22.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 22. fejezetet, ehhez most nincs túl sok hozzá fűzni valóm, szóval nem is untatlak titeket a bocsánatkérésemmel. Írjatok kommenteket, és pipázzatok :) ! Építő kritikákat is elfogadok.  Jó olvasást!

little star

_________________________________________________________________________________

22. fejezet

A hajam nedvesen tapadt izzadt tarkómra. Egyre nehezebben meneteltem, a forró levegő égette a torkomat. Úgy tűnt, mintha a Nap még egyszer utoljára, mielőtt lenyugszik, megmutatná, hogy mire is képes. Remegő kezekkel csavartam le a kulacsom kupakját, majd a számhoz emeltem az üveget, és kortyoltam belőle egy jó nagyot. Jól esett a száraz torkomon végig gördülő folyadék, ami bár csak egy kis időre, de felfrissítette a nyelőcsövemet.

- Ideje lenne keresni egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunka - mutatott Josh a lebukó napra – Mielőtt még teljesen besötétedne.

- De itt csak fű van! Sehol semmi! Csak egy rohadt nagy puszta! – tört ki belőlem az utálatom.

- Ha jól emlékszem, nem én ragaszkodtam ahhoz, hogy gyalog induljunk tovább – vetette rám angyali mosolyát. Igaza volt. Hangosan sóhajtottam, magamban pedig átkoztam a percet, amikor erre az elhatározásra jutottam. Patakokban folyt rólam a víz. Pólóm alját már rég letéptem, és ott hagytam valahol a cafatokat az út közepén. Josh baseball sapkáját teljesen szétizzadtam, így van egy olyan érzésem, hogy majd nem fogja visszakérni az NYC feliratú sapkát. Őszintén szólva, csoda, hogy idáig eljutottam.

- Nem feltétlen a földre gondoltam – kacsintott rám, majd letérve az útról, elindult a puszta közepe felé.

- Ezt meg hogy érted? – rohantam utána a levegőt kapkodva. – Hiszen nincsenek fák!

- Nem a fákra gondoltam! Angyal létedre tudhatnád, hogy van egy bolyhos szárnyad a hátadban! – rágta a számba, lassan, érhetően formálva a szavakat.

- Jól van, na. A hőség kikapcsolta az agyamat – védekeztem, majd megszorítottam Josh kezét, és gyönyörű zöld szemeibe néztem.

- Tudod, már régen voltunk kettesben, elzárva a világtól… - vetette rám csibészes mosolyát, majd megcsókolt.

 Testemet már is elöntötte egy óriási adrenalin löket, amit már nagyon régóta nem éreztem. Szenvedélyesen csókoltam vissza, és a fiú barna fürtjei közé túrtam. Szívem ezerrel vert, légzésem felgyorsult. Aztán hirtelen vége szakadt…

- Ezt meg miért csináltad? – hajoltam vissza hozzá, hogy újra megcsókoljuk egymást.

- Maradj csendben! – utasított rémülten.

- „Maradj csendben!” – fújtattam, mire befogta a számat. Már éppen tiltakozni akartam, amikor megláttam valami mozgást kábé harminc méterre tőlünk.

- Most mit csináljunk? – suttogtam elfúló hangon. Kirázott a hideg. A lebukó nap fénye már többé nem világította meg a pusztát, és a hőmérséklet is rohamosan csökkenni kezdett. Dideregve ráncigáltam magamra a dzsekimet, miközben szemeimmel folyamatosan a környékünket fürkésztem.

- Maradjunk egy helyben, hátha csak egy állat jár erre fele – próbált megnyugtatni.

- Egy állat? Mondjuk egy… - végig futott a hátamon a hideg – egy oroszlán?

- Az oroszlánok nem élnek a prérin! – megnyugodtam. - Hanem a préri farkasok…

- Micsoda? – kaptam a számhoz, de Josh megelőzött. Halk motozást hallottunk a bal oldalunkon.

- Ha háromig számolok, kinyitod a szárnyad, és menekülsz! – suttogta alig halhatóan.

- És veled mi lesz? – kérdeztem, de mintha meg sem hallotta volna, úgy számolt egytől felfelé.

- HÁROM! – ordította, majd finoman meglökött a vállamnál fogva, hogy indulhatok. Amint kicsapódtak fehér, tollas szárnyaim, azonnal a magasba emeltek, és már csak fentről láthattam, ahogy valaki, vagy valami elkezd Josh felé rohanni.

- Josh! – ordítottam fentről a felé közeledő fenevadra mutatva.

- Mi az? – nézett fel rám kérdőn, én meg hiába mutogattam a vészesen közeledő valami felé, ő nem vette az adást.

- Mögötted! – ordítottam torkom szakadtából, de mire Josh megfordult, már késő volt. A valami leszorította a földre.

- Nem, nem, nem… - ismételtem magamban, miközben Josh a fenevaddal küzdött, és elhaló hangon kiabálta, hogy meneküljek.

 Meginogtam. Majdnem a földbe csapódtam, pedig már elég régóta használom a szárnyaimat repülésre. Pár éve, még boldogan repdestem a New Yorki naplementében. Nem voltak démonok, nem volt Patricia, nem volt veszély, sem Eron. És most itt állok a semmi közepén egy lénnyel, aki életem szerelmét fegyverezte le éppen. Tennem kellett valamit. Tudtam jól, hogyha varázsolok, az Angyalok Tanácsa megtudja, hogy már nem vagyok a börtönben, és keresni kezdenek. De Herbert nem említette, hogy a meneküléshez el kell vesztenem a másik felemet. Döntenem kellett. Vagy leleplezem magamat, ezzel óriási veszélybe keverve minket, vagy pedig hidegvérrel végig nézem Josh halálát, de cserébe épségben elmenekülhetek. Ketyegett az óra. Bár szívem szerint Josht mentettem volna meg, eszem mégis az ellenkezőjét diktálta. Ő csak egy démon. Egy jóképű démon, aki elbűvölt, és hiába tűnik kedvesnek, vagy jólelkűnek, a lelke mélyén mindegyik ugyanolyan. Fekete, mint az éjszaka. Josh is csak egy démon, aki ki tudja mikor fog ismét rossz útra térni. Ha most megmented, kitudja hány évi démonüldözési munkát spóroltál volna meg? Elhessegettem a gondolataimat. Hogy lehetek képes ilyen gonoszakra gondolni? Néha már úgy érzem, hogy az angyalok kegyetlenebbek, mint az alvilág urai! Behunytam kék szemeimet, amelyek most vibráltak a dühtől, és teljes erőmmel az idő megállítására koncentráltam.  Mikor ismét felnyitottam szemeimet, az egész világot megdermedve találtam. A fenevadat, Josht, a szelet, az autókat… Mindent. Mély sóhajt véve ereszkedtem lefelé a mozdulatlan Joshoz, és a préri farkashoz, mint később kiderült. Megragadtam az állatot a derekánál fogva, és erőlködve bár, de leemeltem Joshról, majd amikor kellő távolságba helyeztem őket egymástól, elindítottam az időt. Megragadtam Josh karját, majd a levegőbe emelkedtem. Meglepődtem, hogy milyen erős vagyok. Hogy elbírok egy embert.

- Ezt meg miért csináltad? Meg is halhattál volna! – csattant ki hátából fekete szárnya.

- Mert szeretlek. – húztam magamhoz közel a pólójánál fogva, és megcsókoltam…