5.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam az 5.fejezetet, itt már egy picit több tér jut a kéát fiatal szerelmének. Remélem tetszeni fog, lécci KOMMENTELJETEK és PIPÁZZATOK!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Jó olvasást!


_________________________________________________________________________________

5.fejezet

Miután kinyomtam a telefont, tudtam, hogy rögtön oda kell mennem! Így hát közöltem a taxissal a szándékomat, mg pedig, hogy inkább a Tanács házához vigyen. Mire ő bosszúsan felhorkantott, majd elindult a főút felé. Idegesen doboltam kezemmel az ablaküvegen, miközben a mellettünk elsuhanó biciklistákat néztem, akik ügyesen manővereztek az autók között. Észrevettem, hogy egy ideje egy helyben állunk, de csak akkor vettem észre, hogy éppen a New Yorki dugóban ragadtunk. Dudáló kocsik, és szitkozódó emberek hangját hallottam, amikor unalmamban lehúztam az ablakot. Az autónk csigalassúsággal haladt, tíz perc alatt alig tettünk meg tíz centit. Kezeimet össze-visszatördeltem, miközben szemeimmel folyamatosan az előttünk álló kocsikat fürkésztem. Ha ez így megy tovább, soha az életben nem érek oda a Tanács házához! Óvatosan megkocogtattam a taxis és köztem lévő üveget, majd amikor felriadt a bambulásából, kérdőn nézett rám, hogy mit szeretnék. Mély levegőt vettem, majd táskámból előkerestem a pénztárcámat, és egy húszdollárost nyújtottam át az üvegen lévő kis résen. A sofőr nem értette, hogy mit akarok, így hát mikor láttam értetlen tekintetét, kinyitottam a sárga taxi ajtót, és kiszálltam a nyolc sávos út közepén. A szívem a torkomban dobogott, miközben óvatosan próbáltam kikerülni az autókat. Néhány döbbent vezető és utas kísérte figyelemmel az akciómat. Már csak kettő sáv volt vissza. Már csak egy. Majd mikor felléptem a járdára, felsóhajtottam. Egy pillanatra megálltam, és kifújtam magam, a táskámat meg átvetettem a vállam fölött. A papírkupacot egy meglepődött járókelő kezébe nyomtam, majd amennyire magas sarkúban lehet, futásnak eredtem a járdán. Közben szememmel folyamatosan követtem az utcatáblákat, és a velem szembe jövő embereket. Mivel a tempóm egyre lassult, és letörött az egyik sarka a cipőmnek, így hát egyre kevésbé haladtam az Angyalok Tanácsa felé. Végül végső elhatározásra jutottam. Egy pillanatra megálltam, majd behunytam a szemem, és megpróbáltam megfagyasztani az időt. Mikor felnyitottam a szemem, az egész környéket mozdulatlanul találtam. Mélyen magamba szívtam a levegőt, majd elindultam tovább az utcán. Bár ez kissé nehézkesen ment, hála a féloldalas cipőmnek, hamarosan mégis elértem a 451-es utcát, ahol amint beléptem, megpillantottam a csoportunk tanácsházát. Igazából semmi extra nincs abban, ahogyan kinéz, csak egy átlagos téglaépület egy tűzlétrával. Mikor a zöld ajtó elé értem, lassan lenyomtam a rozsdás kilincset, és beléptem a lakóházba. Rögtön felszaladtam az előttem álló szépen kidolgozott, fa lépcsőn, amely New Yorkban igen ritka volt, és szememmel folyamatosan Patriciát és Lenát kerestem. Végül benyitottam a Tanács termébe, ahol a megdermedt Lenát találtam. Na, de Patricia hol volt? Idegesen körbepillantottam a teremben, de a portrékon kívül senki mást nem láttam. Mikor elindultam a kijárat felé, Lena hátulról megragadta a karomat, és maga felé fordított.

-Á! – üvöltöttem fel. Lena teljes életnagyságban állt előttem. Fekete haja kontyban volt összefogva, kék szeme egy szemüveg mögött rejtőzött. Csini, de kissé hivalkodó bőrruhát viselt, és szájával, mély kacajt hallatott.

- Szóval eljöttél megmenteni a nővéremet! Ha! Hallatlan! – mondta, miközben fekete karmait belevájta a bőrömbe. A karcolás helyén vörös vér buggyant ki, amely szép lassan végig folyt a karomon. A fájdalomtól felsikítottam, és próbáltam kiszabadulni a bilincsként rám kulcsolódó ujjak közül.

- Fáj mi? – kérdezte gúnyosan, majd megismételte az előző támadását, amitől újabb vércseppek csöpögtek lefelé, a padlóra.

- Lena, engedj el! – üvöltöttem az arcába, majd próbáltam belerúgni a lábába, de elvesztettem az egyensúlyomat, így hát eldőltem.

- Ennyire fáj? Haha! Akkor folytassuk az előadást! – taposott rá a földön heverő lábamra, amitől éles fájdalmat éreztem a bokámban. Könnyes szemmel néztem a kacagó nőre, aki úgy tűnik élvezte, hogy engem kínozhat. A fájdalomtól eltorzult az arcom, és apró könnycseppek folytak végig az arcomon.

- Most megölsz? – kérdeztem elfúló hangon a fekete hajú démontól, aki ezúttal eltaposta a másik lábamat is. Szemeim kigúvadtak, majd a fájdalom teljesen a hatalmába kerített, és éreztem, hogy egyre inkább gyengülök.

- Az túl egyszerű lenne. – sóhajtott, majd felrángatott a földről, és a karomnál fogva húzott az ajtó felé. Lábamról szabad kezemmel ledobtam a cipőimet, a vért meg próbáltam felitatni a kötött pulcsimmal.

Lena a lépcsőn lefelé húzott, bennem meg egyre kezdett tudatosodni, hogy hova akar vinni. Az Angyalok Tanácsának börtöne egy sötét, és kilátástalan hely, ahol nem működik a varázslat. Már előre megborzongtam a patkányoktól, és a rám váró magánytól. Az angyalok általában itt tartják a foglyaikat, akiknek az ügyében még nem döntöttek. Lena felnyitotta a vaskos faajtót, amely a börtönbe vezetett, majd el kezdett rángatni a penészes falak között egy cella felé. Undorodva néztem az érdes talajra és a zöld, kissé rozoga falakra. A cellákból dörömbölés hallatszott, de a nő csak nyugodtan, és vigyorogva vonszolt tovább az ajtók között.

-Megérkeztünk. – állt meg az egyik ajtó előtt, majd szabad kezével benyomta a kulcsot a zárba, mire az hangos kattanással kinyílt. – Lódulj befele! – üvöltött rám, majd belökött a sötét verembe, és rám zárta az ajtót.

Pár másodpercig csak ültem a hideg földön, és az ajtóra bámultam. Nem bírtam felfogni, hogy egyedül vagyok egy sötét, és borzasztó hideg kamrában, ahol előttem sok bűnöző pihent. Mikor felriadtam döbbenetemből, körül néztem a teremben, valami ablak, vagy rés után kutatva, ahol kiszökhetek. Óvatosan feltápászkodtam, majd elindultam a fal mentén a téglákat tapogatva, hátha van valami titkos önműködő ajtó, amely kivezet innen. De sajnos egyik tégla sem mozdult meg. Mintha összenőttek volna. Nagyot sóhajtva ültem le a fal tövébe, majd sírni kezdtem. Kék szememből patakokban folytak a könnyeim. Mi van, ha soha nem fognak megtalálni? Legfeljebb pár száz év múlva egy ásatás keretében? Sérült kezemmel letöröltem a könnycseppjeimet, majd feltápászkodtam, és megpróbáltam neki rohanni az ajtónak. Egy próbát végül is megér! Hangos puffanás kíséretében landoltam a földön. Az ajtó, bár elég korhadtnak tűnt, mégis erősebbnek bizonyult, mint én. Nagyot sóhajtva visszaindultam a falhoz, és ismét leültem.

-Semmi baj, már én is próbálkoztam az ajtóval. – szólalt meg mellettem egy hang. Óriásit sikoltottam, majd gyorsan felálltam, és elrohantam.

- Nyugalom. – szólt ismét a hang, én meg azt hittem, helyben összeesek. Talán szellemeket kezdtem el látni? Vagy az egyik csontváz beszél hozzám? Az egyetlen fényforrás a rácsokon beszűrődő aprócska világosság volt, ami sajnos nem világította meg az egész cellát, így nem láttam, hogy ki a társam.

- Ki vagy? – kérdeztem remegő hangon.

- Josh Hell. – válaszolt a hang. Josh? Ez most komoly?

- Azonnal engedjenek ki! - kezdtem el dörömbölni az ajtón, erre a fiú felnevetett, majd elindult felém. Legalábbis a lépéseinek hangjából erre következtettem. Mikor Josh beért a fénybe, a szemem elé tárult kissé megviselt ábrázata, és gyönyörű zöld szeme, amelyet barna haja, és tökéletes arca keretezett.

- Tudom, voltak nézeteltéréseink. – állt meg előttem.

- Voltak. – mondtam durcásan, majd háttal fordultam a fiúnak.

- Chloe, én igazán nem akartalak megtámadni. Csak tudod, Eron azt mondta…

- Blabla. Jól ismerem ezt a sztorit. Egyáltalán nem érdekel a sajnálkozásod! Komolyan, még egy szellem társaságának is jobban örültem volna, mint neked! – jelentettem ki.

- Amúgy is lakik itt kettő. Ha akarod, bemutatlak nekik…

- Tessék? – ugortam a nyakába remegve, mire ő halkan felnevetett.

- Nyugi, csak vicc volt. – erre rögtön ellöktem magamtól. – Ha már itt kell lennünk egymással egy darabig, azt javaslom, ismerjük meg egymást.

- Oké kezd te. Úgyis rövid lesz. „Gonosz és bunkó vagyok. Ez vagyok én, Josh Hell” – játszottam el cellatársamat.

- Ügyes, de közel sem jársz a valósághoz.

- Valóban? – vontam fel a szemöldökömet, és keresztbe fontam a karomat a mellemnél.

- Apa és anya. Mindketten angyalok voltak, így elég meglepő volt számukra, amikor egyetlen fiúk démon lett, ezzel megszakítva az évszázados családfát, ahol mindenegyes fiúgyermek a ti népetekhez tartozott. Így hát amikor ez tíz éves koromban kiderült, árvaházba küldtek, és többé hallani sem akartak rólam. Elzüllöttem, majd végül Eron rám talált, és megmentett a drogoktól, és befogadott magához. Onnantól kezdve kihasználta, hogy felnézek rá, és így a legvéresebb munkákra is rá tudott venni. De mélyen, a lelkemben, mindig is tudtam, hogy én nem akarok anyáékhoz hasonló embereket ölni.

- Hű. Ez… Sajnálom. – fordultam vissza, felé. – De ez nem juthatott volna akkor eszedbe, amikor rám törtél?

- Chloe, hányszor mondjam, hogy sajnálom? – simogatta meg a karomat. – Jézusom! Te vérzel! Mi történt?

- Az egyik fajrokonod, pontosabban Lena, belém vájta a körmeit. Röviden, és fájdalmasan ennyi.

- Ne mond ezt! – kért meg rá Josh. Úgy tűnik komolyan gondolta az előbbi monológját.

- Hideg van… - mondtam megborzongva, mire ő… magához ölelt! Döbbentem pislogtam a karjai között. Ez meg mit csinál?

- Így jobb? – kérdezte kedvesen.

- Most miért csinálod ezt? – bújtam ki a meleget adó karok közül.

- Csak szeretnék veled kibékülni. Tudod, ha már itt leszünk egy darabig, nem szeretnék végig veszekedni.

- Szóval a saját hangulatod, és akaratod miatt leszel velem kedves. – következtettem a válaszra gúnyosan. – Na, én ebből nem kérek!

- Chloe, kérlek, megmondanád, hogy mit csinálok rosszul? Én amióta megláttalak, próbáltam veled flörtölni, de látom te is olyan, vagy mint a vérszerinti szüleim. – mondta indulatosan, nekem meg leesett az állam. Ez most egy vallomás volt? Egy szerelmi vallomás? Óvatosan közelebb léptem Josh-hoz.

- Nem. Nem vagyok olyan. – mondtam olyan halkan, hogy azt csak ő halhatta. Óvatosan magához húzott, majd ajkaival a számhoz ért. Mikor gyengéden megcsókolt, a pulzusom ezerre ugrott, és elvörösödtem. Karjaimat a nyaka köré fontam, és folytattuk a csókot. Közben úgy éreztem, mintha a fellegekben járnék! A szívem vadul vert, miközben Josh kezével a hajamba túrt, majd egy pillanatra eltolt magától.

- Hű. – mondtam suttogva, miután befejeztük. Mikor kifújtam magam, közelebb hajoltam a fiúhoz, és belenéztem zöld szemébe – Bocsánat. Tudod, nem úgy értettem.

Válaszként ismét megcsókolt. Én meg boldogan viszonoztam a csókját, és az előbbi jelenet ismét eljátszódott. Hogy tudtam én ennyire félre ismerni ezt a fiút? Már egy ideje álltunk a cella ajtó előtt, és csók közben szinte teljesen megfeledkeztem a külvilágról. Nem léteztek közben a gondok. Lena, Patricia, és a patkányok mind eltűntek a gondolataim körforgásában, és helyüket újabbak és újabbak vették át. Mindegyik Joshhal volt kapcsolatos.

-Vacsora! – hallottuk egy goromba börtönőr hangját a folyosóról. Riadtan széjjel ugrottunk, majd az ajtó felé fordultunk, aminek az alján keresztül a férfi betolt egy tálcát, tele undorító kajával.

- Fúj… - húztam el a számat amikor Josh az orrom elé dugta a tálcát.

- Egyetértek. – nevetett fel, majd szemügyre vette a tálca tartalmát. Egy száraz kenyerek, megrohadt víz és egy tál lekvárféleség. Hogyha kiszabadulok egyszer innen, tenni fogok róla az Angyalok Tanácsában, hogy a börtöni koszt javuljon!

- Szomjas vagyok. – mondtam, majd óvatosan belekortyoltam a vízbe, ezután arcom eltorzult, és kiköptem a vizet.

- Hát, akkor várnod kell reggelig. Akkor kakaót adnak. – kacsintott rám Josh, majd neki állt egy száraz kenyérnek, amit a lekvárba kezdett el mártogatni, és törökülésben elhelyezkedett a padlón. Óvatosan leültem mellé, és a vállának döntöttem a fejem.

- Megkóstolod? – nyújtotta felém a vacsorát, én meg nevetve megráztam a fejem. Amikor alig két napja betört a lakásomba, életemben nem gondoltam volna, hogy ilyen jóban leszünk. Mármint a jónál is jobban.

- És te mit csináltál délelőtt? – kérdeztem Joshtól.

- Találkozóm volt Lady Gagával. Valamint találkoztam kicsi, zöld manócskákkal, akik azt állították, hogy a Marsról jöttek.

- Tessék? – néztem rá kérdőn.

- Hülye kérdésre, hülye válasz. – igaza volt, hiszen egész nap a börtönben ült. Ezzel mellé nyúltam. – Na, és te?

- Elmentem Haileyhez, és mondtam neki, hogy minden hétfőn segítek neki használni az erejét, a roncstelepen. Valamint a telefonból hallottam, hogy Patricia bajban van, így hát ide siettem. – hadartam, majd közelebb emeltem az arcomat a fiúéhoz, és ismét megcsókoltam. Ez volt a harmadik első csókom! Ennek következtében Josh ledobta a kenyerét, majd a két tenyere közé fogta az arcomat, és visszacsókolt.

Nem is tudom, hogy mennyi időt töltöttünk el, így egymás karjai között, de reggel hangos dörömbölésre ébredtem. Óvatosan kinyitottam a szemem. Josh ölében feküdtem, ő pedig a falnak dőlve hortyogott. Óvatosan felkeltem, és az ajtó felé indultam.

- Nahát, Emily, mit keresel itt? – kérdeztem meglepően, amikor megláttam a szőke hajú ápolónőt az ajtó előtt.

- Jöttelek kiszabadítani! – mutatott fel a lány egy kulcscsomót, majd belenyomta a zárba, és hangos kattanással elfordította.

- Na és Patricia? – kérdeztem Emilytől, aki közben értetlenül nézett Joshra.

- Ő mit keres itt? – mutatott a démon fiúra.

- Hosszú sztori, na, de Patricia ugye, jól van? – kérdeztem izgatottan. Remélem nem esett komoly baja!

- Nyugalom, kórházban van. Még pár napig bent tartjuk de utána már kijöhet. – mosolygott az ápolónő.

- Jó reggelt, Chloe! – ébredt fel Josh – és…

- Emily Smith. – nézett undorodva a lány Joshra. A fiú lesütötte a tekintetét, majd egy reggeli csókkal köszöntött.

- Mi a… - döbbent le az ajtóban álló Emily.