11.fejezet

Sziasztok!

Tudom, tudom sokat késtem, de végre megtudtam hozni a következő részt! Ebben a részben lehet, hogy lesz utalás 18+-os dolgokra, szóval mindenki saját felelősségére olvassa. Remélem tetszeni fog, és továbbra is várom a KOMMENTEKET és a PIPÁKAT. Jó olvasást!

_________________________________________________________________________________

11. fejezet

A fiatal nő igéző tekintetét az enyémbe fúrta. Megpróbáltam elkapni a fejem, de Emily erősen tartotta. Nagyot nyeltem, és éreztem, hogy hideg verejtékcseppek gördülnek le a tarkómon. Megpróbáltam kiszabadulni az erős karok szorításából, amelyek pár napja még a sebeimet ápolták.

- Nem értem… - nyögtem ki a rugdalózástól kissé kábán.

- Nem is kell. – mosolygott gonoszul a vörös hajú nő, majd közelebb lépett hozzám.

- Eron… - suttogtam ledöbbenve, mire ő egy hangos kacajt hallatott.

- Úgy van kedvesem. De nyugalom, már senkinek nem tudod elmondani, hogy hol láttál… - egy pillanatra végig futottak agyamon a halál képeim, de végül megmakacsoltam magam, és elszántan a szemébe néztem.

- Megölsz, vagy mi? Hiszen akkor sohasem tudod meg az angyalok titkait… - mosolyogtam pimaszul. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. Éppen most viccelődök az Alvilág úrnőjével, akinek ha úgy van kedve, akár el is veheti az életemet! Inkább rettegnem kéne, és behódolni, de mégsem ezt tettem.

- Chloe, az túl egyszerű, és unalmas lenne. Inkább még élvezem egy kicsit a jelenlétedet, és a szenvedésedet. – kacagott fel. Emily még mindig szorosan tartott a karomnál, és a hajamnál fogva, de egy pillanatra ő is felnevetett. Mocskos áruló!

- Mit akarsz tőlem? – vetettem véget a nevetésüknek, mire ERon szikrázó szemei végigmértek, tetőtől, talpig.

- Csak egy kis, Chloet… - nem értettem, hogy mit akar mondani. Egyre közelebb lépett hozzám, majd belemarkolt a hajamba, és kitépett egy nagy csomót belőle.

- Áááá! – ordítottam a fájdalomtól, szemembe könny szökött. A szememből kicsorduló sós víztől egyre homályosabban láttam a büszke Eront, aki diadalittasan tartja a magasba a hajamat.

- Csak a hajam kellett? – kérdeztem kissé csalódottan. Azt hittem pár hajszálnál azért fontosabb szerpet játszom ebben az egész kusza hálóban.

- Egyelőre. – intett Eron Emilynek, aki megmarkolta a karomat, és elkezdett egy ajtó felé rángatni.

- Ezt nem teheted meg velem! – üvöltöttem az ápolónő arcába, majd gyorsan behunytam a szemem, hogy megfagyasszam az időt.

- Ne is álmodj róla! – kacagott a vörös hajú démon, majd lassan elmormogott valami varázsigét, amitől éreztem, hogy a bensőmben egy láthatatlan erő dolgozni kezd, és egyszerűen nem bírom megfagyasztani az időt. Dühösen meredtem fogva tartómra.

- Na, és most… Guten Appetit! – markolta meg a hajcsomót, és a szájába tömte. Undorodva elhúztam a számat, és egy pillanatra behunytam a szemem, hogy ne kelljen látnom a hajat zabáló démont. Mikor újra láttam az eseményeket, már nem Eron állt előttem, hanem még egy Chloe! Teljesen ugyanúgy nézet ki, mint én!

- Nem! – ordítottam, amikor tudatosult bennem, hogy mit akar. Az én bőrömbe bújva akarja kiszedni az angyalokból a titkainkat! – NEM!

- DE! – nevetett fel az én hangomon, majd lassan elindult kifelé a sikátorból. – Megkérdezhetem, hogy mit üzensz Joshnak?

- SOHA! – ordítottam a sírástól küszködve, amikor láttam, hogy az ál Chloe elindul a az Angyalok Tanácsának háza felé.

- TE velem jössz! – utasított Emily, majd berángatott az ajtó mögé, és rám zárta az ajtót… A teljes sötétségben egyedül kuporogtam a kitudja hol, miközben Eron éppen az én népemet veri át, és a pasimmal flörtöl…

Josh szemszöge

Ismét a börtön hideg patkáján ültem, és csendben gondolkoztam az eddigi életemen. Miért is kellett megszületnem? Miért kerültem erre a világra? Nem tudom, miért, de valahogy a börtön kihozta belőlem a mély filozófiát, és egyre többet töprengtem az élet értelmén, ami számomra egy lány volt. Chloe. Még mindig összefacsarodik a szívem, hogyha a legutolsó együtt töltött napunkra gondolok. Amikor az angyalok kegyetlenül szétszakítottak minket, és kényszerítettek minket arra, hogy ne szeressük egymást. Pedig én szeretem őt. Bár köztudott, hogy elvileg a démonoknak nincsen érző szíve, én mégis úgy gondolom, hogy Chloe-nak sikerült kinyitnia a kalitkát, ahol az érzéseim voltak elzárva. A démonok kegyetlen lények, legalábbis az emberek szerint. De mi van, ha mégsem? Ha tévednek, és mégis van esélye egy angyalnak, és egy ilyen pokoli lénynek a szerelemben? Mélyet sóhajtottam, majd dühösen a vasajtónak vágtam a kavicsot, amit a földön találtam. Ha nem démonnak születtem volna, még mindig Chloe-val lehetnék. Ha mindketten átlagosak lennénk, mindez nem így történt volna. Boldog párkapcsolatban élnénk, valahol egy nyugodt helyen.

Lépteket hallottam a nyirkos folyosó felől. Reménykedve tápászkodtam fel, hátha Chloe az. Az ajtó halk nyikorgással kinyílt és…

- Chloe! – ugrottam újdonsült barátnőm nyakába. A lány lefejtette magáról a karjaimat, majd megcsókolt. DE sokkal vadabban, és türelmetlenebbül, mint valami. Egy kicsit megijedtem, de visszacsókoltam. Erre a barna hajú lány neki lökött a falnak, majd lábával átkarolta a derekamat. Egy kissé megriadtam. Mégis mi a fene ütött bele?

- Mi a baj? – simított végig az arcomon, amikor észrevette, hogy valami nem stimmel. – Ennyire kívánsz? – mondta, majd elkezdte levenni rólam a pólómat.

- Mi? – rökönyödtem meg, majd ellöktem magamtól a kissé furcsán viselkedő lányt.

- Naa, tudom, hogy akarod! – kezdte lehúzni saját magáról a ruhadarabjait.

- Hagyd már abba! Mi ütött beléd? Miért vagy ilyen vad? – bombáztam folyamatos kérdéseimmel. Én nem ilyennek ismertem meg őt.

- Ugyan már, bébi! – lépett közelebb hozzám.

- Normális vagy? – hátráltam ijedten.

- Hát persze… - mosolygott pimaszul, mire feldühödtem, és ijedten kibaktattam az ajtón, ő meg a ruhadarabjaival dobálva próbált visszatartani. Szóval ő is csak egy kis csitri, mint a többi! Pedig őt tényleg igazán szerettem… Még egyszer utoljára visszanéztem az engem üldöző lányra… Nem így akartam elválni, de hát…

little star