a számat, és a sarokban heverő holttestre néztem – Szóval nem a saját telefonomról hívlak.
- És mit szeretnél? – kérdezte unottan. Nem nagyon értettem, hogy miért ilyen goromba velem.
- Tudom, elég hihetetlenül hangzik, de éppen itt vagyok egy raktárban, bezárva, egy halott férfi társaságában, és tudod, nagyon örülnék neki, hogyha kiszabadítanál. Már vagy három órája dekkolok itt, valahol az Angyalok Tanácsának háza közelében, egy sikátorban.
- Ez lehetetlen. Ez biztos egy csapda! Nem dőlök be neked!
- Tessék? Hiszen…
- Pár perce szabadítottál ki a börtönből, és rám támadtál! Ezek után még van merszed engem hívogatni, és különböző helyekre csalni, hogy lefeküdjek veled?

- Micsoda? Én soha nem tennék ilyet, ha csak nem… - Eron! Hogyha egyszer kiszabadulok innen, tuti, hogy kinyírom!
- Ha csak nem? Bedrogoztál vagy mi? Miért csinálod ezt velem? – teljesen ledöbbentem. Meg se bírtam szólalni. Eron a saját gyerekével akart… Majdnem elhánytam magam.
- Félre érted ezt az egészet! Eron megtámadott, és kitépett egy nagy csomót a hajamból, aztán megette, és Chloévá változott! Engem meg bezárt egy raktárba! Érted? Te nem az igazi Chloéval találkoztál a börtönben! – magyaráztam.
- Értem, értem… És ezt el is hiszem majd akkor, ha a szivárvány végén aranyat találok. Könyörgök, Lena, ne csináld ezt velem!
- Te engem Lenának nézel? Chloe vagyok, Chloe Kenedis. Ha nem hiszel nekem, kérdezz tőlem valamit, amit csak én tudhatok!
- Oké. – gondolkozott – Hogyan mutatott be Chloe engem az Újságírók Bálján?
- Öhm… - haraptam az ajkamba, majd rávágtam a választ – Mint Paolo, a francia rokonom.
- Igen, pontosan. Akkor kérdezek mást! Mit vágtam hozzá Chloéhoz az első találkozásunkkor?  - kérdezte. Sajnos még mindig fel tudtam fedezni egy kis bizonytalanságot a hangjában.
- A laptopomat. Egyébként miért beszélsz rólam egyes szám, harmadik személyben?
- Mert nem vagyok biztos benne, hogy te Chloe vagy. De, egye fene, bárki is vagy kiszabadítalak!
- Chloe vagyok, és igen nagyon örülnék neki, ha végre kiszabadítanál!
- Egy utolsó kérdés. Szeretsz? – szinte már láttam lelki szemeim előtt a csibészes, pimasz mosolyát, és gyönyörű zöld szemeit.
- Hát persze… - suttogtam, majd ledaráltam neki, hogy nagyjából hol vagyok…



2013. október 28., hétfő

11.fejezet

Sziasztok!

Tudom, tudom sokat késtem, de végre megtudtam hozni a következő részt! Ebben a részben lehet, hogy lesz utalás 18+-os dolgokra, szóval mindenki saját felelősségére olvassa. Remélem tetszeni fog, és továbbra is várom a KOMMENTEKET és a PIPÁKAT. Jó olvasást!

_________________________________________________________________________________

11. fejezet

A fiatal nő igéző tekintetét az enyémbe fúrta. Megpróbáltam elkapni a fejem, de Emily erősen tartotta. Nagyot nyeltem, és éreztem, hogy hideg verejtékcseppek gördülnek le a tarkómon. Megpróbáltam kiszabadulni az erős karok szorításából, amelyek pár napja még a sebeimet ápolták.
- Nem értem… - nyögtem ki a rugdalózástól kissé kábán.
- Nem is kell. – mosolygott gonoszul a vörös hajú nő, majd közelebb lépett hozzám.
- Eron… - suttogtam ledöbbenve, mire ő egy hangos kacajt hallatott.
- Úgy van kedvesem. De nyugalom, már senkinek nem tudod elmondani, hogy hol láttál… - egy pillanatra végig futottak agyamon a halál képeim, de végül megmakacsoltam magam, és elszántan a szemébe néztem.
- Megölsz, vagy mi? Hiszen akkor sohasem tudod meg az angyalok titkait… - mosolyogtam pimaszul. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. Éppen most viccelődök az Alvilág úrnőjével, akinek ha úgy van kedve, akár el is veheti az életemet! Inkább rettegnem kéne, és behódolni, de mégsem ezt tettem.
- Chloe, az túl egyszerű, és unalmas lenne. Inkább még élvezem egy kicsit a jelenlétedet, és a szenvedésedet. – kacagott fel. Emily még mindig szorosan tartott a karomnál, és a hajamnál fogva, de egy pillanatra ő is felnevetett. Mocskos áruló!
- Mit akarsz tőlem? – vetettem véget a nevetésüknek, mire ERon szikrázó szemei végigmértek, tetőtől, talpig.
- Csak egy kis, Chloet… - nem értettem, hogy mit akar mondani. Egyre közelebb lépett hozzám, majd belemarkolt a hajamba, és kitépett egy nagy csomót belőle.
- Áááá! – ordítottam a fájdalomtól, szemembe könny szökött. A szememből kicsorduló sós víztől egyre homályosabban láttam a büszke Eront, aki diadalittasan tartja a magasba a hajamat.
- Csak a hajam kellett? – kérdeztem kissé csalódottan. Azt hittem pár hajszálnál azért fontosabb szerpet játszom ebben az egész kusza hálóban.
- Egyelőre. – intett Eron Emilynek, aki megmarkolta a karomat, és elkezdett egy ajtó felé rángatni.
- Ezt nem teheted meg velem! – üvöltöttem az ápolónő arcába, majd gyorsan behunytam a szemem, hogy megfagyasszam az időt.
- Ne is álmodj róla! – kacagott a vörös hajú démon, majd lassan elmormogott valami varázsigét, amitől éreztem, hogy a bensőmben egy láthatatlan erő dolgozni kezd, és egyszerűen nem bírom megfagyasztani az időt. Dühösen meredtem fogva tartómra.
- Na, és most… Guten Appetit! – markolta meg a hajcsomót, és a szájába tömte. Undorodva elhúztam a számat, és egy pillanatra behunytam a szemem, hogy ne kelljen látnom a hajat zabáló démont. Mikor újra láttam az eseményeket, már nem Eron állt előttem, hanem még egy Chloe! Teljesen ugyanúgy nézet ki, mint én!

- Nem! – ordítottam, amikor tudatosult bennem, hogy mit akar. Az én bőrömbe bújva akarja kiszedni az angyalokból a titkainkat! – NEM!
- DE! – nevetett fel az én hangomon, majd lassan elindult kifelé a sikátorból. – Megkérdezhetem, hogy mit üzensz Joshnak?
- SOHA! – ordítottam a sírástól küszködve, amikor láttam, hogy az ál Chloe elindul a az Angyalok Tanácsának háza felé.
- TE velem jössz! – utasított Emily, majd berángatott az ajtó mögé, és rám zárta az ajtót… A teljes sötétségben egyedül kuporogtam a kitudja hol, miközben Eron éppen az én népemet veri át, és a pasimmal flörtöl…

Josh szemszöge

Ismét a börtön hideg patkáján ültem, és csendben gondolkoztam az eddigi életemen. Miért is kellett megszületnem? Miért kerültem erre a világra? Nem tudom, miért, de valahogy a börtön kihozta belőlem a mély filozófiát, és egyre többet töprengtem az élet értelmén, ami számomra egy lány volt. Chloe. Még mindig összefacsarodik a szívem, hogyha a legutolsó együtt töltött napunkra gondolok. Amikor az angyalok kegyetlenül szétszakítottak minket, és kényszerítettek minket arra, hogy ne szeressük egymást. Pedig én szeretem őt. Bár köztudott, hogy elvileg a démonoknak nincsen érző szíve, én mégis úgy gondolom, hogy Chloe-nak sikerült kinyitnia a kalitkát, ahol az érzéseim voltak elzárva. A démonok kegyetlen lények, legalábbis az emberek szerint. De mi van, ha mégsem? Ha tévednek, és mégis van esélye egy angyalnak, és egy ilyen pokoli lénynek a szerelemben? Mélyet sóhajtottam, majd dühösen a vasajtónak vágtam a kavicsot, amit a földön találtam. Ha nem démonnak születtem volna, még mindig Chloe-val lehetnék. Ha mindketten átlagosak lennénk, mindez nem így történt volna. Boldog párkapcsolatban élnénk, valahol egy nyugodt helyen.
Lépteket hallottam a nyirkos folyosó felől. Reménykedve tápászkodtam fel, hátha Chloe az. Az ajtó halk nyikorgással kinyílt és…
- Chloe! – ugrottam újdonsült barátnőm nyakába. A lány lefejtette magáról a karjaimat, majd megcsókolt. DE sokkal vadabban, és türelmetlenebbül, mint valami. Egy kicsit megijedtem, de visszacsókoltam. Erre a barna hajú lány neki lökött a falnak, majd lábával átkarolta a derekamat. Egy kissé megriadtam. Mégis mi a fene ütött bele?
- Mi a baj? – simított végig az arcomon, amikor észrevette, hogy valami nem stimmel. – Ennyire kívánsz? – mondta, majd elkezdte levenni rólam a pólómat.
- Mi? – rökönyödtem meg, majd ellöktem magamtól a kissé furcsán viselkedő lányt.
- Naa, tudom, hogy akarod! – kezdte lehúzni saját magáról a ruhadarabjait.
- Hagyd már abba! Mi ütött beléd? Miért vagy ilyen vad? – bombáztam folyamatos kérdéseimmel. Én nem ilyennek ismertem meg őt.
- Ugyan már, bébi! – lépett közelebb hozzám.
- Normális vagy? – hátráltam ijedten.
- Hát persze… - mosolygott pimaszul, mire feldühödtem, és ijedten kibaktattam az ajtón, ő meg a ruhadarabjaival dobálva próbált visszatartani. Szóval ő is csak egy kis csitri, mint a többi! Pedig őt tényleg igazán szerettem… Még egyszer utoljára visszanéztem az engem üldöző lányra… Nem így akartam elválni, de hát…

little star




2013. október 21., hétfő

10. fejezet

Sziasztok!

Bocsánat a rengeteg késésért, de nem nagyon volt időm, mert a tanárok erre az időszakra szánták a tézéket, meg verstanulásokat, így hát nem tudtam írni. De megérkezett a következő, kissé rövid rész, aminek igazából nincs nagy szerepe, de mégis fontos a történethez kapcsolódóan. Lécci kommenteljetek, és pipázzatok, mert csak így tudom, hogy tetszik- e a történet nektek, vagy sem! Jó olvasást!

_________________________________________________________________________________

10. fejezet

Erős napfényre ébredtem. A szemközti ablakon besütő napsugarak megvilágították az egész nappalit, ami a tegnapi incidens miatt csatatérré változott. Várnom kellett pár percig, amíg kék szemeim megszokják az erős fényt, majd hunyorogva megpróbáltam felküzdeni magam ülő helyzetbe. Szép lassan felemelkedtem, miközben jobb kezem szabályosan lüktetett a fájdalomtól. Hangosan sziszegve tápászkodtam fel, majd óvatosan a tükör elé botorkáltam. Megálltam a falon függő üveg előtt, majd a legrosszabbra számítva belepillantottam. Egy sírástól, és a pofontól feldagadt szemű, halál sápadt lány meredt vissza rám, kacsás pizsamában. Lassan elkezdtek visszatérni az emlékezetembe a tegnapi, vagy kitudja mikori események. Igen, pontosan emlékeztem Patriciára, és a két gorillára, akik elszakították tőlem Josht. Hangosan felnyögtem, miután ujjamat végighúztam a szememet körbevevő lila karikán. Nem értettem, hogy mi volt ez az egész. Miért törtek rám csak úgy? Josh mégis mit vétett nekik? Ezek a kérdések kavarogtak minduntalan a fejemben, és próbáltak még nagyobb sebet szakítani a szívembe. Arcomon végig gördült egy könnycsepp. Szipogva arrébb löktem mutatóujjammal, majd mély levegőt vettem, hogy össze tudjam szedni a maradék erőmet. Ki fogom deríteni, hogy miért szakították el tőlem a fiúmat! Most már cseppet sem fáradtan, vagy másnaposan igyekeztem a gardróbom felé, hogy miután felöltöztem, bemehessek az Angyalok Tanácsának székházába és kérdőre vonjam őket a történtek miatt! Elszántan rángattam magamra a farmeromat, és egy fehér ujjatlant, majd az előszobámban előhalásztam a barna bakancsomat a cipő kupacból, és már készen is álltam az indulásra. A sminket megpróbáltam gyorsan elintézni. Egy kis szájfény, szempillaspirál, és… Jaj ne! Ijedten a szememhez kaptam. El kell tüntetnem az óriási lila foltot! Így hát magamra kentem a fél alapozó készletemet, majd látva, hogy úgy nézek ki, mint akinek csak a fél arca volt szoláriumban, kiléptem a barna, fa ajtómon, és a lift felé vettem az irányt.
Idegesen meneteltem az utcán, miközben kissé kínosan éreztem magam a hátam mögött kuncogó emberek miatt. De Josh még a méltóságomnál is többet jelentett nekem! Hamarosan elértem az utcát, amelyben az egyszerű, New Yorki épület állt. Hangosan trappoltam az üres utca járókövén, miközben teljes figyelmemmel a téglaépületet fürkésztem. Ekkor megtorpantam. Olyan érzésem volt, mintha valaki figyelne. Nyeltem egy nagyot, majd igyekeztem meggyorsítani a lépteimet, ha esetleg bebizonyosodna a gyanúm. Lépéseket hallottam a hátam mögül. Egyre szaporább lépéseket. Gyorsabb tempóra váltottam. Ő is. Most már tényleg teljes pánikban voltam, így hát nem bírtam tovább. Gyors, és határozott mozdulattal megpördültem a tengelyem körül, és…
A követőm Emily volt. Hosszú, szőke haja loknikban hullott a vállára, barna szemében most sokkal több ridegséget véltem felfedezni, mint kedvességet. Zavaromban elmosolyodtam, mire ő megragadott a hajamnál fogva, és a nyakamhoz egy kést nyomott.
- Te meg… - kapkodtam levegő után, de az éles penge olyan közel volt a torkomhoz, hogy inkább nem folytattam.
- Maradj már kussban! Még a végén felfigyel ránk valaki! – a késhegyével óvatosan megkarcolta a bőrömet, de épp hogy csak annyira, hogy a frászt hozza rám.
- De… - ellenkeztem.
- Te most velem jössz! – utasított, majd maga után kezdett rángatni egy sötét sikátor felé. Amint beléptünk a szűk kis utcácskába, azonnal csatorna szag járta át a bensőmet, amitől majdnem Emilyre rókáztam.
- Elhoztad? – szólalt meg egy érdes, reszelős hang az egyik kuka mögött, majd a látókörömbe lépett. Hosszú vörös haja, és igézően zöld szeme volt. Ha nem hibbantam volna meg, azt hinném, hogy ő…


2013. október 9., szerda

9.fejezet

Sziasztok!

Bocsánat, a sok kimaradásért, de nem is volt kedvem, sem időm részt hozni. Na, de most itt van. Köszönöm a több mint 900 látogatót! Rendkívül jól esik! Ha akarod, nyugodtan kommentelj, vagy pipázz, hiszen ettől csak még több ihletem lesz, és egyre gyorsabban hozok új részeket!

_________________________________________________________________________________

9. fejezet

A következő hírünk kissé megrázó lesz. – kezdte Rachel Adams, a tévében. – Tegnap hét holttestet találtak egy raktárban. Mind a hetet ugyanúgy ölték meg. Egyelőre a tettest még keresik, de a szemtanúk leírása szerint, egy fekete hajú, világoszöld szemű nővel lehet dolgunk.”
Egy mintás takaróval bebugyolálva, kezemben egy százas zsepivel, és egy gőzölgő forró teával feküdtem a sötétbarna bőrkanapén. Számat résnyire nyitottam, hogy legalább azon keresztül áramoljon az oxigén a tüdőmben. Mélyeket szippantottam a finom hárfa teámból, de sajnos nem éreztem az ilyenkor, számomra megnyugtató illatot. Hajam csimbókokban omlott a vállamra, cicás pizsamám tele volt étel foltokkal. Már több mint három napja beteg voltam, és ez idő alatt csak ültem a tévé előtt. Nem volt kedvem hajat mosni, vagy új pizsamát választani a fiókomból. Az eddigi napjaim csak evésből, orrfújásból, és feszes figyelemből tevődtek össze. Most is éppen hunyorogva figyeltem a plazma tévém képernyőjét, amely szintén a Daily New York által a rendelkezésemre bocsátott panorámás, luxuslakás tartozéka volt.
„Megkérdeztük az ügyben a raktár tulajdonosát is, de ő nem válaszolt a kérdéseinkre. Így továbbra is marad a rendőrség által összegyűjtött információ, és a szemtanúk által leírt nőszemély. Ha bárki felfedezni a nőt, esetleg tudja, hogy merre találhatjuk, csak tárcsázza a rendőrséget.”
-Lena… - sziszegtem visszafojtott lélegzettel. Már napok óta ez a hír ment az összes csatornán. Pár napi nyomozásom során, szinte biztos lettem abban, hogy Lenának, Patricia húgának van valami köze a gyilkosságokhoz. Már értesítettem a Tanácsot, de ők egyelőre „bizonyítékot” várnak. Na, kösz!
A mai nap a halott kém megvizsgálta a holtesteket, majd megdöbbentő választ adott híradónknak. A férfi szerint a holtestek úgy néztek ki, mintha kővé dermedtek volna. Semmilyen vágás, vagy lövés nem mutatkozott a testeken, sőt még mérgezésről sem lehet szó.”
Felkaptam a fejem, amitől a forró hársfatea a takarómra ömlött. Az italban tocsogva leráztam magamról a plédet, majd elindultam új pizsamáért, pár napja először. Kellett nekem még Joshal a szálloda előtt enyelegni! Ez lett az eredménye annak, hogy hajnali kettőkor még a Pláza hotel előtt álltunk a mínusz száz fokban. Miután tüsszentettem egy akkorát, hogy a falak is beleremegtek, kitártam a gardróbom ajtaját. Óvatosan kihúztam a pizsamáimat rejtő fiókot, majd az első darabot, ami a kezem közé akadt, magamra húztam.
*Csing-csöng*
Hallatszódott az ajtó felől. Felháborodottan trappoltam az előszoba felé, majd szabályosan kitéptem az ajtót.
- Josh? – képedtem el, amikor megláttam a fiút. Feliratos pólót, és egy sötétzöld nadrágot viselt, ami tökéletesen dukált a szeméhez. Óvatosan lehajtottam a fejemet, majd végignéztem magamon. Kacsás pizsama, amire rózsaszín betűkkel rá van írva: Good night!
- Hoztam egy kis meglepit a betegemnek! – húzott elő a háta mögül egy virágcsokrot.
- Ó köszönöm! – nyúltam a tulipánok felé – Gyönyörűek!
- Örülök, hogy tetszenek! – lépett beljebb, majd egy puszit nyomott az arcomra, és bezárta maga mögött az ajtót.
- A nappaliban nagy a rendetlenség! – figyelmeztettem, majd elindultam egy vázát keresni a növénynek.
Egy elég szép, és szolid üveg kellett nekem, de végül be kellett érnem egy műanyag flakonnal. Hallgatnom kellett volna anyára, hogy kell a lakásba váza!
-Ú, tévé! – huppant le a kanapéra, mielőtt undorodva arrébb lökdöste a koszos zsebkendőket. Felkuncogtam.
- Apropó, tévé. – nyomtam meg a piros gombot a távirányítón – Láttam egy hírt, aminek köze lehet Lenahoz.
- Lena… - kezdte ízlelgetni a nevet, mintha az eszébe akarná juttatni, hogy ki is az a Lena.
- Aki börtönbe zárt engem. – segítettem ki.
- Á, a zöld szemű csaj? Őt ismerem! És milyen jól csók…
- Álljunk csak meg! – szakítottam félbe.
- Mármint csók… CSÓKA! Azt akartam mondani!
- Te jártál Lenaval? Hiszen öt évvel idősebb, mint te! – vontam kérdőre Josht.
- Hosszú történet. Deeee, hol is tartottál? – próbált témát váltani.
- Á, szóval hosszú. De ne aggódj, van időnk! – kacsintottam rá kárörvendően, majd megfogtam a kezét, és igéző zöld szemébe néztem.
- Na, jó. – sóhajtott fel. – Fiatalság, bolondság. Ez nagyjából a lényeg. Még Eronnál éltem, amikor megpróbált összehozni a barátnőjével. Állandóan lányokat mutogatott nekem, hogy minél előbb lekötelezzem magam, és soha ne térjek át a jó oldalra. Egyikük Lena volt. Ennyi.
- Aha… - néztem szúrósan rá, mintha nem hinném el. – Na, és most? Most mi a helyzet?
- Te vagy életem szerelme. – jelentette ki, mire leesett az állam. Josh most vallott nekem szerelmet! – Gyönyörű vagy, még kacsás pizsamában is! Kedves és vicces! Imádom a mosolyodat! – simított végig az ajkaimon – Ha csak láthatlak, az már bearanyozza a napomat! A börtönös éjszakától kezdve, beléd vagyok esve! A legjobb benne az, hogy kétszer is megtörtént!
- Te… te ezt honnan tudod? – tudtommal egyedül én érzékelem, ha megváltoztatom a múltat. De akkor ő…
- A lényeg az, hogy szeretlek. Chloe Kenedis, te vagy a legkülönlegesebb lány, akit valaha ismertem! – elpirultam. Ennyi dicséret! Nekem!
- Azért te sem vagy semmi… - motyogtam a bajszom alatt, mire ő magához ölelt. Ez így olyan idilli hangulat volt! Ilyenkor pár percre elfelejtem az angyal-démon szabályokat, Lenát, és a hét holtestet, a munkát, Hailey-t… Josh kezével finoman simogatta a hajamat, én pedig fejemet az ölébe hajtottam.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze. – bólintott.
- Hány nőnek vallottál már szerelmet ilyen meggyőzően? – felnevetett.
- Ugye ezt a kérdést nem gondoltad komolyan? – közeledett ajkaival a szám felé, én meg engedtem az akaratának. Miután megcsókolt, elmosolyodtam. És ő is.
- Chloe! – rúgták be a bejárati ajtómat. Rémülten szétrebbentünk Joshhal, és vártuk a szobába lépő alakot.
- Te meg mit csinálsz itt? – akadtam ki, miután megláttam Patriciát. Ez valami vicc? Miért kellett betörni a házamba?
- Te… mocskos démon! – mutatott a fekete hajú nő a fiúra. – Ha bántani merészeled Chloet, én miszlikekre szedlek!
- Nyugi van. – intette le lazán a túlpörgött fiatal nőt. – Nem akarom megölni Chloet! Csak éppenséggel megkérem, hogy legyen a barátnőm! – fordult felém.
Mosoly ült ki az arcomra. Nem törődve Patricia döbbent arckifejezésével Josh nyakába ugrottam, és halkan a fülébe súgtam: „Boldogan!” Erre megcsókolt.
-Khm, khm… - köhintett az Angyalok Tanácsának vezetője, majd hirtelen belibbent az előszobából két testőr, és a fiú felé indultak.
- Sajnálom Chloe… - suttogta felém, miközben a két gorilla kitépte a karjaimból újdonsült barátomat, majd egy kést szorítottak a nyakához, és elkezdték ráncigálni a hajánál fogva. Szám sírásra görbült, és megpróbáltam kiszabadítani a fiút, az erős, izmos karok szorításából.
- Nem, NEM! – ordítottam, mire az egyik őr belevágott Josh arcába a késével. Az arcán végig futó, tátongó sebből csak úgy ömlött a vér. Hátulról belerúgtam az előbb Josht megsebesítő férfiba, mire ő intett a társának, aki a vállamnál fogva, szabályosan letepert a kanapéra.

- Vigyétek! – utasította Patricia, majd Joshra intett, aki a vérétől szinte már alig látott. Halálsápadtan, ájultan csöngött az egyik izmos férfi és a kés között, miközben utolsó erejével ezt suttogta: „Szeretlek!” Vajon mit csinálnak Joshhal? Mielőtt elvonszolták volna szegény Josht, az imént engem harcképtelenné tevő testőr teljes erejéből felpofozott, majd ott hagyott ájultan a kanapén… 

2013. október 2., szerda

8.fejezet

Sziasztok!

Köszönöm a több mint 680 látogatót! Nagyon kedves tőletek! Légyszíves írjatok KOMMENTEKET és PIPÁZZATOK!

_________________________________________________________________________________

8. fejezet

Idegesen toporogtam a bejárati ajtó előtt Joshra várva. Ide-oda járkáltam az aprócska előszobában, miközben izgatottan pillantgattam a faliórára. A tegnap vásárolt ezüstszínű ruha volt rajtam.
 Hajamat kontyba fogtam, csak egyetlen tincset engedtem szabadjára. Bármelyik pillanatban megérkezhetett a fiú, így hát eléggé izgultam.
Pár perc múlva megszólalt a csengő. Gyorsan ajtót nyitottam, és megláttam őt. Istenem, de jól állt neki az öltöny! A fekete-fehér kompozíció csak még jobban kiemelte igéző zöld szemét. Zavartan mosolyogtam, majd üdvözöltem.
- Szia…
- Kisasszony! – nyújtott felém kezet, mint valami kosztümös filmben.
- Adj egy… ötöst! – csaptam a tenyerébe zavartan. – Ne feledd, csak, mint haverok.
- Hát persze… - invitált ki a lakásomból, majd a lift felé vettük az irányt. Szótlanul álltunk egymás mellett. Egyikünk, sem mert megszólalni. Néha-néha egymásra néztünk, de mikor összeakadt a tekintetünk, gyorsan elfordultam.
Fél óra volt még az eseményig. Éppen elég, hogy időben odaérjünk, és ne a legbénább helyek jussanak nekünk. Mikor a lift hosszas, és unalmas út után végre kinyitódott a földszinten, rögtön kiléptünk a friss levegőre.
- Hol a kocsid? – kérdeztem zavartan, amikor láttam, hogy Josh gyalog indul el.
- Te komolyan kocsival akarsz menni? Na, ne szívass… haver! – felnevettem – hiszen alig pár perc sétára laksz a Pláza hoteltől!
- Remek! – fújtattam, majd elindultunk gyalog (!) az utcán. Na, de istenem! New Yorkban senki nem jár gyalog! A járókelők mind megbámultak, és nevetve fordultak utánunk. Zavaromban lesütöttem a szemem, és futásnak eredtem, hogy utolérjem a fiút.
- Gyönyörű nem? – mutatott a régi hotel épületre lihegve. Csak most vettem észre az előttünk tornyosuló Pláza hotelt. Bár kicsi, és méltóságteljes volt az őt körülvevő épületekhez képest, mégis csodálatosan nézett ki! Teljesen lenyűgözött!

- Nevük? – kérdezte egy mogorva és kopasz biztonsági őr, amikor a hotel díszes bejáratához értünk. Josh sokatmondóan nézett rám. Először nem tudtam, hogy miért, csak akkor esett le, amikor a biztonsági őr ismét megkérdezte a nevünket, kissé türelmetlenebbül.
- Ja! Chloe Kenedis, és…
- A férje! – vágta rá hirtelen elhatározásból Josh. Felháborodottan néztem rá.
- Te mégis… - kezdtem el, de ő félbe zsakított.
- Gyere drágám! – húzott magával, nem törődve villámokat szóró szemeimmel.
- Ezt meg miért csináltad? – ráztam le a kezét, amikor már tisztes távolságba kerültünk a gorilláktól.
- Nem emlékszel? Én nem vagyok rajta a listán. – emlékeztetett. Igaza volt. Utálom, ha igaza van!
- Oké, Mr. Kenedis. – vontam meg a vállam, és elindultam a bálterem felé.
A szobában rengeteg gazdagon felöltözött nő és férfi járkált, egymással beszélgetve, és azon vihorászva, hogy az inasuk milyen lusta. Haha! Hát ez tényleg iszonyat vicces! Mi is az az inas? Mert nekem nincs inasom. Ez normális, ugye?

-Ó, Chloe. – lépett oda hozzám a főnököm. – És… ő
- A férje. – rázott kezet Josh a férfival, akinek leesett az álla, és kérdőn nézett rám. Tömzsi alkata, kopasz feje és szemüvege miatt úgy nézett ki, mint a Monopoly logóján lévő ember.
- Igen, ő a férjem. – helyeseltem, majd gyorsan arrébb rángattam a „férjemet”.
- Pedig olyan jó fej volt! – sajnálkozott Josh. – Még szívesen dumcsiztam volna vele!
- Elég! Ne meséld fűnek, fának a „házasságunkat”! Senkit nem érdekel! Mond azt, hogy a távoli unokatestvérem vagy… mondjuk Európából!
- Bien sur! – vigyorgott. Nem is tudtam, hogy tud franciául! Ez de édes! Akarom mondani… zsír!
- Óh, kedves! – lépett oda hozzánk egy idős nő, majd bemutatkozott – Angela Lucios vagyok. Olvastam az írásaidat! Egyszerűen lenyűgözőek!
- Khm, köszönöm. – köszöntem meg a kedves szavakat.
- És a fiatalember személyében kit tisztelhetek? – váltott szenvedélyes hangnemre, mire én undorodva elhúztam a számat.
- Son cousin – bökött rám Josh.
- Ez mégis mit jelent? – súgtam oda értetlenül, de ő csak rám kacsintott.
- Remek! Szívesen várom önöket az én asztalomnál! – ajánlotta fel a nő.
- Szívesebben lennénk kettesben. Tudja, csak pár évente találkozok… Pauloval. Így ki szeretnénk használni… - próbáltam kedvesen visszautasítani.
- Le temps. – egészítette ki Josh a mondatomat.
- Ó, semmi baj. – hagyta ránk az idős hölgy, majd faképnél hagyott. Hangosan felsóhajtottam.
- Most már kettős ügynök vagyok! Az egyik Paolo, a rejtélyes francia fiú, olasz névvel, és Mr. Kenedis. Wáo! – felnevettem. Josh nagyon viccesen adta elő a szituációt.
- De nekem csak egy barát. Se férj, se Paolo. – emlékeztettem újból és újból, csak hogy el ne felejtse.
- Hölgyeim és uraim! – állt fel a színpadra a főnököm. – Üdvözlöm önöket az Újságírók bálján! Ezennel a bár megnyitott, úgyhogy nyugodtan oda fáradhatnak a pulthoz, és rendelhetnek különleges italokat! Jó szórakozást!
- ÚÚ! – indult el Josh a pult felé, én viszont megragadtam a karját, és visszahúztam.
- Semmi alkohol! – figyelmeztettem, mire ő lehajtotta a fejét. De ha már ott vagy, hozz nekem egy Mojitot!
- Az alkoholos, Chloe…
- Akkor… nos, ami van. Tök mindegy. – intettem, hogy mehet a bárpult felé. Egyedül maradtam. Idegesen összefontam a karjaimat a mellem fölött, és vártam, hogy a fiú visszatérjen.
- Ha nem lennének rokonok, én már rég neki estem volna a maga helyében… - lépett mellém az előbbi idős hölgy, kezében egy üvegsörrel. Én meg megrökönyödve néztem rá.
- Elnézést. – böffentett az arcomba, majd tovább állt. Lehet, hogy igaza van. Végülis Josh tényleg nagyon jóképű, kedves, és vicces… De csak a barátom! Igen, csak barátként jött el velem.
- Egy Strawberry Colada rendel. – nyújtott felém a zöld szemű fiú egy rózsaszín löttyel megtöltött poharat.
- Kösz. – lélegeztem fel, amikor mellém lépett, majd belekortyoltam az italba. – Hm, ez nagyon finom!
- Úgy ám! – emelte koccintásra a poharát, amelyben ugyancsak ilyen folyadék volt.
- Figyelj, nem megyünk inkább haza? Mindenki csak enyeleg, és jó pofizik egymással. De… - próbáltam meggyőzni.
- Ugyan! Maradjunk még! Tök buli az egész! Meg ez a klasszikus zene! Hát ez belle!
- Az. – nevettem el magam, majd leraktam az üres poharamat az egyik asztalkára, és felkértem a fiút.
- Paolo Kenedis, táncolnál velem? – kérdeztem mosolyogva, mire ő nevetve megragadott, és a tánctér felé húzott.

- Tudod, már régen nem éreztem ilyen jól magam… - súgta a fülembe Josh, miközben keringőztünk, és próbáltuk kikerülni a mellettünk táncoló párokat.
- Igen… - mondtam kissé bizonytalanul. Ó, nem már megint kezdődik! Én beleszeretek, ő meg összetöri a szívemet!  Josh erre még szorosabban magához ölelt, amitől éreztem a férfi parfümöt. Mélyen magamba szívtam a kellemes illatot, majd elengedtem magam, és a mellkasának döntöttem a fejem.
- Szép vagy. – simogatta meg a hajamat, miközben ide-oda dülöngéltünk egymásba kapaszkodva.
- Most erre mit mondjak? – kérdeztem bizonytalanul.
- Azt, hogy köszönöm. – súgta a hajamba. Nem is tudom, hány percig álltunk így, egymás karjaiban. De hamarosan elhallgatott a zene, és véget ért a szám. Gyorsan felocsúdtam a szép álomból, és eltoltam magamtól a fiút.
- Ja, igaz a barátok nem ölelgetik egymást szerelmesen… - hagyta rám Josh, amikor elindult a következő zene. Azt hiszem Mozart muzsikált a hangszórókból.
- Bocsánat. – pirultam el, és elkezdtem a cipőm orrát bámulni.
- Chloe. Tudom, hogy rokonok között nem lehet szerelem, de én mégis beléd szerettem. És ezt nézd el nekem. Tu es belle! – ez biztos valami szépet jelent franciául. Óvatosan mosolyra húztam a számat, és közelebb léptem a fiúhoz.
- Na, mondtam én! – állt közénk a most már részeg idős hölgy. – Maguk összeillenek!
- De hiszen ők férj és feleség! – állt oda mellénk a főnököm.
- Dehogy, ő Paolo, a francia fiú. – bökött Joshra a nő – Van egy ikertestvéred? – kérdezte imbolyogva. Valószínűleg nagy részegségében kettőt látott a fiúból. Milyen szerencsés!
- Hagyja már Angela! Maga így is teljesen részeg! Jöjjön velem! – ráncigálta magával a férfi a részeg hölgyet, aki útközben is folyamatosan bizonygatta igazát.
- Ez nem sokon múlt. – húzta mosolyra a száját, majd megcsókolt.










2013. október 1., kedd

7. fejezet

Sziasztok!

Jézusom, 650 látogató! Nagyon szépen köszönöm! És a plusz kettő díjat is, amelyről hamarosan bejegyzést is írok. Na, de meghoztam a hetedik részt, ez most egy picivel rövidebb lett, mint szokott lenni, de azért remélem tetszik. Kérlek kommenteljetek és pippázatok!

_________________________________________________________________________________

7. fejezet

Szép lassan egeremmel a főnökömtől érkezett e-mailre kattintottam. Könnyes szemmel, és fájó szívvel, bár de cseppet sem bántam meg a döntésemet. Türelmetlenül doboltam az asztalon, amíg a hiperlassú internet megnyitotta a levelet. Közben tekintetem az ablakra vándorolt. A nap vérvörös sugarai megvilágították az egész szobát. Kint már lenyugvóban volt a nap, a New Yorkiak még kihasználták az utolsó meleg órákat a parkban. Sokan elmennek még egyet kocogni, vagy csak egyszerűen élvezik a park nyújtotta lehetőségeket. Az üzletemberek a fák árnyéka alatt írják a bemutatóikat, a friss egyetemisták a fűben magolják az anyagot, az idősebbek pedig ülnek a padokon a régi szép időkön merengve. Bár a Central park is csak egy átlagos park volt, mégis minden generációnak jelentett valamit. Én meg lehetek olyan szerencsés, hogy ablakomból éppen erre a gyönyörű zöld szőnyegként elterülő parkra nézhetek. Ez a hely felüdülés a száraz, szürke, és büdös városnak. Miközben a tájban gyönyörködtem, a gépem szándékozott megnyitni az e-mailt, így hát szomorú kék szememet muszáj volt a képernyőre emelnem.
Kedves Chloe!
Szeretettel meghívunk a csütörtökön rendezendő Újságírók Báljára, ahova cégünk legnemesebb tagjait várjuk. Többek között ott lesz Alexandra Smith is, a neves író, vagy Walter Jones, a cég feje. A rendezvény a Pláza hotelben lesz, és este hét órától nyitja meg kapuit. Kérem illően öltözzön fel!

Üdv, George Hill ”
Mosollyal az arcomon fejeztem be az olvasást, és boldogan néztem a tárgyra: „Újságírók bálja”. Többször is elmondtam magamban ezt a szót. Annyira tetszett! Végre valami jó hír a borzasztó után. Vigyorogva pillantottam a falon függő cukrász csodákkal díszített naptárra. Holnap máris csütörtök volt! Nagyot sóhajtva kinyújtóztattam végtagjaimat, majd feltápászkodtam az asztaltól, és lehajtottam a laptopom fedelét. A hálószobám felé indultam, ahol a gardróbomban tartottam a ruháimat. Izgatottan toltam arrébb a tolóajtót, és bekukkantottam a ruhadaraboktól roskadozó polcok közé, egy estélyi ruha után kutatva. Szinte teljesen letaglózott az, amit láttam. Néhány borzasztó, csillámporos, rózsaszín szörnyűség. Ezek valószínűleg még a gimiből maradtak. Valójában fogalmam sincs, hogy ez idáig miért nem vágtam már ki őket. Talán megesett rajtuk a szívem. Nem tudom. De most undorodva nyúltam a flitteres förmedvények felé, majd bedobtam őket a „már nem kell” dobozba. Úgy tűnik muszáj lesz elmennem, vásárolgatni. Gyorsan a konyhába indultam, és megkerestem a telefonomat. Megpróbáltam a lehető legnagyobb gyorsasággal tárcsázni Tamia számát.
- Szia! – vette fel a barátnőm kissé feszülten.
- Tamia, az ég szerelmére! Ruha problémáim vannak! Muszáj most azonnal elmenni, vásárolni! – szembesítettem a „megrázó” ténnyel.
- Chloe, én szívesen mennék, de éppenséggel egy gyilkossági ügy kellős közepén vagyok. Elég rossz a kedvem, mert az állítólagos gyilkos megszökött a kezem közül. Sajnálom, de majd máskor. – szám lefelé görbült, de megértem, hogy a szőke lány elfoglalt. Így hát egyedül kellett belevágnom a kalandba.
Pár perc múlva már a Fifth Avenue-n sétáltam, rengeteg nagy szatyrot cipelő gazdag nők között. Egyszerűen hihetetlen, hogy ezek mennyire tudják a pénzt szórni! Némelyikük egy akkora zacskót húzott maga után, mint az egész lakásom! Legalábbis majdnem akkorát. Nagyot nyeltem, és beléptem az első boltba, amit láttam. Első ránézésre elég drágának, és elegánsnak tűnt a kirakat, szinte biztos voltam benne, hogy csak az időmet pocsékolom itt, hiszen itt még egy nyamvadt zoknira sem lenne pénzem! Már éppen kifelé igyekeztem volna az üzletből, amikor megakadt a szemem egy ruhán. Hosszú volt, és ezüstszínű. Hátát fekete strasszokból kirakott minták díszítették. Azonnal a kiszemelt darab felé kezdtem elrohanni. Kezemmel óvatosan felemeltem a ruha csoda oldalán függő cédulát. 500 dollár. Hát azért nem mondanám, hogy ez kevés! Sőt. De hát a ruha, az ruha! Izgatottan indultam a pénztár felé a ruhával a karomon, majd a körmét reszelő nő felé nyújtottam a ruhámat, és a bankkártyámat. Remegő tagokkal néztem végig, ahogyan lehúzza a kártyát az olvasón, és felém nyújt egy aprócska képernyőt, amin be kell ütnöm a pin kódomat. Mikor a ruhát óvatosan egy zacskóba helyezte, és a kezembe nyomta, a boldogság végképp eluralkodott felettem. Miután kiugrándoztam az üzletből, és sietve felsiettem a lakásomba, szinte biztos voltam benne, hogy én leszek a legszebb a bálon. Amikor elfordítottam a kulcsot a zárban, és beléptem, kezemet a szám elé kaptam. Az előszobámban Ő állt. Félreértés ne essék, nem a „nagy Ő”, de még nem is a „kis Ő”, hanem Josh állt. Josh Hell. Zöld szemével, mint mindig, most is igézően meredt rám, barna haja rendezetlenül állt. Éppen valami köszönés félét nyökögött, én viszont ledermedtem. Kiejtettem a kezemből a rengeteg pénzt érő ruhát, és csak letaglózva meredtem a hívatlan vendégre. Arcomon egy könnycsepp gördült végig, de én ezzel egyelőre nem tudtam foglalkozni. Össze kellett szednem magamban a gyűlöletet és a fájdalmat, amit majd szavakká formálhatok. De ajkaimat hiába nyitottam ki, a hangszálaim nem akartak engedelmeskedni nekem. Egymást nézve álltunk így egy darabig. Közben ujjaimmal óvatosan belöktem magam mögött az ajtót, és tekintetemmel folyamatosan őt figyelve lehajoltam a zacskóért.
- Látom vettél új laptopot… - törte meg a csendet a fiú.
- Mit keresel itt? – nem volt kedvem jó pofizni. Bár az adrenalin löket még nem érkezett meg a dühtől és a fájdalomtól, de addig sem akartam vele kedves lenni.
- Csak látni akartalak.
- Szóval mégis csak kiengedtelek a börtönből. – sóhajtottam. Remek! Egyik énem sem tud ellenállni a jóképű démon fiúnak!
- Igen, és köszönöm. Tudod, nagyon sajnálok mindent. Az összes dolgot, ami neked rosszul esett.
- Most nincs időm erre. – tértem magamhoz, majd lazán elmentem mellette, és a hálószobám felé igyekeztem, hogy felakasszam a ruhámat egy válfára.
- De Chloe. – igyekezett utánam, majd megállt az ajtómban, az ajtófélfának dőlve. Figyelmesen végig nézte, ahogyan szerencsétlenkedem a fogassal, meg a ruhával, de egy alig észrevehető mosolyon kívül semmit nem tudtam kifürkészni az arcából. – Bocsánat.
- Holnap lesz az Újságírók Bálja. Semmi szükségem rá, hogy te itt tedd nekem az agyad. Amúgy is fel kell készülnöm a nagy eseményre. Szóval… - intettem neki, majd ismét a ruhám felé fordultam.
- Nincs szükséged egy kísérőre? Mondjuk rám? – terült szét a vigyor az arcán. Cinikusan imitáltam egy ,,haha”-t, majd elfordultam.
- Nincs. Különben is, ha lenne is, nem te lennél az egyetlen jelentkező.
- Valóban? – kérdezte értetlenül. –Óh, várj! Neked van egy barátod!
- Öhm… Nem igazán. – láttam az arcán, hogy ismét felragyog, amikor megtudta, hogy nincsen vetélytársa.
- Akkor meg? – kérdezte, és elindult felém.
- Na, jó gyere, de ne merd tönkre tenni a nagy napomat! – adtam be a derekamat. – Ja, valamint kérlek, a ruhámhoz öltözz! – mutattam az imént vásárolt ezüst estélyire.
- Rendben. Holnap hatra itt leszek érted. – hajolt felém, és megcsókolt. Hogy én milyen egy puhány vagyok!
- Csak, mint barát. – löktem el magamtól. Nevetve megrázta a fejét, majd elindult kifelé.
- Szia! Akkor, hatkor! – köszönt el.
- Akkor, hatkor. – ismételtem meg halkan.