12.fejezet

Sziasztok!

Köszönöm a több mint 1540 látogatót! Nagyon jól esik, hogy már ennyien kattintottatok az oldalamra! Hát meghoztam a következő részt, remélem tetszeni fog! Írjatok KOMMENTEKET, és PIPÁLJATOK! ÉPítő kritikákat is szívesen fogadok! Jó olvasást!

little star

_________________________________________________________________________________

12. fejezet

Egyedül kuporogtam a teljesen sötét raktárban. Kezeimmel átkulcsoltam térdeimet, így próbáltam minél kissebre összehúzni magam. Nagyon féltem. Ki tudja, mióta vagyok ebben a raktárban, és, hogy azóta, hogy Emily elárulta a népét mennyi idő telt el. Ebben a sötét lyukban teljesen elvesztettem az időérzékemet. Mintha beszippantott volna egy feketelyuk, és az idők végezetéig itt kéne ülnöm. Sajnos még az orrom hegyéig sem láttam, szóval igazából nem tudtam pontosan megmondani, hogy hol is vagyok, és, hogy mik vannak körülöttem. Hunyorogva próbáltam kivenni a szoba tárgyait, de sajnos nem jártam sikerrel. Még mindig a földön ücsörögtem, és reménykedtem, hogy valaki megtalál. Eszemben sem volt kiabálni, hiszen tök fölösleges, úgyse hallja meg senki. Bizonyára ezért választották Eronék ezt a helyet számomra. Bár nem voltam megkötözve, mégsem mertem akár egy lépést is tenni, mert féltem, hogy talán valamiben, vagy valakiben megbotlok. Mély levegőt vettem, és azzal szórakoztam egy ideig, hogy megpróbáltam egyenletesen szívni, és kifújni a levegőt. Sajnos nem tudom, hogy meddig tartott ez az „idő”, mert igazából nem láttam semmit, és még a réseken sem szűrődött be semmilyen fény. Végül erőt vettem magamon, és óvatosan feltápászkodtam. Elhatároztam, hogy előre nyújtott karokkal járom majd körbe a szobát, hátha találok valami támpontot, ahhoz, hogy kiszabadulhassak. Így hát elindultam zombi kéztartással valamerre. Lépteim csikorogtak a nedves talajon, amitől kirázott a hideg. Egyszer csak megcsúsztam valamin. Szitkozódva tápászkodtam fel, majd ujjaimmal megpróbáltam a földet végig tapogatni, hátha rábukkanok arra a tárgyra, ami miatt eltaknyoltam. Kezem egy apró dobozkába akadt. Óvatosan ujjaim közé fogtam, majd körül tapogattam, hátha találok valami gombot, ami kinyitja. Találtam is valami nyitógomb szerűséget, a tárgyat jó messze tartva magamtól meg is nyomtam. Ekkor világosság töltötte be a szobát. A fényben szemügyre vettem a titokzatos dobozt, amely valószínűleg egy… egy mobiltelefon volt! Örömömben felkiáltottam. Mégis csak van remény a szabadulásomra! Hosszan megnyomva a képernyőt feloldottam a képernyőzárat, majd megkerestem a zseblámpa alkalmazást. És „lőn világosság”. Óvatosan körbepásztáztam a szobát a fénycsóvával, és az egyik sarokban…

-ÁÁÁÁÁ! – ordítottam fel a látványtól. Az egyik sarokban egy üveges tekintetű férfi ült, pólójára rászáradt a vére. Annyira megijedtem, hogy majdnem elejtettem a telefont! Szóval a rejtélyes mobil gazdája, éppen a sarokban ül, és félelmetesen úgy tűnik, mintha engem bámulna. Végig futott a hátamon a hideg, ahogyan a valaha életvidám, és valóban élő férfit szemügyre vettem. Vajon mi történhetett vele? És mióta lehet halott? Biztosan nem olyan régen halt meg, pontosítok, ölték meg, mert a telefonja még nem merült le, mi több, ötven százalékra fel van töltve! Elfacsarodott a szívem, ahogy végig néztem a középkorú férfi holttestén. Lehet, hogy otthon egy szerető család várta volna, gyerekek, és egy feleség. DE ő mégis itt van egy sötét raktárban, ki tudja, ki vagy mi miatt. A családja már biztosan agyba-főbe keresi, de ő mégsem fog soha hazatérni. Pedig ő is csak egy ártatlan ember volt, aki rosszkor járt, rossz helyen. Elkaptam könnyes szememet a férfiról, majd úgy döntöttem, hogy ideje teljes erővel a szökésemen dolgozni. Ez a telefon nagyban segített a dologban, így hát már csak azt kell kitalálnom, hogy kit hívjak fel. Anyát? Ugyan már, még a péntek esti krimiktől is fél, nem hogy egy ilyen helyzettől! Patriciát? Ez így is, úgy is egy hülye terv, ugyanis az én kedves Patriciám, most éppen az ál Chloeval dumcsizik, és valószínűleg nem nagyon hinne nekem. Tamiát? Nem, nincs kedvem zavarni, meg különben is, biztos vannak fontosabb dolgai, mint engem kiszabadítani. Az egyetlen ember, akit nem selejteztem ki, az Josh. Bár tudom, hogy nagy valószínűséggel még a börtönben ül, de biztos vagyok benne, hogy Eron első dolga az volt, hogy fogadott fiát kiszabadítsa, így „teljesen mindegy” alapon bepötyögtem a barátom számát a készülékbe, majd vártam.

- Halló? – szólt bele a kagylóba. Egy óriási kő esett le a szívemről.

- Ó, szia! Chloe vagyok, csak más, pontosabban… - elhúztam a számat, és a sarokban heverő holttestre néztem – Szóval nem a saját telefonomról hívlak.

- És mit szeretnél? – kérdezte unottan. Nem nagyon értettem, hogy miért ilyen goromba velem.

- Tudom, elég hihetetlenül hangzik, de éppen itt vagyok egy raktárban, bezárva, egy halott férfi társaságában, és tudod, nagyon örülnék neki, hogyha kiszabadítanál. Már vagy három órája dekkolok itt, valahol az Angyalok Tanácsának háza közelében, egy sikátorban.

- Ez lehetetlen. Ez biztos egy csapda! Nem dőlök be neked!

- Tessék? Hiszen…

- Pár perce szabadítottál ki a börtönből, és rám támadtál! Ezek után még van merszed engem hívogatni, és különböző helyekre csalni, hogy lefeküdjek veled?

- Micsoda? Én soha nem tennék ilyet, ha csak nem… - Eron! Hogyha egyszer kiszabadulok innen, tuti, hogy kinyírom!

- Ha csak nem? Bedrogoztál vagy mi? Miért csinálod ezt velem? – teljesen ledöbbentem. Meg se bírtam szólalni. Eron a saját gyerekével akart… Majdnem elhánytam magam.

- Félre érted ezt az egészet! Eron megtámadott, és kitépett egy nagy csomót a hajamból, aztán megette, és Chloévá változott! Engem meg bezárt egy raktárba! Érted? Te nem az igazi Chloéval találkoztál a börtönben! – magyaráztam.

- Értem, értem… És ezt el is hiszem majd akkor, ha a szivárvány végén aranyat találok. Könyörgök, Lena, ne csináld ezt velem!

- Te engem Lenának nézel? Chloe vagyok, Chloe Kenedis. Ha nem hiszel nekem, kérdezz tőlem valamit, amit csak én tudhatok!

- Oké. – gondolkozott – Hogyan mutatott be Chloe engem az Újságírók Bálján?

- Öhm… - haraptam az ajkamba, majd rávágtam a választ – Mint Paolo, a francia rokonom.

- Igen, pontosan. Akkor kérdezek mást! Mit vágtam hozzá Chloéhoz az első találkozásunkkor?  - kérdezte. Sajnos még mindig fel tudtam fedezni egy kis bizonytalanságot a hangjában.

- A laptopomat. Egyébként miért beszélsz rólam egyes szám, harmadik személyben?

- Mert nem vagyok biztos benne, hogy te Chloe vagy. De, egye fene, bárki is vagy kiszabadítalak!

- Chloe vagyok, és igen nagyon örülnék neki, ha végre kiszabadítanál!

- Egy utolsó kérdés. Szeretsz? – szinte már láttam lelki szemeim előtt a csibészes, pimasz mosolyát, és gyönyörű zöld szemeit.

- Hát persze… - suttogtam, majd ledaráltam neki, hogy nagyjából hol vagyok…