2.fejezet

_________________________________________________________________________________


2. fejezet

Hangos pityegő hang… Sugdolózó emberek… Éles fájdalom a jobb karomban… Hol lehetek? Lassan megpróbáltam felnyitni a szemem, de nem sikerült. Gyerünk Chloe, nyisd ki a szemed! Bíztattam magamat, de nem volt elég erőm hozzá. Vajon mi történhetett velem? Na és a démon? Vele mi lett? Ezek a kérdések kavarogtak a fejemben, és egy percig sem hagytak nyugodni. Életemben először ne sikerült volna egy küldetésem? Mit is mondott a démon? Megpróbáltam mindenegyes szavát felidézni.

,, - Eren kifejlesztett egy új erőt, amit nekem adott. Úgy hívják védekezés. Nem hatnak rajtam az angyalok varázslatai, de színészetből ötös vagyok! Majdnem elröhögtem magam, amikor idejöttél, és úgy csináltál, mintha éppen tanulmányoznál, vagy ilyesmi.”

Igen, valami ilyesmit mondott. Ó, a fenébe, most már rohadtul idegesít ez a pityegés! Meg ez a fájdalom!

-Nyugodjon meg, Mrs. Kenedis, a lánya hamarosan fel fog épülni. Csak egy kis pihenésre van szüksége. Tudja, a lánya remekül megúszta ezt a kis szerencsétlenséget, szinte semmi baja! Hamarosan bejön Emily, és megvizsgálja, de addig kérem, maradjon a váróteremben.

- Rendben… - hallottam anyát sírástól elfúló hangon beszélni, majd bezáródott mögöttük az ajtó.

Lassan felnyitottam a szemem, de rögtön vissza is csuktam, az éles fény miatt. Az ágyammal szemben egy óriási ablak volt, amelyen éles fény szűrődött be a szobába. Mellettem egy infúziós állvány helyezkedett el, velem szemben pedig, egy elég régi televízió, az alatti lévő kisasztalon pedig néhány könyv, és a távirányító. Szóval kórházban vagyok. Kék szememet óvatosan végig vittem az erősen fehér színű szobán, majd magamra néztem. Barna hajam a vértől kissé ragacsosan omlott a vállamra, jobb kezemből egy cső állt ki. Bal kezemen rengeteg karcolás, és sérülés éktelenkedett, nyakamon pedig egy óriási vágás futott végig. Mégsem vagyok annyira legyőzhetetlen, mint gondoltam. Megpróbáltam felemelni a bal kezemet, de nem sikerült. Mindegy is, épp elég nekem az, hogy egyáltalán a szememet ki tudom nyitni.

Ekkor ajtónyikorgást hallottam. Fejemet ijedten fordítottam a hangforrása felé. Az ajtóban egy szőke hajú, fiatal lány állt, kezében egy tálcával, és rajta pár „finomsággal”. A tálcát az egyik kis asztalra helyezte, majd óvatosan lesimította fehér köpenyét, és elindult felém.

-Ó, látom, ébren van! – üdvözölt lelkesen, majd leült az ágyam szélére, és kíváncsian fürkészett.

- Jól vagyok… - próbáltam kimondani, de ez inkább egy hörgésre hasonlított. Az ápolónő mosolyogva nézett rám, majd megsimogatta a kezem.

- Ne aggódjon, a Tanács elkapta a démont, aki megtámadta önt. Még szerencse, hogy időben érkeztünk, és…

- Várjunk, maga honnan tud a tanácsról? – próbáltam hirtelen felülni, de hangos szitkozódások közben vissza is dőltem.

- Csak semmi hirtelen mozdulat! Még pár nap pihenő kell magának! Különben is, csoda, hogy megúszta! A démon, hosszan megkarcolta a nyakát, és ön, rengeteg vért vesztett! Még szerencse, hogy itt voltam! – mondta aggódó arccal, és a tálca felé indult.

- Megkérdezhetem, hogy honnan tud a Tanácsról? – mondtam, most már kissé határozottabban.

- Hiszen én is a tagja vagyok! Ó, milyen tapintatlan vagyok, hiszen még be sem mutatkoztam! Emily Smith! – nyújtott felém kezet, de miután látta, hogy éppenséggel a jobb kezem hozzá van kötözve egy rúdhoz, szégyenkezve visszahúzta kezét. – Elnézést.

- Ugyan. Ön is angyal? Na, de még soha nem láttam a Tanácsnál… Chloe Kenedis. Az vagyok én. – mondtam kissé zavarosan, de úgy tűnik Emily megértette, és boldogan biccentett.

- Nem tartom túlzottan értelmesnek az üléseket. Mind hülyeség, semmi izgalom. Csak néha esik szó démonokról, vagy Eronról, de őszintén szólva, nincs nagy kedvem azért bejárni, mert Patricia füttyentett egyet, hogy megkérdezze, hogy ki mit reggelizett. Meg én különben sem érzem annak a hivatásomat, hogy fekete szárnyúakat hajkurásszak! Elég nekem ez a sok beteg! Nem vagyok teljesen oda ezekért, a szektákért, meg hogy állandóan zaklatnak, hogy csináld azt, csináld ezt. Én inkább az erőmmel segíteni próbálok, és nem ölni.

- Igaza van. – sóhajtottam. Igen, tudom, igaza volt, most már nekem is elegem volt Patricia Whiteből, a Tanács vezetőjéből. Aztán ott van még egy csomó idegesítő öreg ember, akik folyton az „ő idejüket” emlegetik, meg fura jövendöléseket ismételgetnek. Bár imádok angyal lenni, meg repdesni a levegőben, hófehér, tollas szárnyaimmal, mostanában jobban örülnék, ha csak egy újságíró lennék a Daily New Yorknál. Jézusom, a cikk!

- Valami baj van? – kérdezte meglepetten Emily, amikor kikerekedett a szemem. – Mégsem használtam volna jól a gyógyító erőt?

- Nem, Emily, nem veled van a baj! Azonnal haza kell mennem! Meg kell írnom a cikket az újságnak! – most már óvatosabban ültem fel az ágyban, és lerángattam magamról a takarót szabad kezemmel.

- Szó sem lehet róla! Bent kell maradnod! Különben mit szólna a főnököm? Chloe! – meg sem álltam a kijárat felé. Közben húztam magammal az infúziós állványt, de ezt észre sem vettem. Szóval ezért nézett rám mindenki olyan furán, a folyosón…

- Állj már meg! – rohant utánam az ápolónő, majd eltávolította a kezemből a csövet. – Ha már mindenképp haza akarsz menni, ne vidd magaddal az állványt!

***

Interjú Adrian Celinnel

Adrian a tinédzserek körében kedvelt énekes a mai vendégem. Új turnéjáról csak a Daily New Yorknak mesélt.

Chloe Kenedis: Nos, üdvözlöm. Csapjunk is rögtön a lovak közé! Adrian, önért lányok milliói rajonganak Amerika szerte. Ön szerint mi kell egy tökéletes imidzshez?

Adrian Celin: Egy jó arc, jó hang, rengeteg jó dal… De valójában a sikert egy régi barátomnak köszönhetem. Ő töltötte fel a videó megosztóra az egyik dalomat.

C.K.: Szóval ez egy igazi álom sztori. Megkérdezhetem, hogy ki is ez a barát?

A.C: Inkább nem adnám ki a nevét. De valójában ő egy nagyon különleges lány…

C.K.: Lány? Több is van köztetek, mint holmi barátság?

A.C.: Ez legyen az én titkom. De most nem azért vagyunk itt, hogy a turnémról beszéljünk?

C.K.: Hát persze. Nos elmondanál pár bennfentes információt a Daily New Yorknak?

A.C.: Hát persze. Főleg ha egy ilyen varázslatos riporter kérdezi… Nos, az első állomás Miamiban lesz, onnan megyünk tovább Orlandóba, aztán New York, és így végig megyünk a keleti parton. Aztán irány Kalifornia!

C.K.: A koncerteken fogod először elénekelni az új dalodat, a Peace-t?

A.C: Úgy tervezem. Valamint a menedzseremmel egy új lemezen is gondolkozunk, ami várhatólag jövőre fog megjelenni.

C.K: Hát, akkor érdemes lesz meglátogatni téged valamelyik koncerteden…

A.C: Ez a  turné egyébként is nagyon látványos lesz, több szempontból is. Most rengeteg speciális effektet, és táncot fog tartalmazni. De inkább nem árulok el többet. Legyen meglepetés!

C.K.: Nos, köszönöm az interjút! Az Adrian Celin rajongók április 12-én találkozhatnak kedvencükkel a New York Arénában!

***

Hajnali három lett, mire begépeltem az utolsó szavakat is a laptopomba, majd rányomtam a ,,küldés” gombra. Megkönnyebbülve indultam az ágyam felé, és kezdtem el átöltözni pizsamára. Ekkor valaki kopogott.

-Ki az? – indultam az ajtó felé felháborodottan. Még is ki a franc keres engem ilyenkor?

- Én. – mondta egy ismeretlen férfi, amikor ajtót nyitottam. Sugárzó zöld szemeivel engem méregetett, barna haja csillámlott a lámpa fényében.  Izmos testét egy fehér trikó takarta, mosolyával teljesen megigézett. Azta! Milyen helyes pasi!

Ekkor hirtelen úgy éreztem, mindha egy láthatatlan erő megragadott volna, és hátra dob. Éles csattanás kíséretében neki repültem a cipős szekrénynek, ami ennek következtében ripityára tört. Óvatosan megpróbáltam feltápászkodni, ám a fiú rám nézett rideg tekintetével, és így ismét neki csapódtam a falnak. Egy démon! Remek, még ilyenkor sem hagyják pihenni az embert! Behunytam kék szememet, de nem sikerült megfagyasztanom az időt. Nem tudtam eléggé koncentrálni, ugyanis a laptopom pont most találta el a derekamat. A fiú pimasz mosolyra húzta a száját, majd elindult felém. Gyerünk Chloe, fagyasztd meg! Érdekes, néha jobban mennek dolgok, ha elkezdem magamat bíztatni. Már csak alig egy méter választott el a betörőtől. Magabiztosan indult el felém, miközben le sem vette a szemét rólam. A szívem vadul kalapált. Szinte biztos voltam benne, hogy ez volt az utolsó cikk, amit a Daily New Yorknak írtam. Éreztem a tarkómon lecsurgó hideg verejtéket, amitől kirázott a hideg. Még egyszer utoljára behunytam a szemem, és teljes erőmmel az időmegfagyasztásra gondoltam. Közben fejen talált egy csizma, meg egy könyv, de nem érdekelt. Csak is arra gondoltam, hogy ezt most élve megússzam. A démonoknak mindig is voltak számomra veszélyes képességei, na, de ilyennel, még nem találkoztam! Úgy mozgatta a tárgyakat a szemével, mint valami varázsló. Hát, ez nem volt túl jó hasonlat.

Óvatosan felnyitottam a szemem. Sikerült! A fiú mozdulatlanul állt tőlem kábé pár centire. Mély levegőt vettem, majd remegő végtagokkal, a telefon felé indultam. Kezemmel minél gyorsabban megpróbáltam tárcsázni a Tanács számát, de mennél jobban siettem, annál jobban remegett a kezem. Végül harmadszorra sikerült benyomnom a Tanács számát, és félénken beleszóltam:

-Patriciát keresem, fontos ügyben.  Chloe Kenedis. – nyögtem ki.

- Rendben, azonnal kapcsoljuk. Megkérdezhetem, hogy mi lenne az a fontos ügy?

- Be szeretnék jelenteni egy ismeretlen démont, aki éppen itt áll a lakásomban, megfagyasztva. Képes tárgyakat mozgatni a szemével. De most már Patriciával szeretnék beszélni!

- Chloe, mi a baj? – szólt bele a kagylóba a Tanács vezetője.

- Valaki megtámadott. Ismeretlen, nem tudom a nevét. Ha jól tudom, képes tárgyakat mozgatni, és ezt telekinézisnek hívják.  Na, de mit keres nálam?

- Biztos vagy benne? Ez a képesség rendkívül ritka a démonok körében. – láttam lelki szemeim előtt, ahogyan Patricia összehúzza a szemöldökét, és gyönyörű, kék szemeivel aggódóan pislog.

- Teljesen. Na, de most mit csináljak vele? Itt áll a szobám közepén, mint valami szobor, és én meg teljesen tehetetlen vagyok.

- Várd, meg amíg oda ér Carlos! És addig ügyelj rá! – utasított. De ez már milyen hülyeség? Carlos képessége a teleportáció volt, pillanatok alatt megérkezhetett! És három, kettő, egy… Máris hangos puffanás hallatszódott a másik szobában. Gyorsan Carloshoz futottam, majd a démonra böktem.

- Nos, köszönöm Chloe. Lehet, hogy holnap behívunk a Tanácsra,hogy megkérdezzünk pár dologról a démonnal kapcsolatban. Na, de addig is, jó éjt! – mondta a férfi, majd belekarolt a mozdulatlan démonba, és egy pukkanással eltűnt. Én meg még mindig tátott szájjal álltam a szekrény törmelékei, és a szétdobált cipőim között…