Jézusom, 650 látogató! Nagyon szépen köszönöm! És a plusz kettő díjat is, amelyről hamarosan bejegyzést is írok. Na, de meghoztam a hetedik részt, ez most egy picivel rövidebb lett, mint szokott lenni, de azért remélem tetszik. Kérlek kommenteljetek és pippázatok!
_________________________________________________________________________________
7. fejezet
Szép lassan egeremmel a főnökömtől érkezett
e-mailre kattintottam. Könnyes szemmel, és fájó szívvel, bár de cseppet sem
bántam meg a döntésemet. Türelmetlenül doboltam az asztalon, amíg a hiperlassú
internet megnyitotta a levelet. Közben tekintetem az ablakra vándorolt. A nap
vérvörös sugarai megvilágították az egész szobát. Kint már lenyugvóban volt a
nap, a New Yorkiak még kihasználták az utolsó meleg órákat a parkban. Sokan
elmennek még egyet kocogni, vagy csak egyszerűen élvezik a park nyújtotta
lehetőségeket. Az üzletemberek a fák árnyéka alatt írják a bemutatóikat, a
friss egyetemisták a fűben magolják az anyagot, az idősebbek pedig ülnek a
padokon a régi szép időkön merengve. Bár a Central park is csak egy átlagos
park volt, mégis minden generációnak jelentett valamit. Én meg lehetek olyan
szerencsés, hogy ablakomból éppen erre a gyönyörű zöld szőnyegként elterülő
parkra nézhetek. Ez a hely felüdülés a száraz, szürke, és büdös városnak.
Miközben a tájban gyönyörködtem, a gépem szándékozott megnyitni az e-mailt, így
hát szomorú kék szememet muszáj volt a képernyőre emelnem.
„Kedves
Chloe!
Szeretettel
meghívunk a csütörtökön rendezendő Újságírók Báljára, ahova cégünk legnemesebb
tagjait várjuk. Többek között ott lesz Alexandra Smith is, a neves író, vagy Walter
Jones, a cég feje. A rendezvény a Pláza hotelben lesz, és este hét órától
nyitja meg kapuit. Kérem illően öltözzön fel!
Üdv, George
Hill ”
Mosollyal az arcomon fejeztem be az olvasást,
és boldogan néztem a tárgyra: „Újságírók bálja”. Többször is elmondtam magamban
ezt a szót. Annyira tetszett! Végre valami jó hír a borzasztó után. Vigyorogva
pillantottam a falon függő cukrász csodákkal díszített naptárra. Holnap máris
csütörtök volt! Nagyot sóhajtva kinyújtóztattam végtagjaimat, majd
feltápászkodtam az asztaltól, és lehajtottam a laptopom fedelét. A hálószobám
felé indultam, ahol a gardróbomban tartottam a ruháimat. Izgatottan toltam
arrébb a tolóajtót, és bekukkantottam a ruhadaraboktól roskadozó polcok közé,
egy estélyi ruha után kutatva. Szinte teljesen letaglózott az, amit láttam.
Néhány borzasztó, csillámporos, rózsaszín szörnyűség. Ezek valószínűleg még a
gimiből maradtak. Valójában fogalmam sincs, hogy ez idáig miért nem vágtam már
ki őket. Talán megesett rajtuk a szívem. Nem tudom. De most undorodva nyúltam a
flitteres förmedvények felé, majd bedobtam őket a „már nem kell” dobozba. Úgy
tűnik muszáj lesz elmennem, vásárolgatni. Gyorsan a konyhába indultam, és
megkerestem a telefonomat. Megpróbáltam a lehető legnagyobb gyorsasággal
tárcsázni Tamia számát.
- Szia! – vette fel a barátnőm kissé
feszülten.
- Tamia, az ég szerelmére! Ruha problémáim
vannak! Muszáj most azonnal elmenni, vásárolni! – szembesítettem a „megrázó”
ténnyel.
- Chloe, én szívesen mennék, de éppenséggel
egy gyilkossági ügy kellős közepén vagyok. Elég rossz a kedvem, mert az
állítólagos gyilkos megszökött a kezem közül. Sajnálom, de majd máskor. – szám lefelé
görbült, de megértem, hogy a szőke lány elfoglalt. Így hát egyedül kellett
belevágnom a kalandba.
Pár perc múlva már a Fifth Avenue-n sétáltam,
rengeteg nagy szatyrot cipelő gazdag nők között. Egyszerűen hihetetlen, hogy
ezek mennyire tudják a pénzt szórni! Némelyikük egy akkora zacskót húzott maga
után, mint az egész lakásom! Legalábbis majdnem akkorát. Nagyot nyeltem, és
beléptem az első boltba, amit láttam. Első ránézésre elég drágának, és elegánsnak
tűnt a kirakat, szinte biztos voltam benne, hogy csak az időmet pocsékolom itt,
hiszen itt még egy nyamvadt zoknira sem lenne pénzem! Már éppen kifelé
igyekeztem volna az üzletből, amikor megakadt a szemem egy ruhán. Hosszú volt, és
ezüstszínű. Hátát fekete strasszokból kirakott minták díszítették. Azonnal a
kiszemelt darab felé kezdtem elrohanni. Kezemmel óvatosan felemeltem a ruha
csoda oldalán függő cédulát. 500 dollár. Hát azért nem mondanám, hogy ez kevés!
Sőt. De hát a ruha, az ruha! Izgatottan indultam a pénztár felé a ruhával a
karomon, majd a körmét reszelő nő felé nyújtottam a ruhámat, és a
bankkártyámat. Remegő tagokkal néztem végig, ahogyan lehúzza a kártyát az
olvasón, és felém nyújt egy aprócska képernyőt, amin be kell ütnöm a pin
kódomat. Mikor a ruhát óvatosan egy zacskóba helyezte, és a kezembe nyomta, a
boldogság végképp eluralkodott felettem. Miután kiugrándoztam az üzletből, és
sietve felsiettem a lakásomba, szinte biztos voltam benne, hogy én leszek a
legszebb a bálon. Amikor elfordítottam a kulcsot a zárban, és beléptem, kezemet
a szám elé kaptam. Az előszobámban Ő állt. Félreértés ne essék, nem a „nagy Ő”,
de még nem is a „kis Ő”, hanem Josh állt. Josh Hell. Zöld szemével, mint mindig,
most is igézően meredt rám, barna haja rendezetlenül állt. Éppen valami
köszönés félét nyökögött, én viszont ledermedtem. Kiejtettem a kezemből a rengeteg
pénzt érő ruhát, és csak letaglózva meredtem a hívatlan vendégre. Arcomon egy
könnycsepp gördült végig, de én ezzel egyelőre nem tudtam foglalkozni. Össze
kellett szednem magamban a gyűlöletet és a fájdalmat, amit majd szavakká
formálhatok. De ajkaimat hiába nyitottam ki, a hangszálaim nem akartak
engedelmeskedni nekem. Egymást nézve álltunk így egy darabig. Közben ujjaimmal
óvatosan belöktem magam mögött az ajtót, és tekintetemmel folyamatosan őt
figyelve lehajoltam a zacskóért.
- Látom vettél új laptopot… - törte meg a
csendet a fiú.
- Mit keresel itt? – nem volt kedvem jó
pofizni. Bár az adrenalin löket még nem érkezett meg a dühtől és a fájdalomtól,
de addig sem akartam vele kedves lenni.
- Csak látni akartalak.
- Szóval mégis csak kiengedtelek a börtönből.
– sóhajtottam. Remek! Egyik énem sem tud ellenállni a jóképű démon fiúnak!
- Igen, és köszönöm. Tudod, nagyon sajnálok
mindent. Az összes dolgot, ami neked rosszul esett.
- Most nincs időm erre. – tértem magamhoz,
majd lazán elmentem mellette, és a hálószobám felé igyekeztem, hogy felakasszam
a ruhámat egy válfára.
- De Chloe. – igyekezett utánam, majd megállt
az ajtómban, az ajtófélfának dőlve. Figyelmesen végig nézte, ahogyan
szerencsétlenkedem a fogassal, meg a ruhával, de egy alig észrevehető mosolyon
kívül semmit nem tudtam kifürkészni az arcából. – Bocsánat.
- Holnap lesz az Újságírók Bálja. Semmi
szükségem rá, hogy te itt tedd nekem az agyad. Amúgy is fel kell készülnöm a
nagy eseményre. Szóval… - intettem neki, majd ismét a ruhám felé fordultam.
- Nincs szükséged egy kísérőre? Mondjuk rám? –
terült szét a vigyor az arcán. Cinikusan imitáltam egy ,,haha”-t, majd
elfordultam.
- Nincs. Különben is, ha lenne is, nem te
lennél az egyetlen jelentkező.
- Valóban? – kérdezte értetlenül. –Óh, várj!
Neked van egy barátod!
- Öhm… Nem igazán. – láttam az arcán, hogy
ismét felragyog, amikor megtudta, hogy nincsen vetélytársa.
- Akkor meg? – kérdezte, és elindult felém.
- Na, jó gyere, de ne merd tönkre tenni a
nagy napomat! – adtam be a derekamat. – Ja, valamint kérlek, a ruhámhoz öltözz!
– mutattam az imént vásárolt ezüst estélyire.
- Rendben. Holnap hatra itt leszek érted. –
hajolt felém, és megcsókolt. Hogy én milyen egy puhány vagyok!
- Csak, mint barát. – löktem el magamtól.
Nevetve megrázta a fejét, majd elindult kifelé.
- Szia! Akkor, hatkor! – köszönt el.
- Akkor, hatkor. – ismételtem meg halkan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése