Bocsánat a rengeteg késésért, de ezen a héten nagyon sok dolgom volt. Biosz tézé, töri tézé, rengeteg tézé... Hát ez van, hamarosan befejezzük az év elején elkezdett anyagokat. De nem is sajnálkozom tovább, inkább jó olvasást kívánnék! Sajnálattal láttam, hogy az előző részhez nem érkeztek kommentek, de se baj, remélem ehhez majd fognak! :) Mert, ha írtok kommntet, mindig hamarabb tudok részt hozni, mert sokkal nagyobb kedvem lesz hozzá. Nyugi, nem fogok könyörögni, meg komi határt bevezetni, de azért jól esne néhány mondat! :) Na, mindegy jó olvasást, és remélem tetszik a rész!
little star
_________________________________________________________________________________
14. fejezet
Eron
szemszöge
Teljesem kihalt volt a folyosó.
Lépteim halkan visszhangoztak a hosszú, márványlapokkal díszített folyosón.
Unottan nézegettem a kövér, és jóságos mosolyú angyalok portréit a falon. Olyan
boldog, és kedves volt mindegyik. Mielőtt a mi népünk ki nem nyírta őket. Nem
mintha, sajnálnám őket, de mégis Chloe testében kissé máshogyan kell
viselkednem. Ha például meglátnak nyelvet öltögetni a valaha volt vezetőkre,
valószínűleg rájönnek, hogy én nem a hőn szeretett kicsi angyalkájuk vagyok.
Majdnem elhánytam magam a hullámos barna hajamból áradó bűztől. Levendula. Fúj!
De nem eshettem ki a szerepemből. Ha el akarom érni azt, hogy létre tudjam
hozni az erőcsináló gépezetet, szükségem lesz a mágnes képességre, amelyet
valószínűleg az angyalok őriznek.
- Szia Chloe! – intett felém egy
kissé kövérkés, kopasz, szemüveges fickó. Eltartott pár másodpercig, amíg
ráeszméltem, hogy hozzám beszél.
- Á, szia… hm… - hiába vagyok a
démonok vezetője, mégis bele tudok szaladni néhány apróbb hibába, amelyek a
lebukásomat veszélyeztetik. Így hát fontoskodva a cipőm orrát kezdtem el
tanulmányozni, és tovább sétáltam.
- Hé! Állj már meg, beszélni
akarok veled! – úgy tettem, mintha nem hallanám – Eronról! – erre viszont
felkaptam a fejem. Gúnyos vigyorra húzva a számat, majd visszafordultam a férfi
felé, aki eközben zavarában feltolta orrán a szemüvegét.
- Igen? – kérdeztem csábosan. A
biztonság kedvéért megmarkoltam az övembe rejtett kés markolatát, hogy szükség
esetén végezhessek ezzel a szerencsétlen alakkal.
- Persze. Patricia bízott meg
azzal, hogy meg kell óvnunk a varázstekercseket az esetleges démon kémektől,
akik Eronnak dolgozhatnak. Ezért, szeretne veled beszélni pár óra múlva, az
irodájában. – felkacagtam. Ez a hülye most árulta el nekem a nagy titkot fél
perc alatt, amit már fél évezrede dugdosnak előlünk az angyalok.
- Köszönöm, egyébként szeretem a
kövér férfiakat… - léptem közelebb hozzá, mire ő zavarában igazított egyet a
kosztümjén.
- Igazán?
- Aha… - kezdtem el simogatni az
arcát. Ezután mindenképp kezet kell majd mosnom! – De áruld el, te szépfiú! Hol
találom a titkos bájitalt?
- Azt nem lehet…
- Cssssss! Ne szólj semmit… -
tettem mutató ujjamat a szája elé, majd szétnyitottam a kardigánomat, hogy
láthassa a dekoltázsomat. Vagyis Chloe dekoltázsát.
- Te meg mit csinálsz? – lökött el
magától.
- Hát jó, máshogyan is lehet. –
kirántottam övemből a kis tőrt, majd a gyanakvó férfi mellkasába döftem. Kék
szemeimmel ridegen figyeltem az összeeső áldozatot, aki kezét a sebre szorítva
próbált küzdeni a halál ellen. Segítségkérő pillantása teljesen hidegen
hagyott. Ördögi kacajt hallatva indultam tovább a folyosón, miután kihalásztam
az eszméletlen férfi zsebéből a belépőkártyáját.
- Szárny ellenőrzés! – állítottak
meg az óriási vasajtó előtt, amelyet angyalszárnyak, és különböző szimbólumok
díszítettek. Na, most bajban vagyok.
- Persze, persze. – néztem a két
marcona biztonsági őrre ártatlanul, majd ívbe feszítettem a hátamat, amelyből
két fekete szárny pattant elő.
- De hiszen… - kihasználva a
ledöbbenésüket, kikerülve őket, a belépőkártyát az érzékelő elé tartottam, majd
miután kinyílt a vasajtó, beléptem a kis terembe, és magam mögött bezártam az
ajtót.
A kis szobából csak úgy áradt a misztikum.
Biztos voltam benne, hogy itt találom a varázstekercseket, amelyekkel létre
tudom hozni a démon seregemet, amivel leigázom a földet, és legfőképpen a fehér
szárnyúakat, vagyis a betegesen jószívű, szép, és okos angyalokat. Az egyetlen
berendezési tárgy a szobában egy könyvespolc volt, ami tele volt tömve
mindenféle könyvel. Voltak közöttük újabb, és régiebb kötésű könyvek is. Nem
vitték túlzásba a dizájnozást, az biztos. Unottan közelebb léptem a
könyvespolchoz, mire a környező falakból dárdák repültek felém. Éles fájdalmat
éreztem a vádlimban. Szemeim kigúvadtak, a bőrömön vércseppek gördültek végig.
Lehet, hogy mégsem ilyen puhányok az angyalok? Mert az biztos, hogy eléggé
hatásos biztonsági rendszert hoztak létre. Erősnek kellett lennem, különben ott
helyben esem össze, és nem sikerül a tervem. De mi van, ha több csapda is védi
a könyvespolcot? Muszáj volt lepihennem, és körülnéznem. A vörös tapétával
díszített falakon különböző szimbólumok helyezkedtek el. Mindegyik az angyalok
egy-egy fontos jele volt. A bejárat fölött az amare jelkép díszelgett, ami annyit tesz, hogy szeretet. Erre a
szóra kirázott a hideg. A démonoknál ez a tabu szó. A szeretet, szeretlek
bármilyen formája. Nálunk senki nem szeret senkit. Legfeljebb tisztel, vagy
követ. Nálunk nem létezik semmi, ami erről szólna. A férjek és a feleségek is
csak azért vannak együtt, hogy minél több démon utód szülessen. A könyvespolc
felett lévő üres falrészt pedig a preghiera
jelkép díszítette, ami átfordítva angolra, az imádság. Az angyalok két
jelszava. Jobb és bal oldalt a gentilezza
és az intelligenza jelképek
díszelegtek. Ez talán valami rejtvény. Ha a megfelelő módon keverjük a
szavakat, talán kijön belőle a csapdák elhárításának módja. Talán az égtájakkal
lehet összefüggésben. Amare dél, preghiera észak, gentilezza nyugat, és intelligenza
kelet. Összehúzott szemöldökkel próbáltam koncentrálni. Biztosan valami ősi
angyal mondához lehet köze. Vagy valami rendelethez, hülyeséghez. Vissza kell
emlékeznem a sok hülye mondára, amit anyáék kiskoromban a fejembe vertek. Hm…
Talán a wasfield-i négyes varázs legendája?
Az emberek különböző utakon keresik
a beteljesülést és a boldogságot. Csak azért, mert ők nem a te utadat járják,
nem jelenti azt, hogy eltévedtek. Ezért kell őket a gentilezza és az amare
irányába vezetni. Csak akkor teljesül életük vágya, ha megkapják a két irányt,
amerre elinduljanak. Ez az egyetlen út a továbbjutáshoz.
Megcsillant a szemem. Gonosz
vigyorra húztam a számat, majd elsántikáltam a déli, és a nyugati jelképhez,
majd óvatosan megnyomtam mindegyiket.
Chloe
szemszöge:
Josh köré fontam a lábaimat, majd szorosan
hozzászorítottam a testem, miközben vadul csókoltam. Közben izzadt tincseit
simogattam, ő pedig a neki nyomott a kissé hideg, és nyirkos konyhafalnak, de
engem ebben a pillanatban ez pont nem zavart. Boldog melegség járta át a
testemet, és a szívem ezerrel dobogott.
- Szeretlek! – suttogja a fülembe a zöld
szemű fiú, majd belepuszil a nyakamba.
- Én is szer… Á! – éles fájdalom nyilalt a
vádlimba. – Josh!
- Mi a baj? – kérdezte ijedten. Ernyedten
dőltem a karjaiba, miközben folyamatosan a lüktető vádlimat szorongattam.
Mintha valaki beleszúrt volna egy óriási kardot, és azt forgatná benne.
Hangtalanul, és a fájdalomtól eltorzult arcal mutattam a vádlimra, amelyből
kiserkent a vér.
- Mi a… - figyeltem a lábamból a csempére
folyó vérfolyót. Lehetetlen, hogy ennyire beütöttem volna valahova. Gyorsan a
sebre szorítottam egy konyhakendőt, és ijedten méregettem Josht, aki teljesen
megrémült.
- Ez meg mi volt? – kíváncsian felemeli a
rongyot a lábamról. Egy óriási seb tátongott a vádlimon. Mintha valaki tényleg
beleszúrt volna egy kardot.
- Ez lehetetlen… - suttogtam elfúló hangon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése