2014. február 27., csütörtök

24. fejezet 18+!!!!!!!!!!!!!!!!

Sziasztok!

Először is szeretném megköszönni az 5500 oldal megtekintést és az eddig érkezett kommenteket és pipákat. :) Nagyon jól esnek. Nos ebben a részben, mint a szavazás is eldöntötte, lesz egy kis 18+-os jelenet, amit MINDENKI CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGÉRE OLVASSON EL.A részben majd fogom jelezni, hogy mettől kezdődik a 18+os rész, így az is elkezdheti olvasni, és a lényegét remélem meg is látja, aki nem akarja a 18+osat elolvasni.  Szóval, nem is húzom az időt, jó olvasást!!!!

little star

_________________________________________________________________________________

24.fejezet



Egy nagy tágas szobában ébredtem. A falakon vérvörös fény játszott, a mennyezetről lelógó csillár félelmetes árnyékot vetett a szemközti falra. Megborzongtam. Tudtam, hogy hol lehetek. Már csak apró emlékek éltek bennem a tegnap estéről, amikor Josh elárult, és átadott engem a démonoknak. Bár már két napja fekszek ebben a szobában, hozzá bilincselve ehhez az ágyhoz, még mindig beleremegek, ha Joshra gondolok. Régen olyan boldogok voltunk együtt. Ha a közelemben volt, máris felvillanyozódtam, vagy ha csak hozzám ért, kellemes bizsergés futott rajtam végig. Most meg a gondolattól, hogy az ő keze által fogok meghalni, kiráz a hideg. Öblös lépteket hallottam a folyosó felől. Nagyot nyeltem. A fekete márványon végig sikló alak, pont az előtt az ajtó előtt állt, meg ahova én vagyok bezárva. Nagy levegőt vettem, majd New Yorkra, és a családomra gondolva felemeltem a fejem, hogy láthassam azt, aki belép. Hosszas kulcszörgés után, kattant a zár, és valaki beljebb lökte az ajtót. Egyelőre nem láttam belőle semmit, hogy ki volt az, így hát továbbra se tudtam meg, hogy kivel állok szemben. Türelmesen vártam látogatóm felbukkanására, de egyelőre nem lépett be, hanem valami földön túli nyelven kezdett el kiabálni valakinek. Kezeim ökölbe szorultak. Az érdekes nyelv sértette a fülemet, és az agyamban automatikusan felkapcsolt a vészjelző, hogy ez bizony démon nyelv. Bár mi mást várhattam volna az után, hogy a hajamnál fogva ráncigált el Josh a démonokhoz, majd ők megnyitottak valami kaput, ami egyenesen ide vezetett minket. A következő pillanatban egy rettenetesen csengő halál sikoly ütötte meg a fülemet. A fájdalom az én testemet is átjárta, pedig nem az én számból hangzott fel a kiáltás. A fájdalomtól összeszorítottam a szemeimet, majd megpróbáltam könyökömmel letörölni arcomról a verejtékcseppeket.
- Ugye, milyen remek? – lépett be az alak a szobába, gondosan az árnyékban maradva, hogy még véletlenül sem láthassam meg, hogy ki az.
- ÁÁÁÁ! – ordítottam a fájdalomtól, miközben gerincem természetellenes ívbe feszült.
- Együtt szenvedsz a több ártatlan halottal, akik az Alvilágban lelik halálukat. – ismertette velem a rendszert…
- Josh! – kiáltottam fel, amikor az alak arcát megvilágította a vörös fényt.

18+
________________________________________

- Úgy bizony, kis cicám! – indult közelebb kajánul vigyorogva.
- Mit akarsz tőlem? – suttogtam, de választ nem kaptam. Fölém hajolt, majd egy egyszerű mozdulattal szó szerint letépte rólam a ruhámat. Ezek után már csak fehérnemű volt rajtam.
- Ó nem… - motyogtam, miközben ő is elkezdett levetkőzni. Reflexből megpróbáltam menekülni, ám a kezeimet tartó bilincs nem engedett. Amikor Josh már csak egy szál alsóban állt előttem, kitört rajtam a pánik. Szemeimből patakokban folytak a könnyek, fejemben megannyi rossz előérzet keringett. Már csak annyit éreztem, hogy melltartómtól is megfosztott, majd neki látott a kínzásomhoz.  Erősen megmarkolta a melleimet, mire fájdalmasan felkiáltottam, de ő erre csak egy nagy pofonnal válaszolt. Soha nem gondoltam volna, hogy képes ilyet tenni, főleg velem.  Így hát inkább halkan kezdtem pityeregni, nem akartam több ütést. Lehajolt a melleimhez és erősen beleharapott a jobba. Amikor mindkettőt már kellőképpen megkínozta, áttért a nyakamhoz, ahol először lágyan kezdett puszilgatni. Ez jól esett, és egy pillanatra felidézte bennem a régi Josht.  De hirtelen bedurvult, és az előtte lévő kényeztetésnek nyoma sem maradt. Elkezdett harapdálni, majd erőteljesen szívni kezdte a bőrömet. Fájdalmamba felnyögtem, de ő csak megmarkolta a hajamat és hátrább húzta a fejemet, hogy jobban hozzáférjen a már eléggé kiszívott területhez. Ezután elszakadt a sebtől, párszor megpuszilta a fájdalmas részt és ismét elindult lefele. Amikor a hasamnál járt, nagyon megrémültem. Eddig reménykedtem, hogy ez csak valami rossz vicc, de ekkor már kezdett bennem tudatosulni, hogy Josh ezt igenis komolyan gondolja. Lerántotta a bugyimat, majd váratlanul alulról belém vezette ujjait, és erőteljesen benyomta a csiklómat. A fájdalomtól beleharaptam a számba, amelyből ennek hatására vér serkent ki. Josht úgy tűnt nem zavarta, hogy fájdalmat okozott, vigyorogva folytatta tovább, és lejjebb vitte a kezét, majd rögtön feltolta három ujját. Erre felkiáltottam, amiért cserébe egy újabb pofont kaptam.
- Mi az, baby? – nevetett fel gonoszan. – Csak nem fáj?
Hirtelen rántotta ki ujjait belőlem, majd letépte a boxerét. Férfiasságát melleim közé tette és összenyomta őket. Húzkodta magát közöttük, közben pedig hangosakat nyögött. Közben gondolataim az együtt átélt örömteli pillanatokra terelődtek. A börtönben töltött éjszaka, a Pláza Hoteles est, amikor megmentett a kórházból… Egy ilyen kegyetlen ember soha nem tett volna ilyet. Szerszáma rángatózni kezdett a melleim között, mire elhúzta onnan és a szám elé tartotta. Sírvazártam össze ajkaimat, hiszen tudtam, hogy mire készül.  De ő szétfeszítette és bedugta a számba magát. Hirtelen megéreztem az enyhén sós nedvet, ami szét áradt a számban, majd szép lassan lecsurgott a torkomon.  Muszáj volt lenyelnem, különben megfulladtam volna, így hát kelletlenül bár, de nagyot nyelve eltüntettem a folyadékot a számból, amit ő egy elégedett vigyorral nyugtázott. Ezután se szó, se beszéd lejjebb helyezkedett, majd erőteljesen belém vágta magát. Felordítottam, de nem törődött vele, csak gyorsan kezdett azonnal mozogni. A fájdalomtól összeszorítottam a fogaimat, és megpróbáltam minél jobban vissza folytani sikolyaimat, hátha ez csak egy egyszeri alkalom volt, hogy elnézte nekem az ordítást. Vergődtem kínomba alatta, de nem hatotta meg, vigyorogva döngetett. Hiába próbáltam minél ellenségesebb arcot vágni, szép lassan hozzá szoktam a méretéhez, és elkezdtem önkéntelenül is élvezni ezt az egészet. Nyögéseim egyre hangosabbak lettek, bármennyire is próbáltam visszatartani.
- Ugye, hogy élvezed, édesem?
- Nem! – ordítottam, amikor megéreztem az alhasamban az ismerős bizsergést. Nem akartam elélvezni, főleg nem ezek után. De a természetnek nem tudtam parancsolni, így mindketten egyszerre élveztünk el. Miután eltávolította magát belőlem, sírva próbáltam minél messzebb helyezkedni tőle, bár ez nem ment túl jól a bilincsnek köszönhetően.

- Remek voltál – nyomott egy puszit a sebemre, majd erősen a fenekemre verve távozott. Én meg ott maradtam meztelenül, és lelkileg összetörve…

2014. február 15., szombat

23. fejezet

Sziasztok!

Mot elég hamar meghoztam az új részt, mert most elég nagy ihletem van. Lenne hozzátok egy kérdésem: Legyen 18+-os rész, vagy inkább maradjon ki? Kérlek válaszoljatok rá kommentben, vagy a szavazásban, amit indítani fogok. Valamint a Karakterek menü frissült Petra, és Herbert adatlapjával, szóval azt is megtekinthetitek. :) A részre visszatérve, remélem tetszeni fog, mert számomra is nagy meglepetést okozott Josh. :) Ha tetszett pipáljatok, kommenteljetek, de szívesen fogadok építő jellegű kritikákat is. Jó olvasást!

little star

_________________________________________________________________________________



23.fejezet

Dideregve húztam össze magamon a dzsekimet. Hiába próbáltam minél közelebb ülni az előttem lobogó tábortűzhöz, mégis majdnem megfagytam.
 Körmeimet a műbőrbe vájtam, fogaim össze-összekoccantak a hidegtől. Már csak távoli emléknek tűnt, amikor a forróságban meneteltünk az aszfaltút mentén. Josh biztosan észrevette, hogy vacogok, mert közelebb ült hozzám és átkarolt. Fejemet kidolgozott felsőtestére hajtottam, és tűrtem, hogy a hajamat piszkálja. Ez egy igazán idilli pillanat volt. Mintha nem léteznének démonok, sem angyalok, és mi csak egy átlagos halandó pár lennénk, akiket nem üldöz két, mindenre képes nép. Nagyot sóhajtottam. Azonnal eszembe jutott az Angyalok Tanácsa, és az a titokzatos Herbert, akire nem is tudom, hogy miért, de hallgattam. Mintha egy pillanatra vonzódtam volna hozzá.
 Furcsa érzés kerített hatalmába. Felnéztem Josh szemébe, aki még mindig a hajtincseimmel szórakozott. Félelmet véltem felfedezni tekintetében. Aggodalmat. Kirázott a hideg. Josh, is ugyanolyan gyáva, mint én. Ő sem tudja mi vár ránk ezután. Annak az esélye, hogy élve elérjük a következő várost, egyenlő a nullával. Ha legalább a hirtelen hőmérsékletváltozásokat, és lesben álló állatok támadását túl élnénk, akkor is számítanunk kell az angyalok és a démonok érkezésére, hiszen miután varázsoltam, az angyalok tudomására jutott, hogy már nem vagyok a börtönben. A börtön. Mennyi ember szemében jelenti a lehető legrosszabbat… Számunkra viszont ez volt a kapcsolatunk kezdete. Még mélyen emlékeimben éltek a forró csókok, és a mély beszélgetések, amelyekből rájöttem, hogy Josh valójában igenis érző lény. A szülei angyalok voltak, de amikor megtudták, hogy fiuk démonnak született, azonnal kitagadták őt a családból. Ezután Eron karolta őt fel, aki megpróbálta a maradék jóságot is eltüntetni a szívéből, és arra használta fel, hogy helyette tegye el láb alól az angyalokat. Mindig is összeszorult a szívem, ha Josh múltjára gondoltam. Ehhez képest az enyém, egy megvalósult álom volt. Szerető szüleim voltak, akiket nem érdekelt, hogy mi vagyok, szép otthonban nőttem fel, és az iskolában is menőnek számítottam. Soha nem jutott volna eszembe, hogy nekem, a tökéletes Chloe Kenedisnek, egyszer majd egy ilyen fiú lesz a párom. De az óta a dolgok megváltoztak. Fény derült rá, hogy angyal vagyok, és a Tanács azonnal behálózott. Legördült egy könnycsepp az arcomon. Teljesen különbözünk egymástól. És most nem feltétlen az angyal-démon különbségre gondolok.
- Mi a baj, Chloe? – törölte le arcomról a könnycseppemet Josh, majd rám mosolygott, mintha próbált volna megnyugtatni.
- Nem is tudom. Nem tudunk egymásról szinte semmit. Hogy miként éltük eddig az életünket. Vagy, hogy miért vagyunk ott, ahol most vagyunk – zúdítottam nyakába az aggodalmamat. Erre elkomorult. Zöld íriszében sötét láng lobbant. Megijedtem. Még soha nem láttam ilyennek. Olyan idegennek, és gonosznak tűnt. Nem ezt a Josht ismertem és szerettem.
- Mit tudhatsz te? Hiszen csodás gyermekkorod volt. A szüleid szerettek, soha eszükbe sem jutott volna az utcára tenni téged. – nézett ridegen a szemembe, amitől végig futott a hátamon a hideg. Kezdtem komolyan félni tőle.
- Én nem úgy gondoltam, tudod jól. Csak a múltad… Nos… - nem tudtam, hogyan folytassam. Félve néztem a dühtől izzó szempárba, majd inkább felkeltem Josh öléből, hogyha esetleg menekülésre kerülne a sor, kisebb előnnyel induljak.
- Te soha nem érted meg? Engem soha senki nem szeretett igazán! Mindig én voltam a púp az emberek hátán! Senkinek nem kellettem! Soha nem volt senkim! – ragadta meg a karomat, majd erősen visszarántott a mellkasára, és lefogott.
- Mit művelsz? Rád sem ismerek! Bocsánat, ha valamivel megbántottalak, de…
- NEM! – szakított félbe, majd a hajamnál fogva felrángatott, és durván megcsókolt. Még sohasem éreztem őt ilyen vadnak. Ilyen démoninak. Nyelvével erőszakoson férkőzött a számba, de én nem csókoltam vissza, mire ő úgy tűnt nagyon bedühödött, és megrántotta a hajamat. Sírva ordítottam fel a fájdalomtól.
- Miért teszed ezt velem? Miért vagy ilyen? Mi történt veled ez alatt a pár perc alatt? JOSH! – már alig láttam az arcát a szemem előtt húzódó könnyfátyoltól. Erre ő dühösen felállt, és elkezdte a tűzre rugdosni a homokot, ami szép lassan el is aludt. Mintha egy láthatatlan erő vezérelte volna, úgy rángatott fel a földről, és indult el velem egyre beljebb a pusztában.
- Hova megyünk? – próbálkoztam ismét, de ő csak egy morgással válaszolt. Eszembe jutott a pár órával ezelőtt préri farkas támadás. Ha akkor hagyom, hogy meghaljon, talán… Nem! Figyelmeztettem magam. Hiába változott meg egyik pillanatról a másikra, mégsem kívánhatom senki halálát. Még azét sem, aki csúnyán átvert, és eljátszotta, hogy szeret, most meg úgy viselkedik, mint egy robot, és egyre jobban beveti magát a fűtenger sűrűjébe.
- Maradj csendben! – erre az utasításra összefacsarodott a szívem. Pár órával ezelőtt pont ugyanezt mondta nekem, de azért, hogy megvédjen. Most meg azért, hogy ne vegyenek észre. A sírás határán jártam, amikor megláttam egy távolban lobogó tábortüzet. Megnyugodtam, majd hangosan elkezdtem segítségért kiabálni. Amit utólag meg is bántam. Josh felrángatott a földről, majd lekevert nekem egy akkora pofont, amekkorát el sem lehet képzelni. A számban lévő vért köpködve adtam fel a szabadságom egyetlen lehetőségét. Soha nem gondoltam volna, hogy képes lenne megütni. Főleg nem így! Csúnyán kihasználtak. Gondoltam, miközben ő folyamatosan rángatott. Egyszer csak irányt változtatott, és a tábortűz felé kezdett el igyekezni, mire fellélegeztem.
- Ne örülj előre, szivi! – nevetett fel ördögien. Ahogyan egyre közelebb értünk, rájöttem mire célozhatott. A tábortüzet nem kedves turisták vették körül, hanem démonok. Az alvilág vezetői.
- A francba… - motyogtam, amikor megláttam Lenát. A nő most különösen boldognak tűnt. Vidáman mosolygott a szemembe, miközben fekete loboncát igazgatta. Vele szemben ült egy fiatal lány, akinek szőke hajának vége rózsaszínre volt festve, és középen pedig egy fekete hajú férfi ült, közvetlenül a tűz mellett.
- Ó, hiszen őt már ismerem! – ujjongott Lena, folyamatosan rám mutogatva – Ugye te sem felejtetted el a közös kalandjainkat!
- Ja, nagyon mély nyomot hagytak bennem – vágtam vissza cinikusan, mire a férfi szemöldökei összeszaladtak.
- Milyen kotnyeles angyalka! Még senki nem tanította móresre?
- Na, majd én! – állt fel a szőke hajú nő, majd közelebb lépett a tűzhöz, amelynek fényében láthattam gyönyörű arcát, és kék szemeit.
- Mit akarnak tőlem? – kérdeztem egyre ernyedtebben. A sok démon körülöttem egyre szívta ki belőlem az energiát, én meg egyre csak gyengültem. Josh még mindig szorosan tartott, így esélyem sem lehetett volna a menekülésre.
- Hagyjad, Petra, ez az én feladatom. Eron meghagyta, hogy én végezzek Chloeval. – szólalt meg Josh. Miért várt idáig azzal, hogy leleplezze magát? Hiszen sokkal egyszerűbb lett volna, ha már akkor elintéz, amikor még nem is tápáltam iránta gyengéd érzelmeket! Emily csak a kezdte volt. Most már nem csak vele, hanem Lenával, ezzel a Petrával, és a férfival is szembe kell szálnom, nem is beszélve Eronról.
- Szegény kicsike. A szerelmed fog végezni veled – nevettek fel egyszerre hárman.
- Aztán jól élvezd ki, Josh! – kacsintott rá Joshra a férfi. Aztán jól élvezd ki… Csengtek a fülemben a szavai, majd hirtelen szörnyű gyanú áradt szét a testemben. Mi van ha arra gondolt, hogy…
- Mennyire megrémült a kis angyalkád! – utalt falfehér arcomra Petra. Menő bőrdzsekit viselt, szakadt farmerral, és motoros csizmával. Egy igazi bomba nő volt. Hozzá képest én nagyon messze járok egy tízes skálán. Végig néztem magamon. A számból csöpögő vér teljesen szétáztatta a pólómat, a nadrágom tiszta sár lett, és a dzsekim pedig itt-ott kiszakadt. Már most úgy néztem ki, mint ha a bokorban aludtam volna, pedig még meg sem indult a kínzásom.
- Josh – próbálkoztam utoljára, azzal, hogy mélyen Josh tekintetébe fúrtam a sajátomat.
- Chloe, nem tehetek róla, hogy te komolyan gondoltad a szerelmünket. Hiszen nézz magadra, olyan szánalmas vagy! Ráadásul egy angyal. Egyáltalán nem illessz hozzám. Én soha nem járnék egy ilyen lánnyal. – zárta le a kapcsolatunkat. Ha eddig nem éreztem volna magam szarul, akkor most ez kielégített volna duplán is. Eddig semmi nem fájt. Nem fáj a pofon, a ráncigálás, a beszólógatás. Ez fájt csak igazán…




2014. február 13., csütörtök

22.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 22. fejezetet, ehhez most nincs túl sok hozzá fűzni valóm, szóval nem is untatlak titeket a bocsánatkérésemmel. Írjatok kommenteket, és pipázzatok :) ! Építő kritikákat is elfogadok.  Jó olvasást!

little star

_________________________________________________________________________________

22. fejezet

A hajam nedvesen tapadt izzadt tarkómra. Egyre nehezebben meneteltem, a forró levegő égette a torkomat. Úgy tűnt, mintha a Nap még egyszer utoljára, mielőtt lenyugszik, megmutatná, hogy mire is képes. Remegő kezekkel csavartam le a kulacsom kupakját, majd a számhoz emeltem az üveget, és kortyoltam belőle egy jó nagyot. Jól esett a száraz torkomon végig gördülő folyadék, ami bár csak egy kis időre, de felfrissítette a nyelőcsövemet.
- Ideje lenne keresni egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunka - mutatott Josh a lebukó napra – Mielőtt még teljesen besötétedne.
- De itt csak fű van! Sehol semmi! Csak egy rohadt nagy puszta! – tört ki belőlem az utálatom.
- Ha jól emlékszem, nem én ragaszkodtam ahhoz, hogy gyalog induljunk tovább – vetette rám angyali mosolyát. Igaza volt. Hangosan sóhajtottam, magamban pedig átkoztam a percet, amikor erre az elhatározásra jutottam. Patakokban folyt rólam a víz. Pólóm alját már rég letéptem, és ott hagytam valahol a cafatokat az út közepén. Josh baseball sapkáját teljesen szétizzadtam, így van egy olyan érzésem, hogy majd nem fogja visszakérni az NYC feliratú sapkát. Őszintén szólva, csoda, hogy idáig eljutottam.
- Nem feltétlen a földre gondoltam – kacsintott rám, majd letérve az útról, elindult a puszta közepe felé.
- Ezt meg hogy érted? – rohantam utána a levegőt kapkodva. – Hiszen nincsenek fák!
- Nem a fákra gondoltam! Angyal létedre tudhatnád, hogy van egy bolyhos szárnyad a hátadban! – rágta a számba, lassan, érhetően formálva a szavakat.
- Jól van, na. A hőség kikapcsolta az agyamat – védekeztem, majd megszorítottam Josh kezét, és gyönyörű zöld szemeibe néztem.
- Tudod, már régen voltunk kettesben, elzárva a világtól… - vetette rám csibészes mosolyát, majd megcsókolt.
 Testemet már is elöntötte egy óriási adrenalin löket, amit már nagyon régóta nem éreztem. Szenvedélyesen csókoltam vissza, és a fiú barna fürtjei közé túrtam. Szívem ezerrel vert, légzésem felgyorsult. Aztán hirtelen vége szakadt…
- Ezt meg miért csináltad? – hajoltam vissza hozzá, hogy újra megcsókoljuk egymást.
- Maradj csendben! – utasított rémülten.
- „Maradj csendben!” – fújtattam, mire befogta a számat. Már éppen tiltakozni akartam, amikor megláttam valami mozgást kábé harminc méterre tőlünk.
- Most mit csináljunk? – suttogtam elfúló hangon. Kirázott a hideg. A lebukó nap fénye már többé nem világította meg a pusztát, és a hőmérséklet is rohamosan csökkenni kezdett. Dideregve ráncigáltam magamra a dzsekimet, miközben szemeimmel folyamatosan a környékünket fürkésztem.
- Maradjunk egy helyben, hátha csak egy állat jár erre fele – próbált megnyugtatni.
- Egy állat? Mondjuk egy… - végig futott a hátamon a hideg – egy oroszlán?
- Az oroszlánok nem élnek a prérin! – megnyugodtam. - Hanem a préri farkasok…
- Micsoda? – kaptam a számhoz, de Josh megelőzött. Halk motozást hallottunk a bal oldalunkon.
- Ha háromig számolok, kinyitod a szárnyad, és menekülsz! – suttogta alig halhatóan.
- És veled mi lesz? – kérdeztem, de mintha meg sem hallotta volna, úgy számolt egytől felfelé.
- HÁROM! – ordította, majd finoman meglökött a vállamnál fogva, hogy indulhatok. Amint kicsapódtak fehér, tollas szárnyaim, azonnal a magasba emeltek, és már csak fentről láthattam, ahogy valaki, vagy valami elkezd Josh felé rohanni.
- Josh! – ordítottam fentről a felé közeledő fenevadra mutatva.
- Mi az? – nézett fel rám kérdőn, én meg hiába mutogattam a vészesen közeledő valami felé, ő nem vette az adást.
- Mögötted! – ordítottam torkom szakadtából, de mire Josh megfordult, már késő volt. A valami leszorította a földre.
- Nem, nem, nem… - ismételtem magamban, miközben Josh a fenevaddal küzdött, és elhaló hangon kiabálta, hogy meneküljek.

 Meginogtam. Majdnem a földbe csapódtam, pedig már elég régóta használom a szárnyaimat repülésre. Pár éve, még boldogan repdestem a New Yorki naplementében. Nem voltak démonok, nem volt Patricia, nem volt veszély, sem Eron. És most itt állok a semmi közepén egy lénnyel, aki életem szerelmét fegyverezte le éppen. Tennem kellett valamit. Tudtam jól, hogyha varázsolok, az Angyalok Tanácsa megtudja, hogy már nem vagyok a börtönben, és keresni kezdenek. De Herbert nem említette, hogy a meneküléshez el kell vesztenem a másik felemet. Döntenem kellett. Vagy leleplezem magamat, ezzel óriási veszélybe keverve minket, vagy pedig hidegvérrel végig nézem Josh halálát, de cserébe épségben elmenekülhetek. Ketyegett az óra. Bár szívem szerint Josht mentettem volna meg, eszem mégis az ellenkezőjét diktálta. Ő csak egy démon. Egy jóképű démon, aki elbűvölt, és hiába tűnik kedvesnek, vagy jólelkűnek, a lelke mélyén mindegyik ugyanolyan. Fekete, mint az éjszaka. Josh is csak egy démon, aki ki tudja mikor fog ismét rossz útra térni. Ha most megmented, kitudja hány évi démonüldözési munkát spóroltál volna meg? Elhessegettem a gondolataimat. Hogy lehetek képes ilyen gonoszakra gondolni? Néha már úgy érzem, hogy az angyalok kegyetlenebbek, mint az alvilág urai! Behunytam kék szemeimet, amelyek most vibráltak a dühtől, és teljes erőmmel az idő megállítására koncentráltam.  Mikor ismét felnyitottam szemeimet, az egész világot megdermedve találtam. A fenevadat, Josht, a szelet, az autókat… Mindent. Mély sóhajt véve ereszkedtem lefelé a mozdulatlan Joshoz, és a préri farkashoz, mint később kiderült. Megragadtam az állatot a derekánál fogva, és erőlködve bár, de leemeltem Joshról, majd amikor kellő távolságba helyeztem őket egymástól, elindítottam az időt. Megragadtam Josh karját, majd a levegőbe emelkedtem. Meglepődtem, hogy milyen erős vagyok. Hogy elbírok egy embert.
- Ezt meg miért csináltad? Meg is halhattál volna! – csattant ki hátából fekete szárnya.
- Mert szeretlek. – húztam magamhoz közel a pólójánál fogva, és megcsókoltam…



2014. február 6., csütörtök

21. fejezet

Sziasztok!

Most így egy hónapos kimaradás után, amiért ezúton is bocsánatért esedzem, meghoztam a 21. részt, ami bár elég rövid lett, annál izgalmasabbnak ígérkezik. ;) Kommenteljetek, pipázatok ha tetszett ez a rész, de ha nem tetszett, akkor szívesen fogadok építő kritikákat is. Jó olvasást!

little star

_________________________________________________________________________________

21.fejezet

A lenyugvó nap fénye vörösre festette az égboltot. A mellettünk elsuhanó fák különleges színt öltöttek a kései órákban. Már több mint két órája autóztunk folyamatosan, de a pusztáknak úgy tűnt, soha nincsen vége.
 Hiányzott a civilizáció, az óriási betonházak, a dudáló kocsik, az emberek… De a pusztákat csupán fű borítja, és csak elvétve találni néhány mesterségesen odaültetett fasort. Nagyot nyeltem. A lehúzott ablakon beáramló száraz levegő bántotta a nyelő csövemet. Hiába vártunk egy kis szellőt, nem mozdult a levegő, az autó légkondija pedig bedöglött. Így hát a kocsiban uralkodó trópusi éghajlattal kellett együtt utaznunk. Joshra néztem. Homlokán izzadság cseppek csillogtak, gyönyörű zöld szemeivel gondterhelten meredt a végeláthatatlan útra. Elgondolkoztam. Talán mégsem kellett volna hallgatnom Herbertre, aki váltig állította, hogy az életem forog kockán, ha New Yorkban maradok. Azt mondta, mindkettő nép minket üldöz. Ismét nyeltem egyet, de most korántsem a meleg levegő miatt. Inkább félelemből. Bár tisztában voltam azzal, hogy miután megszöktem a börtönből, nem túl tanácsos tovább feszegetni a húrt az Angyalok Tanácsánál, mégis megfájdult a szívem, amikor az utolsó felhőkarcolót is elhagytuk. Sokan hiszik New Yorkot, zordnak, és a gyilkosok tanyájának, és bár nem tévednek túl sokat, Manhattan mégis a legszebb hely volt, ahol valaha jártam. Most pedig két bőrönddel, kettesben ülünk egy ezer éves kocsiban, amit Herbert adott kölcsön, hogy ne ismerjenek fel minket, és ki tudja mi vár ránk. Hol fogunk lakni. Vagy ami még rosszabb, egyáltalán hol fogunk itt valaha is megállni? Josh érintését éreztem csupasz vállamon. Ijedten rezzentem össze, mire ő visszahúzta a kezét.
- Baj van? – nézett szemeimbe vakító zöld szemeivel.
- Semmi baj, csak elkalandoztam… - meredtem ki az ablakon.
- A GPS szerint két óra múlva elérjük Allentownt.
- Remek. – sóhajtottam, majd a rádió felett villódzó órára meredek. – Este tízre érünk oda? Akkor mégis hogyan találunk majd szállást? Meg kell állnunk valahol.
- Itt? A puszta közepén? – nevetett a szemembe. És csak ennyi kellett. Pár másodperc, amíg nem figyelt oda. A következő percben már a fának csapódott autó előtt álltunk. Gondterhelten néztünk egymásra. A kocsi a felismerhetetlenségig összetört, de szerencsére minket nem ért maradandó sérülés, csak néhány horzsolás.
- Na, és most? – akadtam ki, és az idegességtől remegő végtagokkal jártam körbe a roncsot.
- Honnan tudjam? Világéletemben városban éltem! – csattant fel Josh, majd a hajába túrva lépett közelebb az autóhoz. Vagy ami maradt belőle.
- Talán… - töprengtem, majd rávágtam valamit, amit a filmekben láttam – Nézzük meg, hátha a bőröndökből meg tudunk menteni pár cuccot, és induljunk el gyalog a következő településig!
- Nem lenne egyszerűbb hívni egy rendőrt, vagy egy tűzoltót? – nyúlt Josh a telefonjáért.
- Megőrültél? Akkor már is be tudnának minket mérni, hogy merre indultunk! Különben is, szerinted van itt egyáltalán térerő?
- Jogos. – sóhajtott fel, majd vállával a roncshoz dőlve próbált gondolkozni.
- Lásd be, az egyetlen esélyünk, ha elindulunk gyalog. – léptem a csomagtartóhoz, de amint hozzáértem az ajtóhoz, máris leszakadt.
- Had segítsek… - emeli le a fedelet a csomagtartóról, majd kihúzta a teljesen széttrancsírozódott bőröndöket, és kinyitotta őket.
- Akkor kezdjünk leltározni, hogy mink van. – javasoltam, majd elkezdtem turkálni a bőröndömben. Egy bőrdzseki, egy kulacs, egy táska, egy öngyújtó, egy ing és egy fehér kötött pulcsi. Ennyit tudtam megmenteni.
- Egy baseball sapka, egy kabát, egy zseblámpa, egy bicska, és a telefontöltőm. Ennyi. – ismertette Josh, hogy ő mit talált.
- Akkor, indulhatunk? – pakoltam bele a táskába, amiket meg tudtunk menteni, és a fiú felé nyújtottam a rózsaszín táskát, hogy viheti.
- Csak ha muszáj… - vette ki kezemből a táskát, majd vállára dobva a táskát, elindult a tűzforró aszfalt úton…