Most így egy hónapos kimaradás után, amiért ezúton is bocsánatért esedzem, meghoztam a 21. részt, ami bár elég rövid lett, annál izgalmasabbnak ígérkezik. ;) Kommenteljetek, pipázatok ha tetszett ez a rész, de ha nem tetszett, akkor szívesen fogadok építő kritikákat is. Jó olvasást!
little star
_________________________________________________________________________________
21.fejezet
A lenyugvó nap fénye vörösre
festette az égboltot. A mellettünk elsuhanó fák különleges színt öltöttek a
kései órákban. Már több mint két órája autóztunk folyamatosan, de a pusztáknak
úgy tűnt, soha nincsen vége.
Hiányzott a civilizáció, az óriási betonházak, a
dudáló kocsik, az emberek… De a pusztákat csupán fű borítja, és csak elvétve
találni néhány mesterségesen odaültetett fasort. Nagyot nyeltem. A lehúzott
ablakon beáramló száraz levegő bántotta a nyelő csövemet. Hiába vártunk egy kis
szellőt, nem mozdult a levegő, az autó légkondija pedig bedöglött. Így hát a
kocsiban uralkodó trópusi éghajlattal kellett együtt utaznunk. Joshra néztem.
Homlokán izzadság cseppek csillogtak, gyönyörű zöld szemeivel gondterhelten
meredt a végeláthatatlan útra. Elgondolkoztam. Talán mégsem kellett volna
hallgatnom Herbertre, aki váltig állította, hogy az életem forog kockán, ha New
Yorkban maradok. Azt mondta, mindkettő nép minket üldöz. Ismét nyeltem egyet,
de most korántsem a meleg levegő miatt. Inkább félelemből. Bár tisztában voltam
azzal, hogy miután megszöktem a börtönből, nem túl tanácsos tovább feszegetni a
húrt az Angyalok Tanácsánál, mégis megfájdult a szívem, amikor az utolsó felhőkarcolót
is elhagytuk. Sokan hiszik New Yorkot, zordnak, és a gyilkosok tanyájának, és
bár nem tévednek túl sokat, Manhattan mégis a legszebb hely volt, ahol valaha
jártam. Most pedig két bőrönddel, kettesben ülünk egy ezer éves kocsiban, amit
Herbert adott kölcsön, hogy ne ismerjenek fel minket, és ki tudja mi vár ránk.
Hol fogunk lakni. Vagy ami még rosszabb, egyáltalán hol fogunk itt valaha is
megállni? Josh érintését éreztem csupasz vállamon. Ijedten rezzentem össze,
mire ő visszahúzta a kezét.
- Baj van? – nézett szemeimbe
vakító zöld szemeivel.
- Semmi baj, csak elkalandoztam…
- meredtem ki az ablakon.
- A GPS szerint két óra múlva
elérjük Allentownt.
- Remek. – sóhajtottam, majd a
rádió felett villódzó órára meredek. – Este tízre érünk oda? Akkor mégis hogyan
találunk majd szállást? Meg kell állnunk valahol.
- Itt? A puszta közepén? –
nevetett a szemembe. És csak ennyi kellett. Pár másodperc, amíg nem figyelt oda.
A következő percben már a fának csapódott autó előtt álltunk. Gondterhelten
néztünk egymásra. A kocsi a felismerhetetlenségig összetört, de szerencsére
minket nem ért maradandó sérülés, csak néhány horzsolás.
- Na, és most? – akadtam ki, és
az idegességtől remegő végtagokkal jártam körbe a roncsot.
- Honnan tudjam? Világéletemben városban
éltem! – csattant fel Josh, majd a hajába túrva lépett közelebb az autóhoz.
Vagy ami maradt belőle.
- Talán… - töprengtem, majd
rávágtam valamit, amit a filmekben láttam – Nézzük meg, hátha a bőröndökből meg
tudunk menteni pár cuccot, és induljunk el gyalog a következő településig!
- Nem lenne egyszerűbb hívni egy
rendőrt, vagy egy tűzoltót? – nyúlt Josh a telefonjáért.
- Megőrültél? Akkor már is be
tudnának minket mérni, hogy merre indultunk! Különben is, szerinted van itt
egyáltalán térerő?
- Jogos. – sóhajtott fel, majd
vállával a roncshoz dőlve próbált gondolkozni.
- Lásd be, az egyetlen esélyünk,
ha elindulunk gyalog. – léptem a csomagtartóhoz, de amint hozzáértem az
ajtóhoz, máris leszakadt.
- Had segítsek… - emeli le a
fedelet a csomagtartóról, majd kihúzta a teljesen széttrancsírozódott
bőröndöket, és kinyitotta őket.
- Akkor kezdjünk leltározni, hogy
mink van. – javasoltam, majd elkezdtem turkálni a bőröndömben. Egy bőrdzseki,
egy kulacs, egy táska, egy öngyújtó, egy ing és egy fehér kötött pulcsi. Ennyit
tudtam megmenteni.
- Egy baseball sapka, egy kabát,
egy zseblámpa, egy bicska, és a telefontöltőm. Ennyi. – ismertette Josh, hogy ő
mit talált.
- Akkor, indulhatunk? – pakoltam bele
a táskába, amiket meg tudtunk menteni, és a fiú felé nyújtottam a rózsaszín
táskát, hogy viheti.
- Csak ha muszáj… - vette ki
kezemből a táskát, majd vállára dobva a táskát, elindult a tűzforró aszfalt
úton…
Nagyon jó lett és sajnálom, hogy csak most tudtam írni.
VálaszTörlésNagyon tetszett a rész, és a legjobban....igazából az egészet imádtam.
Remélem hamar lesz új rész :D
Köszönöm szépen :) Már kint is van az új rész. :) Örülök, hogy tetszett :)
Törlés