15.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt! REmélem tetszeni fog, ez a 15. fejezet, és mot már egyre izgalmasabb lesz! Remélem tetszeni fog, és kérlek KOMMENTELJETEK és PIPÁZZATOK!!! Nagyon sokat jelentene, ha tudnám, hogy mit gondoltok a blogról! Még egy közérdekű, hogy mostantól kb. 3-4 naponta hozom majd az új részeket. A végére csak annyit, hogy jó olvasást!

little star

_________________________________________________________________________________

15. fejezet

Kezeimet a sebemre szorítva lekászálódtam a konyhapultról. A fájdalomtól eltorzult arccal igyekeztem a fürdőszoba felé, hogy le tudjam öblíteni a sebet. Szemem előtt apró pontocskák táncoltak, így egy pillanatra meg kellett kapaszkodnom az asztal sarkában, hogy megelőzzem az ájulásomat. Agyam elnehezült, mintha egyre nagyobb késztetést éreztem volna az iránt, hogy feladjam ezt az egészet, és a földön fetrengve sikítozzak. Egymás után környékezték meg, és törtek be a gondolataimba az egymást kergető összeesküvés elméletek. Egy pillanatra behunytam a szemem, és megráztam a fejem, hogy elhessegessem a rossz gondolatokat. A vádlimból még mindig ömlött a vér, és egy elég tetszetős vértócsát sikerült kialakítanom az asztal mellett. Bocsánatkérően meredtem Joshra, aki éppen az elsősegély doboz után kutakodott az egyik szekrényben. Bár lehet, hogy hiába keresi egy ilyen lakásban. Óvatosan tovább indultam, de most már csak aprólépésekkel haladtam, nehogy megint rosszul legyek. Biztosan rengeteg vért vesztettem, így nem is értem, hogy miért nem hívtuk fel idáig a mentőket. Talán, mert féltem megint találkozni Emilyvel, akinek még mindig van képe embereket gyógyítani, miközben a sajátnépét pedig elárulja. Undorító. Nappal életeket ment, este pedig életeket olt. Őszintén büszke lettem magamra, amikor mérlegre helyeztem Emily munkásságát, és az enyémet. Hosszú évek óta először. Mindig is zöldfülűnek számítottam az angyalok között, mindig én voltam a csicska, aki tapsra ugrott, és teljesítette Patricia minden vágyát. Ha csak egy szelet kenyérre vágyott, én ugrottam el a közeli (azért, nem is annyira közeli) kisboltba, de ha ennél többet szeretett volna, nekem kellett azt is megtennem. Én voltam a csali, vagy a nem is tudom, az, aki mindent megcsinált a főangyalok helyett. Ők meg addig a varázstekercseket bújták, gondolatban kitalálták, hogy mit is kéne még csinálnom, hogyan oldják meg azt, hogy plazma tévéket szerelnek az irodákba, és még sok más értelmetlen dolgot. Így lassan joggal hívhattam magam a főangyalok egyikének, sőt szinte tőlem függtek. Gyűlöltem ezt az időszakot. Ilyenkor azok, akik régebb óta az Angyalok Tanácsánál dolgoznak, jól kihasználnak. Gondolom ezért sem akarta Linett, hogy Haileyből angyal váljon. Apró fénykarikák kezdtek a szemem előtt táncolni, majd erőtlenül meggörnyedtem. Kezemmel erősen belemarkoltam a korhadtfába, és próbáltam tovább indulni. Térdre estem. Megpróbáltam felhúzni magam a valamiért kissé homályos székre támaszkodva, de nem bírtam el saját magamat. És ekkor elsötétült minden. Az utolsó kép ami megmaradt, a felém rohanó Josh, aki ügyesen átugorja a kanapét, miközben kivillan izmos felsőteste. Utolsó gondolatom az volt, hogy milyen jól néz ki így. Ezután már minden kimaradt…

Egyedül futottam a sötét utcán.

 Éreztem a zsigereimben, hogy muszáj gyorsabban futnom, különben utolérnek. Megfeszítettem az izmaimat, és próbáltam minél messzebbre elrugaszkodni a talajtól mindenegyes lépésemnél. A levegőt kapkodva rohantam a sötét sikátorban. Óvatosan hátrapillantottam. Három nagyra nőtt kutya üldözött, felettük fekete szárnyaival szelte a levegőt Josh, és folyamatosan rám mutogatott. Minden mutatásnál felugattak a démoni kutyák, és még gyorsabb tempóban igyekeztek utánam. Csak egyre tudtam gondolni. Muszáj elmenekülnöm ezek elől. Nem engedhetem magam elkapni, mert akkor végem. Hideg verejték csurgott végig a hátamon, egyre lassabban lépkedtem. Ismét belenyilallt a fájdalom a vádlimba, és éreztem, hogy egyre inkább lassulok, a fekete bőrű, szikrázóan vörös kutyák, és a gonosz kacajt hallató Josh, pedig hamarosan beér. Erőtlenül lerogytam a földre, miközben a lábamból kiserkent a vér, és egyre nagyobb tócsát alkotva körülöttem próbált tovább terjedni. A torkomból erőtlen „NEE!” kiáltás szakadt fel, miközben kezemet sérült lábamra nyomtam, hogy így fogjam fel a vérzést.  Könyörögve néztem Josh zöld szemeibe, amik most kifejezetten gonoszul villogtak, és nyoma sem volt a hajdani jókedvnek a tekintetében. Ijedten meredtem az egyre közeledő négyesre, akik már alig várták, hogy elkaphassanak. Behunytam a szemem a halálra várva, de ekkor egy mély kacaj hasított a levegőbe. Óvatosan körbenéztem a sikátorban, ahol a nyirkos falakon, és a veszedelmesen felém közeledő kutyákon kívül nem volt senki.

- Gyáva! – hangzott Josh irányából. Összerezzentem erre a szóra. Ezt biztosan nem nekem mondta. Én nem lehetek gyáva. Nyeltem egy nagyot, majd a szemébe néztem.

- Még a sajátjaidat sem bírod megvédeni? – folytatta a becsmérlést. Összeszorítottam a fogaimat, így próbáltam visszatartani a fájdalmamat.

- Nem vagy elég erős ahhoz, hogy angyal légy! El fogsz bukni! – a szavai sokáig visszhangoztak a fejemben. Neonlámpával villogott az agyamban a „gyáva” szó. Nem hagyhatom cserben a szeretteimet, és a barátaimat. Nem adhatom fel ilyen könnyen. Az életem árán is ki kell állnom a népem mellett.

- Soha! – vágtam dacosan a képébe, mire meglepődött arckifejezésre váltott.

- Ó, igazán? Pedig az Úrnőmnek sikerült megszereznie a varázstekercseket, és most már semmi nem állíthatja meg! – rekedten kiáltottam fel az utolsó erőmmel, amikor a kutyák már csak pár lépésnyire álltak tőlem. Kezemet előre tartottam, hogy tompítsam a támadást.

Kezem valami keményen, és érdesen csattant. A fájdalomra rögtön felpattant a szemem. Ez csak egy rossz álom volt. Óvatosan körül néztem. Mint a deja vu. Ugyanabban a kórházi szobában feküdtem, amit pár hete szintén meglátogattam. De most egészen más okból.

- Felébredt! – hangzott fel a folyosóról. Olyan messzinek, és távolinak tűnt ez a hang.

- Igazán? Muszáj beszélnem vele! – Josh! Ültem fel hirtelen, ami miatt megint eluralkodott rajtam a szédülés, így kénytelen voltam visszahanyatlani az ágyra.

- Csak semmi hirtelen mozdulat! – figyelmeztetett valaki mellettem. Ijedten a hangforrása felé kaptam a fejem. Emily!

- Mi a franc? – üvöltöttem dühösen a képébe, mire elvigyorodott. Szőke tincsei rendezetlenül keretezték egyébként angyali arcát, de volt egy olyan érzésem, hogy most nem a munkája miatt látogatott meg. Fekete bőr nadrágot, és fehér has villantós pólót viselt, barna szemeit egy füstös sminkkel emelte ki.

- Mondom, ne mozogj túl intenzíven. – érezni lehetett a szarkazmust a hangjában. Szemei gonosz lángban égtek, miközben azt figyelte, ahogyan bénázok azzal, hogy minél messzebbre jussak, de sajnos nem jártam sikerrel. Rohadt infúzió!

- Mit akarsz? – adtam fel a szenvedést. Most nem lehetek gyáva. Bátornak kell lennem.

- Á, csak baráti társaságként jöttem… - értetlenül meredtem rá. – Most komolyan mit képzelsz te? Nem vagyunk puszipajtások! Ide a tekercseket!

- Ahhoz képest, hogy milyen remek áruló vagy, az agykapacitásod, még mindig nem haladja meg egy gilisztáét sem. Szerinted, honnan a francból kerülnének hozzám a varázstekercsek, amiket az angyalok már évszázadok óta rejtegetnek? Majd pont egy ilyen hülyének adják, mint én? – felnevettem. Pedig egyáltalán nem volt vicces. Úgy tűnik az álmom szárnyakat adott. Nem bírtam leállítani magam, pedig tudom, hogy Emily bármikor végezhet velem. Úgyse tűnne fel senkinek. Hiszen egy kórházban vagyok, és simán be lehet mesélni, hogy egyszerűen nem éltem túl a sérüléseimet.

- Nem, nem igazán erre gondoltam. – ingatta a fejét.

- Akkor találd ki, hogy mire gondoltál! Adok öt percet! – én hülye! Már megint provokálom őt. De most már nem tudom megváltoztatni a taktikámat. Muszáj továbbra is a cinikus Chloeként viselkednem.

- Csak annyi lesz a dolgod, hogy besétálsz az Angyalok Tanácsának székhelyére, és egyszerűen kihozod nekem a tekercseket. – vázolta fel a tervét. Hűha! Hát ez tényleg nagyon fantáziadús!

- Ezt te is meg tudod tenni. Hiszen még hozzánk tartozol. Meg különben is, Eron már rég elintézte ezt a dolgot…

- Kit érdekel Eron? A tekercsek nekem kellenek! – csapott egyet a combjára indulatosan.

- Brávó! Egyszerre kettő népet is elárulsz! Had gratuláljak ehhez a Guiness rekordhoz! – vigyorogtam a szemei közé, mire ő haragosan rávágott egyet az asztalra.

- Én a helyedben nem játszanék az életemmel… - sziszegte.

- Inkább activityznék… - gondolkodtam el, sajnos hangosan. Legszívesebben fejbe vertem volna magam, de hát a rejtett adrenalin tartalékaim úgy tűnik előjöttek.

- Chloe Kenedis! Ne szórakozz velem, különben… - emelte fel a mutatóujját, mint valami tanár.

- Mert különben? – próbáltam tovább feszíteni a húrt.

- Emily, te meg mit keresel itt? – lépett be a főorvos, akivel már jó haverok voltunk, ugyanis bénaságomnak köszönhetően már párszor találkoztunk. – Nem ez a kórházi egyenruha!

- Kit érdekel? – vetette oda foghegyről Emily.

- Emily Smith, ne szórakozz velem! Most azonnal vedd át a fehér ruhádat!

- Ugyan már doktor bácsi! – nevetett gonoszul Emily. Farzsebéből egy kést húzott elő, majd elhajította. Gyorsan kellett cselekednem, mielőtt a fődoktor szívébe szúródik a penge. Szemeimet behunytam, majd teljes energiámmal az idő megfagyasztásra koncentráltam. Amikor felnyitottam a kék szemeimet…