23. fejezet

Sziasztok!

Mot elég hamar meghoztam az új részt, mert most elég nagy ihletem van. Lenne hozzátok egy kérdésem: Legyen 18+-os rész, vagy inkább maradjon ki? Kérlek válaszoljatok rá kommentben, vagy a szavazásban, amit indítani fogok. Valamint a Karakterek menü frissült Petra, és Herbert adatlapjával, szóval azt is megtekinthetitek. :) A részre visszatérve, remélem tetszeni fog, mert számomra is nagy meglepetést okozott Josh. :) Ha tetszett pipáljatok, kommenteljetek, de szívesen fogadok építő jellegű kritikákat is. Jó olvasást!

little star

_________________________________________________________________________________

23.fejezet

Dideregve húztam össze magamon a dzsekimet. Hiába próbáltam minél közelebb ülni az előttem lobogó tábortűzhöz, mégis majdnem megfagytam.

 Körmeimet a műbőrbe vájtam, fogaim össze-összekoccantak a hidegtől. Már csak távoli emléknek tűnt, amikor a forróságban meneteltünk az aszfaltút mentén. Josh biztosan észrevette, hogy vacogok, mert közelebb ült hozzám és átkarolt. Fejemet kidolgozott felsőtestére hajtottam, és tűrtem, hogy a hajamat piszkálja. Ez egy igazán idilli pillanat volt. Mintha nem léteznének démonok, sem angyalok, és mi csak egy átlagos halandó pár lennénk, akiket nem üldöz két, mindenre képes nép. Nagyot sóhajtottam. Azonnal eszembe jutott az Angyalok Tanácsa, és az a titokzatos Herbert, akire nem is tudom, hogy miért, de hallgattam. Mintha egy pillanatra vonzódtam volna hozzá.

 Furcsa érzés kerített hatalmába. Felnéztem Josh szemébe, aki még mindig a hajtincseimmel szórakozott. Félelmet véltem felfedezni tekintetében. Aggodalmat. Kirázott a hideg. Josh, is ugyanolyan gyáva, mint én. Ő sem tudja mi vár ránk ezután. Annak az esélye, hogy élve elérjük a következő várost, egyenlő a nullával. Ha legalább a hirtelen hőmérsékletváltozásokat, és lesben álló állatok támadását túl élnénk, akkor is számítanunk kell az angyalok és a démonok érkezésére, hiszen miután varázsoltam, az angyalok tudomására jutott, hogy már nem vagyok a börtönben. A börtön. Mennyi ember szemében jelenti a lehető legrosszabbat… Számunkra viszont ez volt a kapcsolatunk kezdete. Még mélyen emlékeimben éltek a forró csókok, és a mély beszélgetések, amelyekből rájöttem, hogy Josh valójában igenis érző lény. A szülei angyalok voltak, de amikor megtudták, hogy fiuk démonnak született, azonnal kitagadták őt a családból. Ezután Eron karolta őt fel, aki megpróbálta a maradék jóságot is eltüntetni a szívéből, és arra használta fel, hogy helyette tegye el láb alól az angyalokat. Mindig is összeszorult a szívem, ha Josh múltjára gondoltam. Ehhez képest az enyém, egy megvalósult álom volt. Szerető szüleim voltak, akiket nem érdekelt, hogy mi vagyok, szép otthonban nőttem fel, és az iskolában is menőnek számítottam. Soha nem jutott volna eszembe, hogy nekem, a tökéletes Chloe Kenedisnek, egyszer majd egy ilyen fiú lesz a párom. De az óta a dolgok megváltoztak. Fény derült rá, hogy angyal vagyok, és a Tanács azonnal behálózott. Legördült egy könnycsepp az arcomon. Teljesen különbözünk egymástól. És most nem feltétlen az angyal-démon különbségre gondolok.

- Mi a baj, Chloe? – törölte le arcomról a könnycseppemet Josh, majd rám mosolygott, mintha próbált volna megnyugtatni.

- Nem is tudom. Nem tudunk egymásról szinte semmit. Hogy miként éltük eddig az életünket. Vagy, hogy miért vagyunk ott, ahol most vagyunk – zúdítottam nyakába az aggodalmamat. Erre elkomorult. Zöld íriszében sötét láng lobbant. Megijedtem. Még soha nem láttam ilyennek. Olyan idegennek, és gonosznak tűnt. Nem ezt a Josht ismertem és szerettem.

- Mit tudhatsz te? Hiszen csodás gyermekkorod volt. A szüleid szerettek, soha eszükbe sem jutott volna az utcára tenni téged. – nézett ridegen a szemembe, amitől végig futott a hátamon a hideg. Kezdtem komolyan félni tőle.

- Én nem úgy gondoltam, tudod jól. Csak a múltad… Nos… - nem tudtam, hogyan folytassam. Félve néztem a dühtől izzó szempárba, majd inkább felkeltem Josh öléből, hogyha esetleg menekülésre kerülne a sor, kisebb előnnyel induljak.

- Te soha nem érted meg? Engem soha senki nem szeretett igazán! Mindig én voltam a púp az emberek hátán! Senkinek nem kellettem! Soha nem volt senkim! – ragadta meg a karomat, majd erősen visszarántott a mellkasára, és lefogott.

- Mit művelsz? Rád sem ismerek! Bocsánat, ha valamivel megbántottalak, de…

- NEM! – szakított félbe, majd a hajamnál fogva felrángatott, és durván megcsókolt. Még sohasem éreztem őt ilyen vadnak. Ilyen démoninak. Nyelvével erőszakoson férkőzött a számba, de én nem csókoltam vissza, mire ő úgy tűnt nagyon bedühödött, és megrántotta a hajamat. Sírva ordítottam fel a fájdalomtól.

- Miért teszed ezt velem? Miért vagy ilyen? Mi történt veled ez alatt a pár perc alatt? JOSH! – már alig láttam az arcát a szemem előtt húzódó könnyfátyoltól. Erre ő dühösen felállt, és elkezdte a tűzre rugdosni a homokot, ami szép lassan el is aludt. Mintha egy láthatatlan erő vezérelte volna, úgy rángatott fel a földről, és indult el velem egyre beljebb a pusztában.

- Hova megyünk? – próbálkoztam ismét, de ő csak egy morgással válaszolt. Eszembe jutott a pár órával ezelőtt préri farkas támadás. Ha akkor hagyom, hogy meghaljon, talán… Nem! Figyelmeztettem magam. Hiába változott meg egyik pillanatról a másikra, mégsem kívánhatom senki halálát. Még azét sem, aki csúnyán átvert, és eljátszotta, hogy szeret, most meg úgy viselkedik, mint egy robot, és egyre jobban beveti magát a fűtenger sűrűjébe.

- Maradj csendben! – erre az utasításra összefacsarodott a szívem. Pár órával ezelőtt pont ugyanezt mondta nekem, de azért, hogy megvédjen. Most meg azért, hogy ne vegyenek észre. A sírás határán jártam, amikor megláttam egy távolban lobogó tábortüzet. Megnyugodtam, majd hangosan elkezdtem segítségért kiabálni. Amit utólag meg is bántam. Josh felrángatott a földről, majd lekevert nekem egy akkora pofont, amekkorát el sem lehet képzelni. A számban lévő vért köpködve adtam fel a szabadságom egyetlen lehetőségét. Soha nem gondoltam volna, hogy képes lenne megütni. Főleg nem így! Csúnyán kihasználtak. Gondoltam, miközben ő folyamatosan rángatott. Egyszer csak irányt változtatott, és a tábortűz felé kezdett el igyekezni, mire fellélegeztem.

- Ne örülj előre, szivi! – nevetett fel ördögien. Ahogyan egyre közelebb értünk, rájöttem mire célozhatott. A tábortüzet nem kedves turisták vették körül, hanem démonok. Az alvilág vezetői.

- A francba… - motyogtam, amikor megláttam Lenát. A nő most különösen boldognak tűnt. Vidáman mosolygott a szemembe, miközben fekete loboncát igazgatta. Vele szemben ült egy fiatal lány, akinek szőke hajának vége rózsaszínre volt festve, és középen pedig egy fekete hajú férfi ült, közvetlenül a tűz mellett.

- Ó, hiszen őt már ismerem! – ujjongott Lena, folyamatosan rám mutogatva – Ugye te sem felejtetted el a közös kalandjainkat!

- Ja, nagyon mély nyomot hagytak bennem – vágtam vissza cinikusan, mire a férfi szemöldökei összeszaladtak.

- Milyen kotnyeles angyalka! Még senki nem tanította móresre?

- Na, majd én! – állt fel a szőke hajú nő, majd közelebb lépett a tűzhöz, amelynek fényében láthattam gyönyörű arcát, és kék szemeit.

- Mit akarnak tőlem? – kérdeztem egyre ernyedtebben. A sok démon körülöttem egyre szívta ki belőlem az energiát, én meg egyre csak gyengültem. Josh még mindig szorosan tartott, így esélyem sem lehetett volna a menekülésre.

- Hagyjad, Petra, ez az én feladatom. Eron meghagyta, hogy én végezzek Chloeval. – szólalt meg Josh. Miért várt idáig azzal, hogy leleplezze magát? Hiszen sokkal egyszerűbb lett volna, ha már akkor elintéz, amikor még nem is tápáltam iránta gyengéd érzelmeket! Emily csak a kezdte volt. Most már nem csak vele, hanem Lenával, ezzel a Petrával, és a férfival is szembe kell szálnom, nem is beszélve Eronról.

- Szegény kicsike. A szerelmed fog végezni veled – nevettek fel egyszerre hárman.

- Aztán jól élvezd ki, Josh! – kacsintott rá Joshra a férfi. Aztán jól élvezd ki… Csengtek a fülemben a szavai, majd hirtelen szörnyű gyanú áradt szét a testemben. Mi van ha arra gondolt, hogy…

- Mennyire megrémült a kis angyalkád! – utalt falfehér arcomra Petra. Menő bőrdzsekit viselt, szakadt farmerral, és motoros csizmával. Egy igazi bomba nő volt. Hozzá képest én nagyon messze járok egy tízes skálán. Végig néztem magamon. A számból csöpögő vér teljesen szétáztatta a pólómat, a nadrágom tiszta sár lett, és a dzsekim pedig itt-ott kiszakadt. Már most úgy néztem ki, mint ha a bokorban aludtam volna, pedig még meg sem indult a kínzásom.

- Josh – próbálkoztam utoljára, azzal, hogy mélyen Josh tekintetébe fúrtam a sajátomat.

- Chloe, nem tehetek róla, hogy te komolyan gondoltad a szerelmünket. Hiszen nézz magadra, olyan szánalmas vagy! Ráadásul egy angyal. Egyáltalán nem illessz hozzám. Én soha nem járnék egy ilyen lánnyal. – zárta le a kapcsolatunkat. Ha eddig nem éreztem volna magam szarul, akkor most ez kielégített volna duplán is. Eddig semmi nem fájt. Nem fáj a pofon, a ráncigálás, a beszólógatás. Ez fájt csak igazán…