Köszönöm szépen a több mint 90 oldalmegtekintést! Szívesen fogadom a véleményeiteket a sztoriról, örülnék neki, ha kommentelnétek a sztorimat! Köszönök szépen mindent! Valamint a chatben lehet jelentkezni cserének!
_________________________________________________________________________________
3. fejezet
- Gratulálok, Chloe! A cikked
egyszerűen zseniális lett. Képzeld, felhívott a jegyiroda, hogy az újságcikknek
köszönhetően egy nap alatt háromezer jegyet eladtak Adrian Celin koncertjére!
Gratulálok, még egyszer! – dicsért meg a főnököm a Daily New Yorknál. Nagyon
örültem a szép szavaknak, rendkívül jól estek. Érdemes volt tehát hajnali
háromig gépelni, és egy démonnal harcolni!
- Nos, köszönöm. – köszöntem meg
a kedves szavakat. – Ha bármilyen kívánsága lenne, hogy miről írjak…
- Pontosan erre szerettem volna
kilyukadni. Úgy döntöttünk, hogy megkapod az interjú rovatot. – leesett az
állam. Úristen! Hiszen ez nagyon nagy szó! Bátortalanul kinyögtem egy
,,köszönöm”-öt, de belül közben majd szétcsattantam a boldogságtól! – Ha nem
baj, a következő cikkében egy bizonyos nyomozóról, Tamia Johnsonról szeretnénk
hallani. Ő New York legjobb rendőrje, így kíváncsiak lennénk a magánéletére.
Már meg is beszéltünk vele egy találkozót egy olasz étteremben. Ott vár téged
délután egykor.
- De hiszen nem is tudhatta, hogy
bele fogok egyezni a cikkbe! – mondtam értetlenül.
- Tudtam, hogy elvállalja. Na, de
most siessen, ideje készülődnie! – búcsúzott a főnök, majd intett, hogy menjek
ki. Megvártam, amíg becsukódik mögöttem az ajtó, majd mikor biztos lettem
benne, hogy senki nem lát, elkezdtem örömömben ugrálni, és táncolni. Ez életem
legjobb napja!
Kezemben egy Starbucks kávéval
indultam útnak New York utcáin. Barna hajam most is rakoncátlanul omlott a
vállamra, sötétzöld blézert, és egy fekete farmert viseltem, amihez egy fekete
magas sarkút választottam. Éppen táskámban kotorásztam, ugyanis a telefonom
teljes hangerővel énekelte az ,,I love rock’n’roll” című számot. Miután
sikeresen leöntöttem magam kávéval, végre megtaláltam a kis hangoskodót, és a
fülemhez emeltem.
- Halló? – szóltam bele a
mobilomba, miközben próbáltam papír zsebkendőkkel felitatni a foltot.
- Á, Chloe emlékszel a tegnapi
démonra? Tudod azt mondtam… - a Tanács hívott. Ki más.
- Bocsánat, de ma nem érek rá.
Találkozóm lesz, - ránéztem a karórámra – Úristen! Öt perc múlva egy
étteremben. Bocs, de sietnem kell!
- De hát ma lesz a gyűlés! Tudod,
a démon fiúval kapcsolatban! Most kezdődik fél kettőkor! – mondta
kétségbeesetten Carlos. – Muszáj itt lenned, különben Patricia megöl!
- Carlos, most nem érek rá.
Teleportálj el, aztán ennyi. – mondtam kissé ingerülten, mikor megláttam az
olasz éttermet. ,,Toscana”. Ez volt az étterem neve.
- Könyörgök Chloe! Ez most
tényleg fontos! – a fenébe is! Nem tudok soha nemet mondani, ha valaki
könyörög!
- Rendben. Megpróbálok odaérni.
De nem biztos, hogy pontos leszek. – sóhajtottam, majd lenyomtam a piros
gombot, és a táskámba dobtam a telefont.
- Jó napot! Üdvözöljük a Toscana
étteremben! Foglalt helyet? – üdvözölt egy mosolygós pincérnő a pult mögül,
amikor beléptem a mediterrán hangulatot nyújtó helyiségbe.
- Éppenséggel találkozóm van
valakivel. A neve… - mondtam, majd táskámból elő halásztam egy papírt, és
felolvastam a rajta látható nevet: - Tamia Johnson.
- Rendben, kövessen. – mondta a
pincérnő, de nem kerülhette el a figyelmemet, hogy közben undorodva néz a
nadrágomon lévő kávéfoltra.
Az asztalok mind dugig voltak,
szinte egyetlen egy szabad hely sem volt. A pincérek tányérokkal egyensúlyoztak
a karjukon, egy férfi az egyik asztalnál idegesen integetett, és azt üvöltötte,
hogy: „Kérem már a számlát!”. Mindenhonnan friss pizza szag szállt felém,
gyönyörű spagetti csodákat ettek a szemem előtt. Talán észre sem vettem eddig,
hogy éhes vagyok, mert az illatorgia közepette megkordult a gyomrom.
-Itt is vagyunk. – ültetett le a
nő egy kétszemélyes asztalhoz. Velem szemben valószínűleg Tamia ült. Szőke haja
be volt fonva, kék szeme érdeklődve meredt rám, fekete bőrdzsekit viselt,
alatta egy PUNK feliratú pólóval. Lábát egy fekete farmer takarta, és ezt még
megspékelte egy Converse cipővel. Életemben nem gondoltam volna, hogy ő a város
legjobb nyomozója!
- Üdv! – köszönt a lány, majd felém
nyújtotta az étlapot.
- Helló! – köszöntem
barátságosan, majd elvettem a kezéből a barna bőrkötésű könyvecskét, amelyen
arany betűkkel virított az étterem neve. – Ugyebár egy interjú miatt vagyunk
itt. Nos, beszélj a munkádról!
- Hát jó. Nyomozó vagyok a város
rendőrségén, általában én hallgatom ki a bűnözőket, de ügyeket is szívesen
megoldok. – kezdte Tamia, én meg nagyban jegyzeteltem egy papírra.
- Szerinted mi az a
tulajdonságod, ami miatt te vagy a legjobb nyomozó? Mármint honnan tudod mindig
biztosan, hogy az általad börtönbe küldött ember valóban bűnöse?
- Talán… - éreztem, hogy kissé
zavarban van, és nem tudja, hogy mit mondjon – Talán megérzés.
- Nem hiszem, hogy ilyen fontos
ügyekben a megérzés döntene. De hát én nem vagyok nyomozó, szóval ezt inkább a
rendőrökre bízom. Mesélj egy kicsit magadról! – valami nem stimmel ezzel a
csajjal. Tuti, hogy titkol valamit. „Megérzés”. Na, persze.
- Tamia Johnson vagyok. 19 éves
és New Yorki vagyok. Kiskoromban a szüleim elváltak, apa elköltözött Londonba,
én meg itt maradtam anyával a városban. Nem vagyunk túl gazdagok, de azért
erősen hozott a konyhára pénzt az állásom, és, hogy mindenki a legjobb
nyomozónak tart.
- Sikerült már választaniuk? –
lépett oda hozzánk egy pincér, majd zsebéből elő kapott egy jegyzet lapot.
- Én egy Spagetti Carbonara-t
kérek, és egy Cola light-ot. – mondta Tamia.
- Én pedig… - gyorsan
belelapoztam az étlapba, majd azt rendeltem amin elsőleg megakadt a szemem: -
Fettuccine Alfredo. Ja, és innivalónak egy limondét.
- Köszönöm. – mondta a pincér,
miután mindent lejegyzetelt, és kivette a kezemből a lapot.
- Na, és mit szoktál csinálni
szabadidődben? – fordultam vissza Tamiához.
- Szeretek gitározni, meg ugrálok
a Taná… - kezdte a lány, de aztán torkán akadt a szó.
- A mi-micsodának? – kérdeztem
egyre halkuló hangon. Még egy angyal? Ez valami vicc! Két nap alatt két angyalt
is megismerek?
- Semmi, semmi. Ugrálok a…
tacskómnak! Igeeeen, van egy tacskóm! Úgy ám! Egy édi kis kutya. – próbálta
eltusolni az esetet. De engem nem ver át! Haha! Egy vérbeli újságíró nem engedi
magát becsapni!
- Szóval van egy tacskód. Akit az
Angyalok Tanácsában tanítasz ugrálni. – próbáltam rávezetni, hogy bennem
megbízhat, mert én is az ő „fajából” vagyok.
- Te is… - úgy tűnik leesett
neki. Én meg bólintottam.
- Remek! Szóval egy Carbonara a
szőke hölgynek, és egy Alfredo a barna hölgynek! – tette le elénk a pincér, a
rendelésünket – Jó étvágyat!
- Ú, de jól néz ki! Figyu,
visszatérve az angyalos sztorira, azért tudod megmondani, hogy az adott ember
bűnös-e vagy sem…
- Mert gondolatolvasó vagyok. –
fejezte be a mondatomat, mintha kiolvasta volna a gondolatomból, hogy mit
akarok mondani. Nem, kiolvasta a gondolatomból.
- Elnézést! Meg tudod mondani,
hogy mennyi az idő? – lépett oda hozzám egy idős néni. Mosolyogva letekintettem
az órám számlapjára, majd… Úristenem! Kettő óra! Már rég ott kéne lennem a
Tanácson!
Sietve felálltam, majd intettem
Tamiának. Az asztalra dobtam egy húszdollárost az én kajámra, majd sietve
elindultam a kijárat felé. Még ilyenkor is rengetegen voltak, ugyan az a
nyüzsgés fogadott, mint egy órával ezelőtt. Miközben rohanva próbáltam
kikerülni az embereket, egy pincér sikeresen a blézeremre borította az egyik
paradicsomos spagettit! Basszus! Most már teljes menü lettem. Soha nem fogok
időben odaérni a Tanácsra! Pedig Carlos megbízott bennem. Egyszer csak mentő
ötletem támadt. Behunytam a szememet, és teljes erővel az idő visszaforgatására
koncentráltam. Mikor felnyitottam a szemem…
- Te is… - kezdte még egyszer
Tamia.
- Igen, angyal vagyok, te pedig
tudsz a gondolatokban olvasni! Szia! – köszöntem el, majd megint kifelé
igyekeztem az étteremből. Vigyorogva néztem az órámra, egy óra húsz perc. Még
bőven odaérek!
***
- Chloe, végre itt vagy! – szólt
Patricia, amikor lihegve beértem a terembe. A Tanács szoba falát több száz
portré díszítette, amelyek különböző angyalokat ábrázoltak. Ahol még kilátszott
a fal, bordóra volt festve, amely tökéletesen illett a szoba közepén lévő
fenyőasztalhoz. Az asztalt tíz szék, és egy rúd vette körül. A rúdra szokták
általában felbilincselni a démonokat. Az asztal mögül méltóságteljesen pislog
Patricia White portréja. Az asztalnál már minden hely foglalt volt, kivéve
egyet. Valószínűleg az volt az én helyem. A rúdhoz pedig oda volt láncolva az
„izmos démon”, legalábbis én így neveztem el. Zöld szemével rémültem
pislogogott körbe a szemével, szájával a „Segíts!” szót formázta, amikor
beléptem. Kölcsön kenyér visszajár! Ő tört rám éjnek évadján, amikor pizsamában
voltam! Megérdemli a büntetést! – Kérlek, Chloe, foglalj helyet!
Óvatosan leültem a székre,
miközben le sem vettem a szememet a fiúról. Táskámból elővettem a telefonomat,
majd hosszan megnyomtam a piros gombot. Úgy éreztem, hogy ez egy hosszú
beszélgetés lesz, így hát kikapcsoltam a telefonom. Szégyenkezve raktam a
fekete bőrtáskát az ölembe, abban reménykedve, hogy eltakarja az ordenáré barna
foltot a nadrágomon.
-Csinos minta… - mondta pimaszul
a démon fiú, miközben majdnem kitört belőle a röhögés.
- Khm, khm. Fiatalember,
figyelmeztetem, hogy per pillanat nincs túl jó helyzetben ahhoz, hogy az egyik
tagunkat kritizálja. Akkor hát, a gyűlést megnyitom! – jelentette ki Patricia,
majd hosszú, fekete haját a füle mögé simította. Nem értem, hogy Patricia miért
akart Tanács vezető lenni. Hiszen még csak huszon valamennyi éves volt. Előtte
állt az egész élet! Ő mégis egy poros székre vágyott, ami a saját portréja
alatt nyújtott kényelmet. Pedig Patricia tényleg szép lány volt! A stílusát
ítélően akár ötven éves is lehetne, ugyanis én még soha nem láttam olyan
fiatalt, aki le „fiatalemberezne” valakit.
- Elnézést, de talán tanácsosabb
lenne bekötni a démon szemét, ugyanis, mint tudjuk, a varázsereje… -
javasoltam, mielőtt még elkezdik kérdésekkel bombázni a fiút.
- Igaz, köszönöm, Chloe. Carlos,
ha megkérhetem… - nyújtott a Tanács vezetője egy sálat a férfi felé, aki
azonnal engedelmeskedett a parancsnak.
- Oké, most már látni sem látok,
varázsolni sem tudok, elárulná valaki, hogy mit keresek itt? – ha, mintha nem
tudná. Például azért mert rám támadt. Vagy, hmmm, majdnem megölt! És tönkre
tette a fekete bokacsizmámat!
- Nagyon vicces! – támadtam azonnal
rá – Csak, hogy megemlítsem, pár órával ezelőtt, még ördögi kacajjal az arcodon
álltál az ajtómban, miközben tönkre tetted az előszoba egész berendezését!
Nehogy letagadd! Most, megjátszod az ártatlan fiúcskát, aki még véletlenül sem
támadna rám, de mélyen, legbelül…
- Chloe, elég! – szólt rám
Patricia. – Nem tudhatjuk az eset körülményeit! Mivel csupán ketten voltatok
akkor ott, ezért mindkettőtök variációját szívesen meghallgatjuk!
- Patricia, ezen mit kell
meghallgatni? Jobban bízol ebben a kis senkiben, mint bennem? Na, ne mond! Ő,
ha jóképű, ha nem, akkor is egy démon! – álltam fel felháborodottan a székből.
- Köszönöm a bókot. Na, de Chloe,
igaza van a Tanács vezetőjének. Mindenkinek adni kell egy esélyt! – és még van
pofája… Na, elég volt, én lelépek!
- Chloe, kérlek, ne menj el. Oké,
kössünk kompromisszumot! Te és Josh…
- Én és ő? Na, nem! Felejtsd el!
Ez egy felfuvalkodott… khm… HÓLYAG! – törtem ki magamból, majd dühösen
megragadtam a táskámat, és a kijárat felé igyekeztem.
- Csak adj neki egy esélyt! –
kiáltott utánam Patricia, de engem már nem érdekelt. Az egyik fülemen be, a
másikon ki. A nő nagyot sóhajtva zuhant vissza a bőrfotelbe. – Légy szíves!
- Soha nem gondoltam volna, hogy
te, a jóság megtestesítője azért fogsz nekem könyörögni, hogy működjek együtt
egy démonnal! Soha. Főleg nem egy ilyen nagyképű… - kezdtem a fiú
tulajdonságait felsorolni.
- De hiszen még nem is ismered! –
na, ezzel már végképp betelt a pohár. Ó, dehogynem ismerem ezeket az alakokat!
Az egyik pillanatban még meg akarnak ölni, aztán a másikban már puszi pajtás
vagy nekik!
Óriási lendülettel megfordultam,
majd kezemet csépőre téve meredtem a társaságra: - Oké, adok öt percet ennek a…
-Remek. – nézett rám
jelentőségteljesen a Tanács vezetője, majd közölte a mi „Josh”-unkkal, hogy
most már beszéhet. Úgy kezelt, mint egy durcás kisgyereket!
- Eron, az alvilág vezetője
kényszerített rá, hogy támadjalak meg téged, Chloe. Azt akarja, hogy az összes
angyal eltűnjön a földről, akinek valamilyen érdemleges ereje van. Most nagy
bőszen keresi a mágnesesség és az elektromos erő birtokosát. – mondta ,,Josh”.
- Biztosan. – forgattam a szemem,
majd Patriciára néztem – Te ezt most komolyan beveszed?
- Hailey… - suttogta
halálsápadtan Patricia. Kék szemei élettelenül néztek a semmibe, idegesen
hajába túrt. – Hailey!
- Bocs, Patricia, de nem tudom ki
az a Hailey! Nem tudok segíteni! – néztem a vezetőre értetlenül.
- Chloe, meg kell mented Haileyt!
Kérlek! – már bocs, de ki az a Hailey? – Hailey Jones. A nővérem lánya. Angyal.
És…
- Kösz az infót… - nevetett fel
Josh. – Eron értékelni fogja.
- Én megmondtam! – mutattam rá a
fiúra, majd sarkon fordultam, és igyekeztem minél előbb eltűnni ebből a hülye
teremből.
Na, de ki az a Hailey? Miután
hazaértem, megpróbáltam bekapcsolni a laptopom, naná, hogy nem működött! Nem is
jut eszembe, hogy kidobta nekem hajnalban? Úgyhogy, kénytelen voltam az ős öreg
számítógépet használni. Gyorsan beléptem a közösségi oldalra, és beírtam az
alábbi nevet a keresőbe: Hailey Jones. Rákattintottam a névre.
Adatlap
Név: Hailey Jones (Hail)
Életkor: 19
Munkahely: New York Best kiadó, könyvfordító
Beszélt nyelvek: angol, német, francia, olasz, spanyol
Kép:
REMÉLEM TETSZETT A RÉSZ!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése