22.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 22. fejezetet, ehhez most nincs túl sok hozzá fűzni valóm, szóval nem is untatlak titeket a bocsánatkérésemmel. Írjatok kommenteket, és pipázzatok :) ! Építő kritikákat is elfogadok.  Jó olvasást!

little star

_________________________________________________________________________________

22. fejezet

A hajam nedvesen tapadt izzadt tarkómra. Egyre nehezebben meneteltem, a forró levegő égette a torkomat. Úgy tűnt, mintha a Nap még egyszer utoljára, mielőtt lenyugszik, megmutatná, hogy mire is képes. Remegő kezekkel csavartam le a kulacsom kupakját, majd a számhoz emeltem az üveget, és kortyoltam belőle egy jó nagyot. Jól esett a száraz torkomon végig gördülő folyadék, ami bár csak egy kis időre, de felfrissítette a nyelőcsövemet.

- Ideje lenne keresni egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunka - mutatott Josh a lebukó napra – Mielőtt még teljesen besötétedne.

- De itt csak fű van! Sehol semmi! Csak egy rohadt nagy puszta! – tört ki belőlem az utálatom.

- Ha jól emlékszem, nem én ragaszkodtam ahhoz, hogy gyalog induljunk tovább – vetette rám angyali mosolyát. Igaza volt. Hangosan sóhajtottam, magamban pedig átkoztam a percet, amikor erre az elhatározásra jutottam. Patakokban folyt rólam a víz. Pólóm alját már rég letéptem, és ott hagytam valahol a cafatokat az út közepén. Josh baseball sapkáját teljesen szétizzadtam, így van egy olyan érzésem, hogy majd nem fogja visszakérni az NYC feliratú sapkát. Őszintén szólva, csoda, hogy idáig eljutottam.

- Nem feltétlen a földre gondoltam – kacsintott rám, majd letérve az útról, elindult a puszta közepe felé.

- Ezt meg hogy érted? – rohantam utána a levegőt kapkodva. – Hiszen nincsenek fák!

- Nem a fákra gondoltam! Angyal létedre tudhatnád, hogy van egy bolyhos szárnyad a hátadban! – rágta a számba, lassan, érhetően formálva a szavakat.

- Jól van, na. A hőség kikapcsolta az agyamat – védekeztem, majd megszorítottam Josh kezét, és gyönyörű zöld szemeibe néztem.

- Tudod, már régen voltunk kettesben, elzárva a világtól… - vetette rám csibészes mosolyát, majd megcsókolt.

 Testemet már is elöntötte egy óriási adrenalin löket, amit már nagyon régóta nem éreztem. Szenvedélyesen csókoltam vissza, és a fiú barna fürtjei közé túrtam. Szívem ezerrel vert, légzésem felgyorsult. Aztán hirtelen vége szakadt…

- Ezt meg miért csináltad? – hajoltam vissza hozzá, hogy újra megcsókoljuk egymást.

- Maradj csendben! – utasított rémülten.

- „Maradj csendben!” – fújtattam, mire befogta a számat. Már éppen tiltakozni akartam, amikor megláttam valami mozgást kábé harminc méterre tőlünk.

- Most mit csináljunk? – suttogtam elfúló hangon. Kirázott a hideg. A lebukó nap fénye már többé nem világította meg a pusztát, és a hőmérséklet is rohamosan csökkenni kezdett. Dideregve ráncigáltam magamra a dzsekimet, miközben szemeimmel folyamatosan a környékünket fürkésztem.

- Maradjunk egy helyben, hátha csak egy állat jár erre fele – próbált megnyugtatni.

- Egy állat? Mondjuk egy… - végig futott a hátamon a hideg – egy oroszlán?

- Az oroszlánok nem élnek a prérin! – megnyugodtam. - Hanem a préri farkasok…

- Micsoda? – kaptam a számhoz, de Josh megelőzött. Halk motozást hallottunk a bal oldalunkon.

- Ha háromig számolok, kinyitod a szárnyad, és menekülsz! – suttogta alig halhatóan.

- És veled mi lesz? – kérdeztem, de mintha meg sem hallotta volna, úgy számolt egytől felfelé.

- HÁROM! – ordította, majd finoman meglökött a vállamnál fogva, hogy indulhatok. Amint kicsapódtak fehér, tollas szárnyaim, azonnal a magasba emeltek, és már csak fentről láthattam, ahogy valaki, vagy valami elkezd Josh felé rohanni.

- Josh! – ordítottam fentről a felé közeledő fenevadra mutatva.

- Mi az? – nézett fel rám kérdőn, én meg hiába mutogattam a vészesen közeledő valami felé, ő nem vette az adást.

- Mögötted! – ordítottam torkom szakadtából, de mire Josh megfordult, már késő volt. A valami leszorította a földre.

- Nem, nem, nem… - ismételtem magamban, miközben Josh a fenevaddal küzdött, és elhaló hangon kiabálta, hogy meneküljek.

 Meginogtam. Majdnem a földbe csapódtam, pedig már elég régóta használom a szárnyaimat repülésre. Pár éve, még boldogan repdestem a New Yorki naplementében. Nem voltak démonok, nem volt Patricia, nem volt veszély, sem Eron. És most itt állok a semmi közepén egy lénnyel, aki életem szerelmét fegyverezte le éppen. Tennem kellett valamit. Tudtam jól, hogyha varázsolok, az Angyalok Tanácsa megtudja, hogy már nem vagyok a börtönben, és keresni kezdenek. De Herbert nem említette, hogy a meneküléshez el kell vesztenem a másik felemet. Döntenem kellett. Vagy leleplezem magamat, ezzel óriási veszélybe keverve minket, vagy pedig hidegvérrel végig nézem Josh halálát, de cserébe épségben elmenekülhetek. Ketyegett az óra. Bár szívem szerint Josht mentettem volna meg, eszem mégis az ellenkezőjét diktálta. Ő csak egy démon. Egy jóképű démon, aki elbűvölt, és hiába tűnik kedvesnek, vagy jólelkűnek, a lelke mélyén mindegyik ugyanolyan. Fekete, mint az éjszaka. Josh is csak egy démon, aki ki tudja mikor fog ismét rossz útra térni. Ha most megmented, kitudja hány évi démonüldözési munkát spóroltál volna meg? Elhessegettem a gondolataimat. Hogy lehetek képes ilyen gonoszakra gondolni? Néha már úgy érzem, hogy az angyalok kegyetlenebbek, mint az alvilág urai! Behunytam kék szemeimet, amelyek most vibráltak a dühtől, és teljes erőmmel az idő megállítására koncentráltam.  Mikor ismét felnyitottam szemeimet, az egész világot megdermedve találtam. A fenevadat, Josht, a szelet, az autókat… Mindent. Mély sóhajt véve ereszkedtem lefelé a mozdulatlan Joshoz, és a préri farkashoz, mint később kiderült. Megragadtam az állatot a derekánál fogva, és erőlködve bár, de leemeltem Joshról, majd amikor kellő távolságba helyeztem őket egymástól, elindítottam az időt. Megragadtam Josh karját, majd a levegőbe emelkedtem. Meglepődtem, hogy milyen erős vagyok. Hogy elbírok egy embert.

- Ezt meg miért csináltad? Meg is halhattál volna! – csattant ki hátából fekete szárnya.

- Mert szeretlek. – húztam magamhoz közel a pólójánál fogva, és megcsókoltam…

21. fejezet

Sziasztok!

Most így egy hónapos kimaradás után, amiért ezúton is bocsánatért esedzem, meghoztam a 21. részt, ami bár elég rövid lett, annál izgalmasabbnak ígérkezik. ;) Kommenteljetek, pipázatok ha tetszett ez a rész, de ha nem tetszett, akkor szívesen fogadok építő kritikákat is. Jó olvasást!

little star

_________________________________________________________________________________

21.fejezet

A lenyugvó nap fénye vörösre festette az égboltot. A mellettünk elsuhanó fák különleges színt öltöttek a kései órákban. Már több mint két órája autóztunk folyamatosan, de a pusztáknak úgy tűnt, soha nincsen vége.

 Hiányzott a civilizáció, az óriási betonházak, a dudáló kocsik, az emberek… De a pusztákat csupán fű borítja, és csak elvétve találni néhány mesterségesen odaültetett fasort. Nagyot nyeltem. A lehúzott ablakon beáramló száraz levegő bántotta a nyelő csövemet. Hiába vártunk egy kis szellőt, nem mozdult a levegő, az autó légkondija pedig bedöglött. Így hát a kocsiban uralkodó trópusi éghajlattal kellett együtt utaznunk. Joshra néztem. Homlokán izzadság cseppek csillogtak, gyönyörű zöld szemeivel gondterhelten meredt a végeláthatatlan útra. Elgondolkoztam. Talán mégsem kellett volna hallgatnom Herbertre, aki váltig állította, hogy az életem forog kockán, ha New Yorkban maradok. Azt mondta, mindkettő nép minket üldöz. Ismét nyeltem egyet, de most korántsem a meleg levegő miatt. Inkább félelemből. Bár tisztában voltam azzal, hogy miután megszöktem a börtönből, nem túl tanácsos tovább feszegetni a húrt az Angyalok Tanácsánál, mégis megfájdult a szívem, amikor az utolsó felhőkarcolót is elhagytuk. Sokan hiszik New Yorkot, zordnak, és a gyilkosok tanyájának, és bár nem tévednek túl sokat, Manhattan mégis a legszebb hely volt, ahol valaha jártam. Most pedig két bőrönddel, kettesben ülünk egy ezer éves kocsiban, amit Herbert adott kölcsön, hogy ne ismerjenek fel minket, és ki tudja mi vár ránk. Hol fogunk lakni. Vagy ami még rosszabb, egyáltalán hol fogunk itt valaha is megállni? Josh érintését éreztem csupasz vállamon. Ijedten rezzentem össze, mire ő visszahúzta a kezét.

- Baj van? – nézett szemeimbe vakító zöld szemeivel.

- Semmi baj, csak elkalandoztam… - meredtem ki az ablakon.

- A GPS szerint két óra múlva elérjük Allentownt.

- Remek. – sóhajtottam, majd a rádió felett villódzó órára meredek. – Este tízre érünk oda? Akkor mégis hogyan találunk majd szállást? Meg kell állnunk valahol.

- Itt? A puszta közepén? – nevetett a szemembe. És csak ennyi kellett. Pár másodperc, amíg nem figyelt oda. A következő percben már a fának csapódott autó előtt álltunk. Gondterhelten néztünk egymásra. A kocsi a felismerhetetlenségig összetört, de szerencsére minket nem ért maradandó sérülés, csak néhány horzsolás.

- Na, és most? – akadtam ki, és az idegességtől remegő végtagokkal jártam körbe a roncsot.

- Honnan tudjam? Világéletemben városban éltem! – csattant fel Josh, majd a hajába túrva lépett közelebb az autóhoz. Vagy ami maradt belőle.

- Talán… - töprengtem, majd rávágtam valamit, amit a filmekben láttam – Nézzük meg, hátha a bőröndökből meg tudunk menteni pár cuccot, és induljunk el gyalog a következő településig!

- Nem lenne egyszerűbb hívni egy rendőrt, vagy egy tűzoltót? – nyúlt Josh a telefonjáért.

- Megőrültél? Akkor már is be tudnának minket mérni, hogy merre indultunk! Különben is, szerinted van itt egyáltalán térerő?

- Jogos. – sóhajtott fel, majd vállával a roncshoz dőlve próbált gondolkozni.

- Lásd be, az egyetlen esélyünk, ha elindulunk gyalog. – léptem a csomagtartóhoz, de amint hozzáértem az ajtóhoz, máris leszakadt.

- Had segítsek… - emeli le a fedelet a csomagtartóról, majd kihúzta a teljesen széttrancsírozódott bőröndöket, és kinyitotta őket.

- Akkor kezdjünk leltározni, hogy mink van. – javasoltam, majd elkezdtem turkálni a bőröndömben. Egy bőrdzseki, egy kulacs, egy táska, egy öngyújtó, egy ing és egy fehér kötött pulcsi. Ennyit tudtam megmenteni.

- Egy baseball sapka, egy kabát, egy zseblámpa, egy bicska, és a telefontöltőm. Ennyi. – ismertette Josh, hogy ő mit talált.

- Akkor, indulhatunk? – pakoltam bele a táskába, amiket meg tudtunk menteni, és a fiú felé nyújtottam a rózsaszín táskát, hogy viheti.

- Csak ha muszáj… - vette ki kezemből a táskát, majd vállára dobva a táskát, elindult a tűzforró aszfalt úton…

20.fejezet

Sziasztok!

Nos, hosszas szünet után meghoztam a 20. fejezetet, ami két okból is nagy dolog, egyrészt, mert ez 2014 első fejezete, másrészt pedig ez egy kerek szám! Szóval jó olvasást! Ebben a részben jön egy új szereplő, akinek az adatlapját megtalálhatjátok a Karakterek menüben. Nyugodtan komizzatok, és pipázzatok, ha tetszett a történet, vagy ha nem tetszett, szívesen várom a kritikákat, hogy legközelebb min javítsak. :)

little star

_________________________________________________________________________________

20. fejezet

 Nem sokat láttam a kacskaringós betűkből az aprócska fényben, de megpróbáltam a legtöbb betűt kivenni rajta. Elég érdekes betűket ír, aki ezt az üzenetet firkantotta, hasonlít a régi kódexekben található díszes betűkhöz. Miközben azon méláztam, hogy vajon kinek lehet ilyen kézírása, eszembe jutott, hogy ezzel rá érek majd később is foglalkoznom, ugyanis ha ez egy szökési terv, valószínűleg nem adódik soha többé még egy ilyen lehetőség. Főleg, ha belegondolok, hogy milyen helyzetben is vagyok valójában. Úgyhogy megmakacsoltam magam, és hunyorítva próbáltam kivenni a betűket a gyér fényben. De csak értelmetlen szavakat láttam. Kissé elszontyolodtam a kiolvashatatlan szavak láttán, főleg, hogy sohasem voltam jó a rejtvényekben, vagy bármilyen más gondolkodós feladatban. Bármennyire nem volt elég eszem ahhoz, hogy rájöjjek egy ilyen rejtvényre, mégis belekezdtem a fejtegetésbe.

- akpictgakrmtóáas! képrrkmeozaiekhawszzsacsbkadóseákg! – olvastam fel halkan az üzenetet. Hát ebből nem sokra jöttem rá. Megfordítottam a papírt, amin egy újabb üzenet fogadott:

- Az utolsó órában, a szabadság útja előtt! Herbert – Herbert? KI lehet ez az ember? Még életemben nem hallottam ezt a nevet, sőt nem is tudok semmilyen Herbert nevű ismerősről! Bárki is ez az ember, az üzenetből ki tudtam következtetni, hogy valószínűleg meg akar innen szöktetni. Elmosolyodtam a szabadság gondolatától. Már távoli emléknek tűntek az unatkozással eltöltött órák a börtön padlóján feküdve, és azon mélázva, hogy mikor fogok végre megrohadni. De most, hirtelen bejárta az egész testemet az adrenalin, hogy végre esélyt kaptam a szabadulásra! Már csak azt kéne kitalálnom, hogy mit is jelent ez az üzenet. Úgyhogy, ideje volt elővenni a kalandoros, kincsek után kutatós filmekből nyert tapasztalataimat, hogy megpróbálkozzak pár módszerrel. Először a már jól bevált, és ismert anagramma ötlött az eszembe.

- Tó! Ás! Kaka! Kúp! Zacskó! Hm… mi van még? Ág! – ezzel egy egész életen át elszórakozhattam volna, úgyhogy inkább hanyagoltam ezt a fajta rejtvényfejtést, és rátértem egy megint csak híres megfejtés fajtára, azaz minden második betűt kell olvasni.

- K…i…t…a…r…t…á…s! É…r…k…e…z…i…k…a…sz…a…b…a…d…s…á…g! Kitartás! Érkezik a szabadság! – kaptam a fejemhez örömömben. Egyrészt iszonyat büszke voltam magamra, hogy meg tudtam fejteni a rejtvényt, másrészről pedig nagyon örültem a gondolattól, hogy ez a bizonyos Herbert ki fog innen szabadítani! A lap másik oldalán lévő üzenet pedig akkor azt jelenti, hogy éjfélkor, az ajtó, azaz a szabadság útja előtt itt fog rám várni ez a Herbert, és kimenekít innen. Az ezután következő időben egész éjfélig úgy mosolyogtam, mint a vadalma. A szabadság gondolata teljesen feldobott, így még a vacsorára kapott trutyit is mosolyogva kanalaztam be. Az már más kérdés, hogy valószínűleg hasmenésem lesz tőle…

Pontban éjfélkor kopogtatásra lettem figyelmes. Az örömtől ragyogó szemekkel settenkedtem az ajtó elé, ahol valóban ott állt Herbert. Vagy hát nem tudom, hogy a titkos üzengetőm volt-e az vagy sem, de hát ez abban a pillanatban pont nem érdekelt. Herbert, kábé 25 év körüli, irtó dögös pasi volt, akinek szőke haja és kék szeme, még tündéribbé tették amúgy is magazinokba illő arcát. Egy pillanatra beleszédültem tengerkék szemeibe, de mikor eszembe ötlött Josh, azonnal megmakacsoltam magam, és innentől közömbös arckifejezést vágtam.

 - Szia! – suttogta halkan a fiú, majd miután kattant egyet a zár, kitárta előttem az ajtót. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan vége lesz a mentőakciómnak, de nem volt időnk tracspartizni, hiszen bármelyik pillanatban felfedezhettek volna minket.

- Siessünk! – ajánlottam fel, majd megszaporáztam lépteimet, oldalamon Herberttel a kijárat felé. Ő végig mosolyogva követett, majd a vasajtó előtt, udvariasan előre engedett.

- Bocsi, nem akarok nagyon kíváncsinak tűnni, de ki vagy te, és miért mentettél meg?

- Herbert vagyok. Nevezhetsz úgy, hogy az őrangyalod. – mosolygott, majd miután kiléptünk a hallba, kézen ragadott, és kiráncigált a nagy bejárati ajtón. Csodálkoztam is, hogy ennyire béna lenne az angyalok véd rendszere, hogy ilyen könnyen el lehet innen szökni, végtére is nem túl megnyugtató, hogy az igazán veszélyes bűnözők is ugyanígy megszökhetnek!

- És most hova megyünk, Herbert? – nem tudtam, miért de megbíztam ebben a fiúban. Pedig rendes nevelésben részesültem, a szüleim kis milliószor elmondták, hogy nem szabad idegenekkel szóba állni. Én mégis az életemet bíztam Herbertre.

- El innen.

- A lakásomba? – kérdeztem reménykedve, hiszen már olyan régen láttam a Central Parkra néző luxuslakásomat.

- Nem így értem. El New Yorkból.

- Micsoda? Hiszen ide köt az életem, a munkám, a pasim, a kedvenc boltjaim… - védekeztem, egyre bizonytalanabbul.

- Chloe, neked és Joshnak mihamarabb el kell hagynotok a várost, ha nem akartok öngyilkosok, lenni. Az angyalok is, és a démonok is vadásznak rátok!

- De hát…

- Nincs, de hát! Még ma este indulnotok kell!

Hamarosan új rész...

Sziasztok!

Így utólag is boldog újévet és boldog karácsonyt szeretnék kívánni mindenkinek! Ez még nem az új rész, hanem azt éppen írom, és ha minden igaz, holnap vagy holnapután már lehet is olvasni. :) Köszönöm a kettő díjat Csillámpóninak és Szilvinek! A díjakról is hamarosan érkezik egy bejegyzés. Ha nem untattalak halálra, nyugodtan hagyj egy kommentet, ha szereted vagy olvasod a blogot, mert így még nagyobb ihletem lesz majd írni, és talán jobb is lesz a rész!! Szeretném megköszönni, hogy kb. fél évig olvastatok, és köszönöm az eddigi kedves kommenteket, és pipákat! Ezek nagyon jól esnek nekem, és bár nem mindig van időm írni, de azért a kommenteket mindig elolvasom, valamint a cseréim tevékenységét is figyelemmel követem. :) Nos, hát ez volt ez a bejegyzés, akkor holnap vagy holnapután jön az új rész, addig se feledkezzetek el kommentelni, vagy pipázni, ha elolvastad. Mégegyszer boldog újévet!

little star

-ben is remélem találkozunk!!!! :) <3

19.fejezet+DÍJ!

Sziasztok!

Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, és pipákat! Nagyon jól estek! Aztán, nem régen átléptük a 3000-es oldal megtekintést, amit ezúttal is köszönök nektek. Bár az előző résznél, még úgy volt, hogy valószínűleg nem tudom a hétvégén hozni, mégis sikerült egy kis időt spórolnom, így hát megírtam a 19.fejezetet, amihez jó olvasást kívánok!

little star

_________________________________________________________________________________

19. fejezet

Olyan gyorsan történt minden, hogy még fel sem bírtam fogni. Teljesen ledermedtem, kezem őrületes remegésbe kezdett, számat szólásra nyitottam, de a felém közeledő biztonsági őrök belém fojtották a szót. Összerezzentem az erős karok érintésétől a vállamon. Minden elmosódott körülöttem. Látásom a könnyeimtől egyre homályosabb lett, a fejemben meg mintha ötven gép zakatolt volna a legnagyobb hangerővel. Megpróbáltam megkapaszkodni az asztal szélében, hogy lehetőleg ne veszítsem el az eszméletemet, de nem sikerült. Az agyam felmondta a szolgálatot, és csak egyetlen dolog világított benne neonlámpaként: Börtöntöltelék. Szememből patakokban folytak a könnyek, fejem hasogatott, a kezem begörcsölt, az emberek hangos sóhajtozása visszhangzott az agyam egyik ép részében.  Iszonyatos gyorsasággal forogni kezdett a terem a szemem előtt, a tárgyak pontszerű dolgokká mosódtak el, én meg azon kaptam magam, hogy ernyedten dőlök a biztonságiak karjaiba.

Hangos ajtócsapódásra ébredek. Azonnal felpattannak a szemeim, de a sötéten kívül mást nem igen látok. Ijedten kapok a fejemhez, amibe ismét belenyilallt a fájdalom. Lassan kezdtek derengeni az események, ami miatt elájultam. Kirázott a hideg, amikor rájöttem, hogy hol is vagyok most. Börtönben. Válaszoltam magamnak, csak úgy kedvtelésből, hogy ne érezzem magam olyan egyedül, ha már öt évig nem lesz társaságom. Gyorsan elhessegettem magamban ezt a gondolatot. Öt évig… itt? Végig futott a hátamon a hideg, és dideregve húztam össze magamon a fekete, kötött kardigánomat. Pár perc semmibe meredés után, körbefordultam, és megpróbáltam nagyjából kivenni az engem körülvevő tárgyakat. Egy ágy. Egy asztal. Egy rozoga szék. Ismertettem magammal a szoba berendezését. Megpróbáltam lábra állni, és eljutni az ágyig, hogy legalább azon feküdve elmélkedhessek tovább, de végül kimerülten visszaroskadtam a földre. Hihetetlen, hogy így végződött angyalbeli pályafutásom. Megfosztottak mindentől, ami ehhez a városhoz kötött. A gyönyörű naplementék, amiket láttam az Empire State Building tetejébe kapaszkodva, a Central Parkra néző luxuslakásomtól, a Times Squaretől, és… Joshtól. Erre a névre összefacsarodott a szívem. Josh Hellt, a világ legjobb pasiját, nem mellesleg a barátomat, legközelebb öt év múlva láthatom, úgy hogy nem is… khm… aludhattunk együtt. Apró, sós könnycsepp gördült végig az arcomon, ahogy végigfutattam a közös élményeinket a fejemben. A börtönben töltött éjszaka, az első csókunk, a Pláza hotelben lévő bál, amikor kiszabadított, a lakásában töltött órák, amikor bevitt a kórházba… De ezek már csak emlékek. Szipogva töröltem le a könnyeimet az arcomról, miközben az ajkamba harapva próbáltam visszafojtani a sírást. És ezt az egészet egy ember tudta csak elrontani. Eron. Hirtelen bizseregni kezd a hátam a névtől. Egy új érzés kerít hatalmába. A bosszúvágy. Ujjaimat ökölbe szorítom, szemeim lángokat szórnak. A kezdeti sajnálkozást a bosszú gondolata váltotta fel a fejemben, amely egyre jobban felvillanyozott. Izgatottan ugrottam fel a földről, majd az asztal felé indulva próbáltam valami ablak, vagy nyílás után kutatni. De hiába. Mérgesen csaptam az asztalra, amely hangos nyekkenés után összeesett. Hurrá! Duzzogva baktattam az ajtó felé, ahol a rácsokon beszűrődő fényben próbáltam kissé megnyugodni. Arcomat a hideg vashoz szorítottam, szememet behunytam, és úgy sütkéreztem a lámpák pislákoló fényében.

- Te meg mit a szart csinálsz? – rivallt rám valaki az ajtó másik oldaláról. Ijedten ugrottam hátra.

- Én csak… - lassan felfogtam, hogy egy biztonsági őrrel állok szemben. Gyorsan ki kellett találnom valami hihető érvet, mert ha azt mondanám, hogy napoztam, valószínűleg nem hinné el.

- Hallgatlak, szépségem. – lép közelebb a rácsokhoz, majd arcát a rácsokhoz nyomva próbál bebámulni a cellába.

- Összetörött az asztal… - jegyzem meg halkan, mire egy hangos nevetést hallok az ajtó túl oldaláról.

- Jó trükk, szivi, már sokan próbálkoztak ezzel, de engem nem ver át senki! – hurrá! Egy egoista, bunkó, piszkálódós kedvében lévő őr, akinek mivel nincs más dolga, a célja az, hogy engem szívasson.

- Komolyan beszélek. – forgattam a szemeimet unottan. Semmi pénzért nem fogok akkora örömöt szerezni ennek a hülyének, hogy felidegesít.

- Ide figyelj, cica. Ebből a börtönből lehetetlenség megszökni, de én, – mutatott magára – talán segíthetek.

- Nem vagyok se a cicád, se a szivid, se a szépséged, én csak egy… - Börtöntöltelék vagyok. Fejeztem be magamban a gondolatot, de azonnal meg is bántam, ugyanis ismét eluralkodott rajtam a páni félelem.

- Csak egy szabadságát vesztett gyönyörű, fiatal lány vagy, akinek segítségre van szüksége a menekülésben. – nézett rám perverz tekintettel. Nagyot nyeltem, és megpróbáltam minél messzebb hátrálni az ajtótól.

- Inkább megrohadok itt bent. – válaszoltam a ki nem mondott kérdésre. Erre elkomorult az őr arca.

- Én felajánlottam a szabadság útját, de ezután ne engem hibáztass, ha öt évig ebben a cellában kell rostokolnod… - remek zsarolási módszer! De nem adtam be a derekamat.

- Majd Josh úgyis kiszabadít! – jelentettem ki határozottan, arra utalva, hogy nincs szükségem a segítségére.

- A démon fiú? Ha, röhögnöm kell. Örül, ha élve bejut az épületbe, nem hogy még ki is szabadít… - nem akartam bevallani, de igaza van perverz kis barátomnak. Josh az utolsó ember a Földön, aki ki tudna innen engem szabadítani.

- De…

- Na, az én ajánlatom még mindig fenn áll. Te döntesz! Vagy itt rohadsz meg, ahogyan te fogalmaztál, vagy…

- Az elsőt választom. – mosolygok rá az egész fogsorommal, majd hátat fordítva az ajtó felé leülök a földre, és megpróbálok úgy tenni, mintha nagyon jól érezném itt magam.

- Ugyan már, bébi. – fogja könyörgőre, de nem tágítok. Megvárom, amíg hangos léptekkel elmegy, és csak ezután nyugodok meg. Halkan kifújom a levegőt, majd elégedetten fordulok az ajtó felé, ahol már nem áll semmi féle őr.

Pár óra elteltével egyre jobban unatkoztam a cellában. A létező összes játékot kipróbáltam, amit meg lehet oldani egyedül, de ez is csak pár órára foglalt le. Nem, hogy öt évig! Már lassan kezdett beférkőzni a fejembe az őr javaslata, hiszen mégsem őrülhetek meg idebent, amikor valami papírdarab csúszott be az ajtó alatt. Kíváncsian felkeltem, majd széthajtogatva a papírt, egy rövid üzenetet véltem felfedezni a folyosóról beszűrődő fényben…

DÍJ

A díj szabályai:

- Írj 6 dolgot magadról (lentebb olvasható)

- Válaszolj 6 kérdésre

- Írj 6 kérdést

- Küldd tovább 3 embernek
- Köszönd meg a díjat

Köszönöm a díjat Grétának!

6 dolog magamról:

1. Már nagyon várom a karácsonyt!!!!

2. Imádom a muffint!

3. Hajrá Bytheway!!!!!!!!!!!!!

4. Tesiből nem túl fényes az átlagom...

5. Hétvégén muffint sütöttem!

6. Nézni szoktam az x-faktort! (hajrá bytheway!!!!!!)

Gréta kérdései:

6 kérdés:
1. Melyik a kedvenc napod? Hónapod?- Kedvenc napom péntek, vagy szombat, kedvenc hónapom július, meg december, előbbi a szülinapom miatt, utóbbi a hó, és a karácsony miatt. :)
2. Kedvenc hírességed?- Hmmmmmmm, Bytheway? 
3. Olvasod  a blogom? Vélemény?- Igen, olvasom, és imádooooommmm!!!! Team Harry! :)
4. Mit kértél karácsonyra?- Idén először nem kértem semmit, hanem a szüeimre, és a jézuskára bíztam. :)
5. Hanyadikos vagy?- Maradjon titok. :)
6. Miért kezdtél el írni?- Már régóta írok, és elég sok könyvet olvasok, meg ilyenek, szóval csak úgy magamtól, először papírra, aztán Wordbe.

Kérdéseim:

1. Melyik szín a kedvenced?

2. Mi a kedvenc karácsonyi ételed?

3. MIt szeretsz a legjobban a télben?

4. Kép a kedvenc téli ruhádról:

5. Mit gondolsz az One Directionről?

6. Melyik a legkülönlegesebb hely, ahol valaha jártál?

Akiknek küldöm:

Szilvi

Ildi

Yesaya