16.fejezet

Sziasztok!

Tudom, tudom késtem, nem is kicsit. Nem kezdek el magyarázkodni, meg ilyenek, szóval szerintem vágjatok bele nyugodtan a történetbe! :) Kommenteljetek, és pipázzatok, hogy tudjam, hogy mit gondoltok a blogomról! Jöhet hideg-meleg kritika! Valamint nem akarok spoilerkedni, de szerintetek ki szólt hozzá Chloéhoz a rész végén? Jó olvasást! :)

little star

_________________________________________________________________________________

16. fejezet

Megdermedtek. Ez volt az első szó, ami eszembe jutott. Bár már rengetegszer volt szerencsém látni, az erőm használatának hatásait, mégis a ami napig teljesen ledöbbent a mozdulatlan tárgyak, emberek képe. Óvatosan közelebb csoszogtam a szoborszerű alakokra, akik pár másodperce még éltek, és virultak. Emily szájából diadalittas kiáltás készült kitörni, mivel ajkát már elkezdte kinyitni. Szőke, göndör fürtjei a lendülettől az arcába csapódtak, a tőrt eldobó karján az izmok megfeszültek. A tőr! Kaptam a fejemhez, majd 180 fokos fordulatot véve, az orvosra meredtem. Hatalmas sóhaj hagyta el a számat. Hála Istennek, még időben sikerült megállítanom az időt. Az orvos fehér hajjal keretezett arcán összefutottak a ráncok, szemüvege mögül, kék szemei a felé tartó tárgyat fürkészték, kezét védekezően mellkasára emelte és száját segítségkérésre nyitotta. Óvatosan megragadtam a levegőben mozdulatlanul lebegő tőrt, majd kirántottam a kettőjük közötti légtérből. Lassan szemügyre vettem a tárgyat. Markolata vörös bőrből készült, rajta egy különleges szimbólummal, aminek szerintem köze lehet a démonokhoz. Egy ötágú csillagot volt a bőrre festve fekete festékkel. A penge nagyon élesnek tűnt, ezért inkább hozzá sem nyúltam, ügyetlenségemet figyelembe véve. Tudtam, hogy hamarosan megtörik a varázslatom, ezért minél előbb megfelelő rejtekhelyet kellett találnom a tőrnek. Bár hidegvérrel visszaadhattam volna jogos tulajdonosának, aki ezek után valószínűleg kapva az alkalmon, kinyír, de éreztem, hogy még nagy szükségem lehet erre a tőrre. Így hát, mivel nem volt jobb ötletem, a kórházi matrac és az ágyrács közé csúsztattam.

- Mi a… – hallottam az orvos meglepődött hangját a hátam mögül. Gyorsan megpördültem a tengelyem körül, mintha mi sem történt volna, és értetlenkedve megrántottam a vállamat, mintha nem tudnék semmiről.

- Te kis csitri! – üvöltött fel Emily, amikor rájött, hogy mit tettem. – Hova tetted a tőrt?

- Milyen tőrt? – néztem rá ártatlanul. Láttam rajta, hogy nem hisz nekem, de az összecsapásnak nem most jött el az ideje. Ezt ő is nagyon jól tudta.

- Chloe, jól vagy? – rontott be lélekszakadva Josh.

- A lehető legjobban. – vigyorogtam gúnyosan Emilyre, aki egy sértődött horkantás után távozott.

- Ilyen gyorsan felépültél? – szorított magához szorosan Josh, miközben elkezdte simogatni a hajamat.

- Semmi gond. Csak egy apró karcolás volt… - nyomtam egy puszit a nyakára.

- Ha lehet ne itt… - köszörülte meg a torkát a mögöttünk álló főorvos, arra utalva, hogy ne itt romantikázzunk.

- Hupszika! – mosolyodtam el, majd egy gyors csókot leheltem Josh ajkaira, és kibontakoztam az öleléséből.

- Látom Chloe, most már remekül vagy! Így nyugodt szívvel haza engedlek a kórházból. – kacsintott rám a doktor, majd intett a szekrény felé, hogy felöltözhetek.

- Maradhatok? – vigyorgott rám pimaszul Josh. Nevetve, megráztam a fejem, majd örömmámorban úszva, hogy végre haza, azaz visszamehetek Josh lakásába, magamra húztam egy farmert, és egy,,Lucky girl” feliratú lila pólót.

- Mit keresett a szobádban Emily? Nem láttam, hogy mikor jött be. – kérdezte a zöld szemű fiú, már a kék autóban ülve.

- A tőr! – kaptam a fejemhez ijedten. Mivel annyira örültem annak, hogy végre kiszabadulhatok a fehér és fertőtlenítő szagú börtönből, teljesen kiment a fejemből a tény, miszerint én egy éles pengét rejtegetek az ágy alatt!

- Milyen tőr? – nézett rám kíváncsian a fiú. Hevesen megráztam a fejem. Az arcomat korbácsoló hajfürtjeimmel készültem megbüntetni magam a butaságom miatt. Nem elég, hogy ott hagytam a tőrt, de még el is szóltam magam! Nem mintha nem bíznék meg Joshba, na, de ő még is csak egy démon… és, hát…

- Hallgatlak… - szólalt meg ismét. Nagyot nyeltem, majd úgy tettem, mintha a mellettünk elsuhanó autókat vizsgálnám.

- Milyen tőr? Nem is beszéltem tőrről! Mi is az a tőr? – hebegtem erőtlenül, majd amikor szembe találtam magam Josh fürkésző tekinteteivel, feladtam a küzdelmet, és mindent elmeséltem.

- Egy ötágú csillag? – meredt az útra elmélyedve a gondolataiban.

- Aham. – bólintottam. Reméltem, hogy tud valamit a szimbólumról, mert ha nem, hiába árultam el minden egyes kis részletet.

- Őszintén meg mondom, soha nem érdekelt a népen történelme… - hangosan felhorkantottam. Szóval nem tud semmit!

- De akkor is vissza kell szereznem azt a tőrt! Fordulj vissza most azonnal! – utasítottam a ,,sofőrömet”.

- Viccelsz? A New Yorki forgalom kellős közepén állunk! Még is hogy a francban forduljak vissza? – szembesített a helyzettel. Durcásan keresztbe fontam a karjaimat, majd lejjebb csúsztam az ülésen, és az előttünk feltorlódott kocsisorra meredtem.

- De nekem akkor is muszáj megszereznem azt a tőrt! Érzem, hogy segíthet Eron megfékezésében! Csak tudnám, hogy mit jelent az ötágú csillag! – ecseteltem a problémámat.

- Chloe, most már úgysem engednek vissza a szobába! Reménytelen… - győzködött.

- Remek ötletet adtál! – terült szét a vigyor az arcomon, majd egy gyors csókkal búcsúzva kitártam a kék kocsi ajtaját, és vidáman integetve a fiúnak szlalomoztam el a kocsik között.

Még nem sikerült messzire jutnunk a kórháztól, így pár perc séta után ismét a fehérre meszelt épület előtt álltam, amely teljesen eltörpült az őt körülvevő felhőkarcolók között. Az épület előtt hatalmas tömeg verődött össze, valamennyiük fehér köpenyt viselt. Az orvosok. Gondoltam, majd feltérképezve a helyzetet eszméltem rá, hogy a főbejáraton keresztül képtelenség bejutni az épületbe. Hangosan felsóhajtottam, majd behúzódtam az egyik apró sikátorba az épület mellett. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy senki nem figyel, ívbe feszítettem a hátamat, és meg vártam, amíg az óriási fehér szárnyak elő törnek a hátamból. Mosolyogva üdvözöltem a tollas gyönyörűségeket, majd elkezdtem velük csapkodni, hogy minél magasabbra emelkedjek, és be tudjak jutni az ötödik emeleti folyosóra, ahonnan nyílott az én kórtermem. Mázlim volt. Az ötödiken éppen szellőztettek, így miután megkapaszkodtam az ablakkeretében, visszahúztam szárnyaimat a hátamba, és óvatosan, figyelve arra, hogy senki ne lásson meg, bemásztam az ablakon. Nagy szerencsémre senki nem járkált a folyosón, így hát nyugodt szívvel indultam el az 564-es szoba felé. Lépteim visszhangoztak a kihalt folyosón. Igazából nem nagyon értettem, hogy miért vannak ilyen kevesen ezen a szinten, hiszen mindig is ez volt a legzsúfoltabb emelet.

564. Álltam meg a fehér, barátságtalan vasajtó előtt. Kezemet a kilincsre emeltem. Túl könnyen bejutottam ide. Fordult meg a fejemben. De ha már ilyen közel voltam a célomhoz! Óvatosan elfordítottam a fém golyót, de az ajtó nem engedett.

- Zárva. – suttogtam magam elé letörten, majd újabb terv ötlött a fejembe. Felkaptam magamra a mellettem lévő fogasról az orvosi köpenyt, majd elindultam le a recepcióra, hogy elkérjem a kulcsot. Szerencsére, már jól kiismertem magam az épületben, ezért nem okozott problémát elvergődni a liftig, majd lejutni a földszintre. Nem értettem, hogy miért állnak itt ennyien. A liftből is alig bírtam kiszállni, az irdatlan mennyiségű ember tömeg miatt.

- Most mit csináljak? – kérdeztem csak úgy magamtól. A kezembe temettem az arcomat, majd teljesen lemondva a tőrről a lift falának dőltem.

- Segíthetek valamiben? – kérdezte egy ismerős hang. Egy túlságosan is ismerős hang…