21. fejezet

Sziasztok!

Most így egy hónapos kimaradás után, amiért ezúton is bocsánatért esedzem, meghoztam a 21. részt, ami bár elég rövid lett, annál izgalmasabbnak ígérkezik. ;) Kommenteljetek, pipázatok ha tetszett ez a rész, de ha nem tetszett, akkor szívesen fogadok építő kritikákat is. Jó olvasást!

little star

_________________________________________________________________________________

21.fejezet

A lenyugvó nap fénye vörösre festette az égboltot. A mellettünk elsuhanó fák különleges színt öltöttek a kései órákban. Már több mint két órája autóztunk folyamatosan, de a pusztáknak úgy tűnt, soha nincsen vége.

 Hiányzott a civilizáció, az óriási betonházak, a dudáló kocsik, az emberek… De a pusztákat csupán fű borítja, és csak elvétve találni néhány mesterségesen odaültetett fasort. Nagyot nyeltem. A lehúzott ablakon beáramló száraz levegő bántotta a nyelő csövemet. Hiába vártunk egy kis szellőt, nem mozdult a levegő, az autó légkondija pedig bedöglött. Így hát a kocsiban uralkodó trópusi éghajlattal kellett együtt utaznunk. Joshra néztem. Homlokán izzadság cseppek csillogtak, gyönyörű zöld szemeivel gondterhelten meredt a végeláthatatlan útra. Elgondolkoztam. Talán mégsem kellett volna hallgatnom Herbertre, aki váltig állította, hogy az életem forog kockán, ha New Yorkban maradok. Azt mondta, mindkettő nép minket üldöz. Ismét nyeltem egyet, de most korántsem a meleg levegő miatt. Inkább félelemből. Bár tisztában voltam azzal, hogy miután megszöktem a börtönből, nem túl tanácsos tovább feszegetni a húrt az Angyalok Tanácsánál, mégis megfájdult a szívem, amikor az utolsó felhőkarcolót is elhagytuk. Sokan hiszik New Yorkot, zordnak, és a gyilkosok tanyájának, és bár nem tévednek túl sokat, Manhattan mégis a legszebb hely volt, ahol valaha jártam. Most pedig két bőrönddel, kettesben ülünk egy ezer éves kocsiban, amit Herbert adott kölcsön, hogy ne ismerjenek fel minket, és ki tudja mi vár ránk. Hol fogunk lakni. Vagy ami még rosszabb, egyáltalán hol fogunk itt valaha is megállni? Josh érintését éreztem csupasz vállamon. Ijedten rezzentem össze, mire ő visszahúzta a kezét.

- Baj van? – nézett szemeimbe vakító zöld szemeivel.

- Semmi baj, csak elkalandoztam… - meredtem ki az ablakon.

- A GPS szerint két óra múlva elérjük Allentownt.

- Remek. – sóhajtottam, majd a rádió felett villódzó órára meredek. – Este tízre érünk oda? Akkor mégis hogyan találunk majd szállást? Meg kell állnunk valahol.

- Itt? A puszta közepén? – nevetett a szemembe. És csak ennyi kellett. Pár másodperc, amíg nem figyelt oda. A következő percben már a fának csapódott autó előtt álltunk. Gondterhelten néztünk egymásra. A kocsi a felismerhetetlenségig összetört, de szerencsére minket nem ért maradandó sérülés, csak néhány horzsolás.

- Na, és most? – akadtam ki, és az idegességtől remegő végtagokkal jártam körbe a roncsot.

- Honnan tudjam? Világéletemben városban éltem! – csattant fel Josh, majd a hajába túrva lépett közelebb az autóhoz. Vagy ami maradt belőle.

- Talán… - töprengtem, majd rávágtam valamit, amit a filmekben láttam – Nézzük meg, hátha a bőröndökből meg tudunk menteni pár cuccot, és induljunk el gyalog a következő településig!

- Nem lenne egyszerűbb hívni egy rendőrt, vagy egy tűzoltót? – nyúlt Josh a telefonjáért.

- Megőrültél? Akkor már is be tudnának minket mérni, hogy merre indultunk! Különben is, szerinted van itt egyáltalán térerő?

- Jogos. – sóhajtott fel, majd vállával a roncshoz dőlve próbált gondolkozni.

- Lásd be, az egyetlen esélyünk, ha elindulunk gyalog. – léptem a csomagtartóhoz, de amint hozzáértem az ajtóhoz, máris leszakadt.

- Had segítsek… - emeli le a fedelet a csomagtartóról, majd kihúzta a teljesen széttrancsírozódott bőröndöket, és kinyitotta őket.

- Akkor kezdjünk leltározni, hogy mink van. – javasoltam, majd elkezdtem turkálni a bőröndömben. Egy bőrdzseki, egy kulacs, egy táska, egy öngyújtó, egy ing és egy fehér kötött pulcsi. Ennyit tudtam megmenteni.

- Egy baseball sapka, egy kabát, egy zseblámpa, egy bicska, és a telefontöltőm. Ennyi. – ismertette Josh, hogy ő mit talált.

- Akkor, indulhatunk? – pakoltam bele a táskába, amiket meg tudtunk menteni, és a fiú felé nyújtottam a rózsaszín táskát, hogy viheti.

- Csak ha muszáj… - vette ki kezemből a táskát, majd vállára dobva a táskát, elindult a tűzforró aszfalt úton…