14.fejezet

Sziasztok!

Bocsánat a rengeteg késésért, de ezen a héten nagyon sok dolgom volt. Biosz tézé, töri tézé, rengeteg tézé... Hát ez van, hamarosan befejezzük az év elején elkezdett anyagokat. De nem is sajnálkozom tovább, inkább jó olvasást kívánnék! Sajnálattal láttam, hogy az előző részhez nem érkeztek kommentek, de se baj, remélem ehhez majd fognak! :) Mert, ha írtok kommntet, mindig hamarabb tudok részt hozni, mert sokkal nagyobb kedvem lesz hozzá. Nyugi, nem fogok könyörögni, meg komi határt bevezetni, de azért jól esne néhány mondat! :) Na, mindegy jó olvasást, és remélem tetszik a rész!

little star

_________________________________________________________________________________

14. fejezet

Eron szemszöge

Teljesem kihalt volt a folyosó. Lépteim halkan visszhangoztak a hosszú, márványlapokkal díszített folyosón. Unottan nézegettem a kövér, és jóságos mosolyú angyalok portréit a falon. Olyan boldog, és kedves volt mindegyik. Mielőtt a mi népünk ki nem nyírta őket. Nem mintha, sajnálnám őket, de mégis Chloe testében kissé máshogyan kell viselkednem. Ha például meglátnak nyelvet öltögetni a valaha volt vezetőkre, valószínűleg rájönnek, hogy én nem a hőn szeretett kicsi angyalkájuk vagyok. Majdnem elhánytam magam a hullámos barna hajamból áradó bűztől. Levendula. Fúj! De nem eshettem ki a szerepemből. Ha el akarom érni azt, hogy létre tudjam hozni az erőcsináló gépezetet, szükségem lesz a mágnes képességre, amelyet valószínűleg az angyalok őriznek.

- Szia Chloe! – intett felém egy kissé kövérkés, kopasz, szemüveges fickó. Eltartott pár másodpercig, amíg ráeszméltem, hogy hozzám beszél.

- Á, szia… hm… - hiába vagyok a démonok vezetője, mégis bele tudok szaladni néhány apróbb hibába, amelyek a lebukásomat veszélyeztetik. Így hát fontoskodva a cipőm orrát kezdtem el tanulmányozni, és tovább sétáltam.

- Hé! Állj már meg, beszélni akarok veled! – úgy tettem, mintha nem hallanám – Eronról! – erre viszont felkaptam a fejem. Gúnyos vigyorra húzva a számat, majd visszafordultam a férfi felé, aki eközben zavarában feltolta orrán a szemüvegét.

- Igen? – kérdeztem csábosan. A biztonság kedvéért megmarkoltam az övembe rejtett kés markolatát, hogy szükség esetén végezhessek ezzel a szerencsétlen alakkal.

- Persze. Patricia bízott meg azzal, hogy meg kell óvnunk a varázstekercseket az esetleges démon kémektől, akik Eronnak dolgozhatnak. Ezért, szeretne veled beszélni pár óra múlva, az irodájában. – felkacagtam. Ez a hülye most árulta el nekem a nagy titkot fél perc alatt, amit már fél évezrede dugdosnak előlünk az angyalok.

- Köszönöm, egyébként szeretem a kövér férfiakat… - léptem közelebb hozzá, mire ő zavarában igazított egyet a kosztümjén.

- Igazán?

- Aha… - kezdtem el simogatni az arcát. Ezután mindenképp kezet kell majd mosnom! – De áruld el, te szépfiú! Hol találom a titkos bájitalt?

- Azt nem lehet…

- Cssssss! Ne szólj semmit… - tettem mutató ujjamat a szája elé, majd szétnyitottam a kardigánomat, hogy láthassa a dekoltázsomat. Vagyis Chloe dekoltázsát.

- Te meg mit csinálsz? – lökött el magától.

- Hát jó, máshogyan is lehet. – kirántottam övemből a kis tőrt, majd a gyanakvó férfi mellkasába döftem. Kék szemeimmel ridegen figyeltem az összeeső áldozatot, aki kezét a sebre szorítva próbált küzdeni a halál ellen. Segítségkérő pillantása teljesen hidegen hagyott. Ördögi kacajt hallatva indultam tovább a folyosón, miután kihalásztam az eszméletlen férfi zsebéből a belépőkártyáját.

- Szárny ellenőrzés! – állítottak meg az óriási vasajtó előtt, amelyet angyalszárnyak, és különböző szimbólumok díszítettek. Na, most bajban vagyok.

- Persze, persze. – néztem a két marcona biztonsági őrre ártatlanul, majd ívbe feszítettem a hátamat, amelyből két fekete szárny pattant elő.

- De hiszen… - kihasználva a ledöbbenésüket, kikerülve őket, a belépőkártyát az érzékelő elé tartottam, majd miután kinyílt a vasajtó, beléptem a kis terembe, és magam mögött bezártam az ajtót.

A kis szobából csak úgy áradt a misztikum. Biztos voltam benne, hogy itt találom a varázstekercseket, amelyekkel létre tudom hozni a démon seregemet, amivel leigázom a földet, és legfőképpen a fehér szárnyúakat, vagyis a betegesen jószívű, szép, és okos angyalokat. Az egyetlen berendezési tárgy a szobában egy könyvespolc volt, ami tele volt tömve mindenféle könyvel. Voltak közöttük újabb, és régiebb kötésű könyvek is. Nem vitték túlzásba a dizájnozást, az biztos. Unottan közelebb léptem a könyvespolchoz, mire a környező falakból dárdák repültek felém. Éles fájdalmat éreztem a vádlimban. Szemeim kigúvadtak, a bőrömön vércseppek gördültek végig. Lehet, hogy mégsem ilyen puhányok az angyalok? Mert az biztos, hogy eléggé hatásos biztonsági rendszert hoztak létre. Erősnek kellett lennem, különben ott helyben esem össze, és nem sikerül a tervem. De mi van, ha több csapda is védi a könyvespolcot? Muszáj volt lepihennem, és körülnéznem. A vörös tapétával díszített falakon különböző szimbólumok helyezkedtek el. Mindegyik az angyalok egy-egy fontos jele volt. A bejárat fölött az amare jelkép díszelgett, ami annyit tesz, hogy szeretet. Erre a szóra kirázott a hideg. A démonoknál ez a tabu szó. A szeretet, szeretlek bármilyen formája. Nálunk senki nem szeret senkit. Legfeljebb tisztel, vagy követ. Nálunk nem létezik semmi, ami erről szólna. A férjek és a feleségek is csak azért vannak együtt, hogy minél több démon utód szülessen. A könyvespolc felett lévő üres falrészt pedig a preghiera jelkép díszítette, ami átfordítva angolra, az imádság. Az angyalok két jelszava. Jobb és bal oldalt a gentilezza és az intelligenza jelképek díszelegtek. Ez talán valami rejtvény. Ha a megfelelő módon keverjük a szavakat, talán kijön belőle a csapdák elhárításának módja. Talán az égtájakkal lehet összefüggésben. Amare dél, preghiera észak, gentilezza nyugat, és intelligenza kelet. Összehúzott szemöldökkel próbáltam koncentrálni. Biztosan valami ősi angyal mondához lehet köze. Vagy valami rendelethez, hülyeséghez. Vissza kell emlékeznem a sok hülye mondára, amit anyáék kiskoromban a fejembe vertek. Hm… Talán a wasfield-i négyes varázs legendája?

Az emberek különböző utakon keresik a beteljesülést és a boldogságot. Csak azért, mert ők nem a te utadat járják, nem jelenti azt, hogy eltévedtek. Ezért kell őket a gentilezza és az amare irányába vezetni. Csak akkor teljesül életük vágya, ha megkapják a két irányt, amerre elinduljanak. Ez az egyetlen út a továbbjutáshoz.

Megcsillant a szemem. Gonosz vigyorra húztam a számat, majd elsántikáltam a déli, és a nyugati jelképhez, majd óvatosan megnyomtam mindegyiket.

Chloe szemszöge:

Josh köré fontam a lábaimat, majd szorosan hozzászorítottam a testem, miközben vadul csókoltam. Közben izzadt tincseit simogattam, ő pedig a neki nyomott a kissé hideg, és nyirkos konyhafalnak, de engem ebben a pillanatban ez pont nem zavart. Boldog melegség járta át a testemet, és a szívem ezerrel dobogott.

- Szeretlek! – suttogja a fülembe a zöld szemű fiú, majd belepuszil a nyakamba.

- Én is szer… Á! – éles fájdalom nyilalt a vádlimba. – Josh!

- Mi a baj? – kérdezte ijedten. Ernyedten dőltem a karjaiba, miközben folyamatosan a lüktető vádlimat szorongattam. Mintha valaki beleszúrt volna egy óriási kardot, és azt forgatná benne. Hangtalanul, és a fájdalomtól eltorzult arcal mutattam a vádlimra, amelyből kiserkent a vér.

- Mi a… - figyeltem a lábamból a csempére folyó vérfolyót. Lehetetlen, hogy ennyire beütöttem volna valahova. Gyorsan a sebre szorítottam egy konyhakendőt, és ijedten méregettem Josht, aki teljesen megrémült.

- Ez meg mi volt? – kíváncsian felemeli a rongyot a lábamról. Egy óriási seb tátongott a vádlimon. Mintha valaki tényleg beleszúrt volna egy kardot.

- Ez lehetetlen… - suttogtam elfúló hangon.