2014. május 4., vasárnap

25.fejezet

Sziasztok!

Tényleg nagyon sajnálom, hogy az utóbbi időben nem tudtam részt hozni, de sajnos újra kellett írnom pár részt, mert a gépről letörlődtek, és az évvégi vizsgámra is készülnöm kellett. Szóval tényleg, őszintén sajnálom, és remélem, hogy a maradék olvasóimnak tetszeni fog ez a rész! Jó olvasást!

little star

_________________________________________________________________________________
25 fejezet


Szép lassan álomba sírtam magam. A káosz, ami körülöttem uralkodott, egy csapásra eltűnt, így helyét a fantázia világa vette át. Álmaimban mindig messzi tájakon járhattam, átélhettem életem legboldogabb perceit, vagy akár egy másik helyzetbe is képzelhettem magamat. Az álom jelentett békét megerőltetett szívemnek és lelkemnek. Tudtam jól, hogy esélyem sincs a menekvésre. Rosszabb esetben holnap, jobb esetben ma még megölnek, így már nem is volt kedvem nagyon ezzel törődni… Mivel már nem tartoztam az Angyalok Tanácsába, hála Eronnak, elvesztettem halhatatlanságomat is, így egyedül varázserőmre, és szárnyaimra hagyatkozhattam volna. Volna. Ez az a szó, amely miatt nem menekülhetek el. Az Alvilág kiszívta a maradék energiát is belőlem, ráadásul Josh új természete sem kedvezett nekem. Úgy éreztem arra sem lenne erőm, hogy kinyissam a szemem. Bár egész testemben remegtem a hidegtől, amelyet most, így meztelenül még jobban éreztem, mégis jól eső melegség öntötte el a testemet, amikor álmaimban Josh karjaiban feküdtem, miközben ő kedvesen simogatta a hajamat, és néha csókokkal hintette be a nyakamat. Bár az eszem tudta, hogy Josh gonosz, és hogy kihasznált, a szívem mégis élvezte a tudatalattim szülte álomképeket. Mosolyogva feküdtem az ágyon, arról sem tudván, hogy hol vagyok, és, hogy milyen sors vár rám. Tisztában voltam vele, hogy a démonok akkor örülnének a legjobban, ha Josh saját kezűleg ölne meg, mindenki szeme láttára. Szép lassan már kezdtem beletörődni… hiszen mit vártam? Azt, hogy egy démon-angyal szerelem gond nélkül működik? Hogy boldogok lehetünk anélkül, hogy egyikünk természete beleszóljon ebbe? Hogy mindkét nép szemrebbenés nélkül nézné végig a kapcsolatunkat? Nem. Semmi esély nem lett volna rá. Még a szerelem sem képes megtörni az évszázados küzdelmeket. Még a mi szerelmünk sem. Ha egyáltalán igaz szerelem volt…
A fejembe nyilalló óriási fájdalomra ébredtem. Szám automatikusan tágra nyílt, és egy eget rengető sikoly hagyta el. Gerincem megfeszült, és a fájdalom szép lassan eluralkodott rajtam. Joshnak igaza volt. Ha ő nem is, ez a hely szép lassan meg fog ölni. Gyöngyöző homlokkal vettem tudomásul, hogy vége, és most egy ideig nem kell tartanom egy újabb rohamtól. Nagyokat sóhajtva próbáltam visszanyerni a nyugalmamat, és lehetőleg újra elaludni, hogy ne kelljen automatikusan Joshra, és az előbbi kis jelenetre gondolnom.
- Azta! Már értem miért volt érted oda annyira Josh… - lépett be az a férfi a szobámba, amellyel már találkoztam a tábortűznél. Riadtan kaptam fel a fejemet. Meg sem hallottam, hogy bejött volna.
- Ki maga? – tettem fel a már jó ideje foglalkoztató kérdést. Meglepődtem mennyire gyengének és rekedtesnek hallatszott a hangom. Ez már a halál első jele.
- Itt csak én kérdezek! – komorodott el, majd szép lassan közelebb siklott hozzám, és leült mellém. Érdes kezeimmel elkezdte simogatni a lábamat, mire én egy rúgással válaszoltam.
- Csak azért jöttem, hogy szóljak. Tudod, elég vakmerő volt tőled, hogy még így, a halálodhoz közel is ellenszegülsz. Pedig lehet, hogy ha mellénk állnál, csak mint Emily, talán tehetséges démon is válhatna belőled…
- Ne merjen Emilyhez hasonlítani! – sziszegtem. Bátran álltam a férfi tekinteteit, amelyekkel az arcomat vizslatta. Tudtam jól, hogy nem a legjobb ötlet az utolsó óráimban is pimaszul visszaszólni, de mint Robert Wing is kimondta az 1234-es paragrafusban: Egy démonnak soha nem hódolunk be, inkább választjuk a halált, mintsem eláruljuk a mindennemű jót, melyet Isten teremtett.
- Hidd el, először ő is tiltakozott. De aztán szép lassan beleegyezett, és mára már Eron egyik leghűségesebb szolgálója… - kezd olyan érzésem lenni, mintha ennek a férfinak az lenne a feladata, hogy halálom előtt még egy utolsó esélyt felkínáljon előttem, hiszen ha átállnék a sötét oldalra, sokkal egyszerűbb dolga lenne Eronnak az angyalok megtámadásával, ha már az angyalok egy része is a hadseregébe tartozik.
- Inkább ezerszer is meghalok – jelentettem ki magabiztosan, mire összeszaladtak a démon szemöldökei. Ezek szerint előttem nem sokan sétáltak vigyorogva a halál kapujába.
- Én felajánlottam… - tartotta fel a kezét, majd fel állt mellőlem, és az ajtó felé sétált.
- Én meg visszautasítottam. – jegyeztem meg cinikusan, mire a fekete lepedőnek kinéző ruhát viselő férfi visszafordult.
- Ó, és még valami! Három óra múlva esedékes a kivégzésed, a Pokol teremben, amelynek díszvendége Josh Hell. Aki saját kezűleg döfi az ősi tőrt a mellkasodba.
- Élő programfüzet… - dünnyögtem magamban. Nem tudom, hogy miért, de valahogy nem tudtam félni. Nem féltem a haláltól. Emelt fővel igyekeztem a vesztembe…


Eron szemszöge:


Szikra pattant, majd meggyulladt a kör közepén álló farakás. Az egyre magasabbra csapó tűz vörösre festette az őt körülálló emberek arcát. A fekete köpenyt viselő démonok elkezdtek egy lágy, ugyanakkor kísérteties dallamot dúdolni, miközben Petra énekelte a himnuszunkat. Ez még misztikusabbá tette a démoni gyülekezetet. Mindenki arra várt, hogy megkezdjem a szónoklást. Elmosolyodtam. Tudtam jól, hogy a harmadik strófánál kell félbeszakítanom Petrát, aki lelkesen dalolta a Végzet Kelyhét, amelyet már évezredek óta tekintünk hivatalos dalunknak. Közben tekintetemmel Josht figyeltem, aki mereven bámulta a táncoló lángnyelveket. Semmiféle érzelmet nem bírtam felfedezni az arcán. Ezek szerint bevált a bájital, amit még New Yorkban kevertem az italába. Szegény, kicsi Chloenak viszont fogalma sincs minderről. Ő teljes mértékben biztos abban, hogy szerelme csak átverte, és már nincs esélye megmenteni a kettejük között pattant szikrát.
-Társaim! – szakítottam félbe a kísérteties dallamot, mire az összes csuklya mögé rejtett arc felém fordult. – Ma lesz az utóbbi pár év legkülönlegesebb, és halkan megjegyzem legfájdalmasabb kivégzése, amelyet új tagunk, Josh Hell fog véghezvinni. Az egész különlegessége, hogy saját szerelmén.
A tömegből elégedett hümmögést véltem felfedezni, amely még jobban fellelkesített abban, hogy Josht éltessem. A fiú még mindig mereven nézett maga elé, mintha kikapcsolták volna. Pedig jól tudtam, hogy mi megy benne végben. Miután megerőszakolta Chloe-t a jó énje egyre jobban elhalványult benne, és most pedig a rossz győztes hadjáratát lehet látni az arcán. Miután megölte a lányt, a rossz teljes mértékben uralkodni fog felette, és többé nem kell félnem majd attól, hogy meggondolja magát.
-Josh, szólj valamit te is, Chloe Kenedis kivégzéséről! – ébresztettem fel bambulásából, mire gonosz vigyort varázsolt arcára, és beszélni kezdett.
- Nagyon örülök, hogy ismét közétek, démonokhoz tartozok. Na, igaz, a démonoknak nincsenek érzelmeik, így az első fele a beszédemnek csak formaság. – erre néhányan felnevettek a sorokból, ami engem arra ösztönzött, hogy számat mosolyra görbítsem – nos, Chloe.El sem tudom képzelni, hogy hogyan bírtam azt a néhány hónapot vele. De most végre eljött az idő, hogy véget vethessek ennek az egésznek, és a tőrt, melyet Emily elhozott nekünk, mellkasába mélyeszthessem. Már várom, hogy elteljen az a három óra. Már várom Chloe halálát.