20.fejezet

Sziasztok!

Nos, hosszas szünet után meghoztam a 20. fejezetet, ami két okból is nagy dolog, egyrészt, mert ez 2014 első fejezete, másrészt pedig ez egy kerek szám! Szóval jó olvasást! Ebben a részben jön egy új szereplő, akinek az adatlapját megtalálhatjátok a Karakterek menüben. Nyugodtan komizzatok, és pipázzatok, ha tetszett a történet, vagy ha nem tetszett, szívesen várom a kritikákat, hogy legközelebb min javítsak. :)

little star

_________________________________________________________________________________

20. fejezet

 Nem sokat láttam a kacskaringós betűkből az aprócska fényben, de megpróbáltam a legtöbb betűt kivenni rajta. Elég érdekes betűket ír, aki ezt az üzenetet firkantotta, hasonlít a régi kódexekben található díszes betűkhöz. Miközben azon méláztam, hogy vajon kinek lehet ilyen kézírása, eszembe jutott, hogy ezzel rá érek majd később is foglalkoznom, ugyanis ha ez egy szökési terv, valószínűleg nem adódik soha többé még egy ilyen lehetőség. Főleg, ha belegondolok, hogy milyen helyzetben is vagyok valójában. Úgyhogy megmakacsoltam magam, és hunyorítva próbáltam kivenni a betűket a gyér fényben. De csak értelmetlen szavakat láttam. Kissé elszontyolodtam a kiolvashatatlan szavak láttán, főleg, hogy sohasem voltam jó a rejtvényekben, vagy bármilyen más gondolkodós feladatban. Bármennyire nem volt elég eszem ahhoz, hogy rájöjjek egy ilyen rejtvényre, mégis belekezdtem a fejtegetésbe.

- akpictgakrmtóáas! képrrkmeozaiekhawszzsacsbkadóseákg! – olvastam fel halkan az üzenetet. Hát ebből nem sokra jöttem rá. Megfordítottam a papírt, amin egy újabb üzenet fogadott:

- Az utolsó órában, a szabadság útja előtt! Herbert – Herbert? KI lehet ez az ember? Még életemben nem hallottam ezt a nevet, sőt nem is tudok semmilyen Herbert nevű ismerősről! Bárki is ez az ember, az üzenetből ki tudtam következtetni, hogy valószínűleg meg akar innen szöktetni. Elmosolyodtam a szabadság gondolatától. Már távoli emléknek tűntek az unatkozással eltöltött órák a börtön padlóján feküdve, és azon mélázva, hogy mikor fogok végre megrohadni. De most, hirtelen bejárta az egész testemet az adrenalin, hogy végre esélyt kaptam a szabadulásra! Már csak azt kéne kitalálnom, hogy mit is jelent ez az üzenet. Úgyhogy, ideje volt elővenni a kalandoros, kincsek után kutatós filmekből nyert tapasztalataimat, hogy megpróbálkozzak pár módszerrel. Először a már jól bevált, és ismert anagramma ötlött az eszembe.

- Tó! Ás! Kaka! Kúp! Zacskó! Hm… mi van még? Ág! – ezzel egy egész életen át elszórakozhattam volna, úgyhogy inkább hanyagoltam ezt a fajta rejtvényfejtést, és rátértem egy megint csak híres megfejtés fajtára, azaz minden második betűt kell olvasni.

- K…i…t…a…r…t…á…s! É…r…k…e…z…i…k…a…sz…a…b…a…d…s…á…g! Kitartás! Érkezik a szabadság! – kaptam a fejemhez örömömben. Egyrészt iszonyat büszke voltam magamra, hogy meg tudtam fejteni a rejtvényt, másrészről pedig nagyon örültem a gondolattól, hogy ez a bizonyos Herbert ki fog innen szabadítani! A lap másik oldalán lévő üzenet pedig akkor azt jelenti, hogy éjfélkor, az ajtó, azaz a szabadság útja előtt itt fog rám várni ez a Herbert, és kimenekít innen. Az ezután következő időben egész éjfélig úgy mosolyogtam, mint a vadalma. A szabadság gondolata teljesen feldobott, így még a vacsorára kapott trutyit is mosolyogva kanalaztam be. Az már más kérdés, hogy valószínűleg hasmenésem lesz tőle…

Pontban éjfélkor kopogtatásra lettem figyelmes. Az örömtől ragyogó szemekkel settenkedtem az ajtó elé, ahol valóban ott állt Herbert. Vagy hát nem tudom, hogy a titkos üzengetőm volt-e az vagy sem, de hát ez abban a pillanatban pont nem érdekelt. Herbert, kábé 25 év körüli, irtó dögös pasi volt, akinek szőke haja és kék szeme, még tündéribbé tették amúgy is magazinokba illő arcát. Egy pillanatra beleszédültem tengerkék szemeibe, de mikor eszembe ötlött Josh, azonnal megmakacsoltam magam, és innentől közömbös arckifejezést vágtam.

 - Szia! – suttogta halkan a fiú, majd miután kattant egyet a zár, kitárta előttem az ajtót. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan vége lesz a mentőakciómnak, de nem volt időnk tracspartizni, hiszen bármelyik pillanatban felfedezhettek volna minket.

- Siessünk! – ajánlottam fel, majd megszaporáztam lépteimet, oldalamon Herberttel a kijárat felé. Ő végig mosolyogva követett, majd a vasajtó előtt, udvariasan előre engedett.

- Bocsi, nem akarok nagyon kíváncsinak tűnni, de ki vagy te, és miért mentettél meg?

- Herbert vagyok. Nevezhetsz úgy, hogy az őrangyalod. – mosolygott, majd miután kiléptünk a hallba, kézen ragadott, és kiráncigált a nagy bejárati ajtón. Csodálkoztam is, hogy ennyire béna lenne az angyalok véd rendszere, hogy ilyen könnyen el lehet innen szökni, végtére is nem túl megnyugtató, hogy az igazán veszélyes bűnözők is ugyanígy megszökhetnek!

- És most hova megyünk, Herbert? – nem tudtam, miért de megbíztam ebben a fiúban. Pedig rendes nevelésben részesültem, a szüleim kis milliószor elmondták, hogy nem szabad idegenekkel szóba állni. Én mégis az életemet bíztam Herbertre.

- El innen.

- A lakásomba? – kérdeztem reménykedve, hiszen már olyan régen láttam a Central Parkra néző luxuslakásomat.

- Nem így értem. El New Yorkból.

- Micsoda? Hiszen ide köt az életem, a munkám, a pasim, a kedvenc boltjaim… - védekeztem, egyre bizonytalanabbul.

- Chloe, neked és Joshnak mihamarabb el kell hagynotok a várost, ha nem akartok öngyilkosok, lenni. Az angyalok is, és a démonok is vadásznak rátok!

- De hát…

- Nincs, de hát! Még ma este indulnotok kell!