Nagyon szépen köszönöm a több mint 1750 (!!!!!!) látogatót. És hivatalosan is megdőlt az egy napi látogatási rekord, ugyanis október utolsó napján 124-en kattintotatok az odalamra! Ezt ezúton is szeretném megköszönni! Köszönöm az előző részhez érkezett pozitív kommenteket, remélem ehhez a részhez is érkeznek majd! ;) Továbbra is várom a pipákat is! Jó olvasást mindenkinek! Ja, és még annyit, hogy szeretnétek 18+-os részt? Írjátok meg a chatben vagy kommentben! Na, de most már tényleg nem húzom tovább az időt! :)
little star
_________________________________________________________________________________
13. fejezet
- Még mindig nem értem, hogy
hogyan történt ez az egész… - Josh feltolta homlokára a napszemüvegét, majd
elfordította a slusszkulcsot kék járgányában. Mikor a motor halkan
feldörmögött, nyugodtan hátradőltem az anyósülésen.
- Nem tanácsos New Yorkban
kocsival közlekedni… - próbáltam másról beszélgetni, arra utalva, hogy a New
Yorki forgalomban, akár órákig is vesztegelhetünk.
- Nyugi, legalább lesz időnk
kissé átbeszélni a dolgokat. – kacsintott rám, majd elfordította a kormányt, és
megpróbált beállni a főúton haladó hosszú sorba. Fogamat alsó ajkamba
mélyesztettem. Nem volt kedvem erről beszélgetni, főleg nem Joshal.
- Baj van? – méregetett szikrázó
zöld szemeivel, mire én halkan felsóhajtottam, és belefogtam a mesélésbe.
- És amikor, elindultam az
Angyalok Tanácsának székhelye felé, Emily megtámadott, és…
- Várj! Ki az az Emily? –
szakított félbe. Pedig már kezdtem belefeledkezni a mesélésbe.
- Josh!
- Oké, oké. Először mesélsz,
aztán válaszolsz. – szabadkozott, majd feltartotta tenyerét, hogy megköszönje
egy nőnek, aki beengedte a kocsit a sorba.
- Igen, és akkor ott volt Eron,
aztán megette a hajamat, és azután belöktek abba a raktárba, és most itt
vagyok. – daráltam le gyorsan a sztorit, majd félve Joshra pillantottam.
Valamin nagyon gondolkozott.
- Számomra még mindig rejtély,
hogy Eron mit akar az angyaloktól, ami olyan fontos lehet, hogy előre segítheti
őt a fontos projektjében.
- Fontos projekt? – kaptam fel a
fejem.
- Aha. Amikor kicsi voltam mindig
ezzel foglalkozott. Mindig a titkos laborjában forgolódott, és állandóan ezt
ismételgette: „Majd amikor nagy leszel, láthatod, hogy mennyire sok mindent
tett a világért ez a találmány!”. Én meg elhittem. De már nagy vagyok, és
tudom, hogy valami nem sikerült neki, így hát most muszáj neki segítséget
szereznie.
- Szóval, ez már egy több éves
terv az Alvilágban, hogy… Josh, mi is ez a projekt? – tértem rögtön a lényegre.
- Képesség módosítás. Tudod, hogy
minél több erőt el tudjon sajátítani egy adott démon, mert a legtöbbjük
képesség nélkül születik, ezért kell ez a szer, hogy Eron egy erős hadsereget
tudjon létrehozni. Ellenetek. – magyarázta el a tervet. Ledöbbentem. Szóval ez
az az erő, amiről a démon beszélt a Times Square felett. Ez volt az a titkos
erő, amit említett, hogy Erontól kapta. De ha az Alvilág úrnőjének már sikerült
előállítania a szert, akkor mit akar tőlünk? Vagy ez is csak egy ostoba trükk
volt attól a démontól?
- És mi van, ha esetleg már
sikerült neki? – tettem fel a kérdést, ami romba döntheti Josh eddigi hitét a
szer felől.
- Tessék?
- Mi van, ha már sikerült neki
előállítania a varázsszert, és most valami mást akar? – kérdeztem ismét,
folyamatosan a fiú arcát fürkészve.
- Menjél már te vadbarom! – ordított
mögöttünk egy ember. Óvatosan hátrapillantottam a vállam fölött. Ja, hogy mi
most egy torlódó kocsi sor elején ülünk! Hupszi! Óvatosan megsimítottam a
barátom karját, mire ő feleszmélt, és a gázpedálra lépve előrébb gurult.
- Chloe, visszatérve a
kérdésedre, hogyha Eronnak sikerült valami csoda folytán elkészítenie azt a
szert…
- Akkor?
- Nektek végetek van. – a szavai
még sokáig csengtek a fejemben. „Nektek végetek van.” Igen, pontosan ezt mondta
Josh. Nagyot nyeltem. Már kezdett összeállni a kép, erről a bonyolult
helyzetről. Emily, a halottak, Lena, a démon… A sok információ elkezdett egyre
jobban összeforrni, arra várva, hogy valaki megértse ezt az egész Gordiuszi
csomót. A legenda elvén gondolkodva rájöttem arra, hogy a lehető legkönnyebben
kell ráakadni a megoldásra. Nem is olyan bonyolult, ha jobban megnézzük,
akárcsak a legenda hőse tette. Ő a csomót, amelyet még a legokosabb emberek sem
tudtak szétszedni, egyszerűen kettéhasította a kardjával. Nekem is egy ilyen
ötlet kell. Ami előre segíti a nyomozást.
- Min gondolkozol? – riadtan megráztam
a fejem, majd visszatértem a jelenbe. Ahhoz, hogy tisztán lássam a dolgokat,
először Josht kell tovább faggatnom.
- Semmin. Csak talán ideje lenne
végre pontot rakni az ügy végére.
- Most úgy beszélsz, mint valami
helyszínelő, egy béna krimisorozatban. – tört ki belőle a nevetés, mire
sértődötten összefontam karjaimat a mellem fölött.
- Pedig ezt most komolyan mondtam.
Érzem, hogy közel járok a rejtély megoldásához! Csak kell valami kapocs. Egy
isteni szikra. Vagy mit tudom én. Valami, ami összeköti a kusza szálakat. –
meredtem a semmibe elszántan, mintha most valami nagyon okos dolgot mondtam
volna.
- Oké, Sherlock, szedd össze
minden erődet! – figurázott ki nevetve. Nem bírtam tovább a duzzogó kislányt
játszani, úgyhogy én is elmosolyodtam.
- De most komolyan. Ideje pontot
tenni… Azaz ideje lezárni… - minden egyes ötlet, ami eszembe jutott, hogy mivel
fejezhetném be a mondatot, nevetségesnek hangzott, úgyhogy inkább nem
folytattam.
- Megérkeztünk. – állt le Josh a
kék Toyotával egy ház előtt.
- De én nem is itt lakok. –
ellenkeztem, amikor megláttam a kissé rozoga téglaépületet a Little Italy
negyedben. Hát nem a legjobb környék, de azért próbáltam mosolyt erőltetni az
arcomra.
- Azok után, hogy Eron elrabolt,
ne is álmodj róla, hogy engedem, hogy egyedül lakj a lakásodban! Úgyhogy üdv
nálam! – szállt ki az autóból, majd átsétált az én oldalamra, és kitárta
előttem az ajtót.
- Aha. – nem tudtam, hogy mit
mondjak, sőt jobb lett volna meg sem szólalnom, úgyhogy ezután már csak némán
követtem a fiút a ház felé.
- Tudom, nem egy Central parki luxuslakás…
- szabadkozott, amikor kitárta előttem a lakás ajtaját. Amint beléptem, majdnem
nekimentem a fehér (pontosítok, valaha fehér) kihúzható kanapénak, ami előtt
egy plazma tévé állt a földön. A szoba végében pedig egy apró konyha volt, és
egy ajtó, ami valószínűleg a fürdőbe vezetett.
- És én hol fogok aludni? –
kérdeztem, amikor minden matektudásomat egybevetve rájöttem, hogy nincs több
ágy. Csak egyetlen egy van. Azaz Joshal kell aludnom!
- Ugye nem baj… - nézett rám
félve. Biztosan a falfehér, vámpíros filmekbe illő arckifejezésem hozta rá a
frászt.
- Nem dehogy… - dadogtam.
- Akkor jó. – mosolyodott el,
majd átfurakodva a keskeny részen a fal, és a kanapé között elindult a konyha felé
– Kérsz valami kaját? Van sajt, de… Szerinted miért lett zöld? – undorodva elhúztam
a számat.
- Mert penészes? Könyörgök, Josh,
ne erőltesd, majd én főzök valamit.
- Remek! – csillant fel a szeme,
majd intett, hogy lépjek oda. Átpréseltem magam a kis résen, majd a konyhához
lépve, megpróbáltam azon gondolkozni, hogy mit tudnék sütni ebből a minimális
kaja készletből.
- Tejbegríz megfelel? –
kérdeztem.
- Nem tudom, de a tejnek olyan
furi szaga van… - tartotta az orrom alá a minimum ezer éves dobozt.
- Bah. – köhécseltem a borzalmas
bűztől. – Akkor együnk… Öhm, na, jó rendeljünk egy pizzát!
- Nem is rossz ötlet. – nyúlt Josh
a telefonja felé, majd fejből beütötte a pizzázó számát, és a füléhez emelte a
készüléket.
- Aha, aha. Igen egy hawaii
pizzát szeretnék kérni. Ja, természetesen a legnagyobb méretben. Nem, most nem
egyedül vagyok. Ha már jössz, hoznál pár műanyag tányért? Áh, hogy nem vagy a
csicskám! Bocsi. Oké, köszi, szépen! – rakta le hosszas beszélgetés után a
kagylót, mire én felnevettem.
- Remélem finom lesz a pizza. Különösen,
ha már a New Yorki Olaszországban vagyunk.
- Azért ne tévesszen meg a
környék neve. Homar csinálja a létező legrosszabb pizzát. De a barátom, szóval
tőle rendelek. Egyébként nem zavar, ha papírszalvétán kell enned?
- Nem, dehogy. – nevettem fel.
Alig vagyok itt húsz perce, de már máris hozzá szoktam Josh hanyagságához.
- Akkor jó. – kacsintott rám,
majd hosszasan megcsókolt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése