28. fejezet

Sziasztok!

Őszintén sajnálom, hogy az utóbbi időben nem tudtam részt hozni, de úgy tűnik nyáron még elfoglaltabb vagyok, mint iskola időben... Az utóbbi egy hónapban két táborban is voltam, szülinapom is volt, így egy ideig azzal is el voltam foglalva, valamint a nagyszüleimnél voltam egy hetet, ahol nem volt számítógép, így ott sem tudtam semmit írni. Előre is bocsánat a rész miatt, mert ez most tényleg nem lett valami izgalmas, de ígérem, hogy a következővel majd ismét beindul a sztori. :) Remélem még nem felejtettetek teljesen el! Jó olvasást!

little star

__________________________________________________________________________________

28.fejezet

Ezután csend borult az autóra. Hailey fejét az ablaküvegnek támasztva pihent, míg Herbert ujjaival görcsösen szorítva a kormányt a végeláthatatlan útra meredt. Bár normális esetben unatkoznék, most mégis jól esett a monoton táj bámulása. Az autó szélsebesen süvített az autópályán, ügyesen manőverezve a fáradt kamionosok között. Nagyot sóhajtottam, mire Herbert azonnal felkapta a fejét.

- Ne aggódj Chloe, néhány óra, és elérjük Hilton Headet, ahol majd kerítünk valami szállást… - próbált megnyugtatni. Szőke fürtjei szanaszét álltak ezzel kissé szexis keretet alkotva gyönyörű, átható kék tekinteteinek. Ha éppen nem gyötört volna lelki bánat Josh miatt, tuti, hogy rástartoltam volna.

- Én nem is aggódom, csak tudod… - lopva a mellettem ülő Haileyre néztem, aki időközben már az igazak álmát aludta. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Végre van esélyem nyíltan, és őszintén beszélni Herberttel, anélkül, hogy éppen menekülnénk, vagy más is a társaságunkban van. – Kérdezhetek valamit?

- Persze – vetette oda, miközben letért az egyik kijáratnál. Látszott rajta, hogy továbbra is nagyon koncentrál a vezetésre, hogy még véletlenül se történjen semmi baleset velünk.

- Ki vagy te valójában? Szociális munkás? Nyomozó? – vágtam bele a közepébe. Láttam rajta, hogy egy pillanatra ledermedt, majd kínos nevetésben tört ki. Tudom, nem volt túl illendő elsőre ilyen közvetlennek lenni, főleg ha az ember eddigi életéről van szó, de mégis csak tudnom kell, hogy kinek köszönhetem az életemet. Hogy ki az, aki már több ízben is kimentett a halál torkából. Nem áltathatom magam azzal örökké, hogy a helyes Herbert tette, mert egy idő után már senki nem fog nekem hinni, mert igazság szerint nekem se volt több információm, mint nekik. Bátran álltam a tekintetét a visszapillantó tükrön keresztül. Kizárt, hogy megadjam magam.

- Legyen elég annyi, hogy fontos nekem az, hogy túléld ezt az egészet… - felelte szűkszavúan.

- Pontosan mi is az az egész, amiről beszélsz? – vontam fel a szemöldökömet kérdőn.

- Chloe, meg kell értened, nem mondhatok többet. Csak akkor ha eljön az ideje… - fejezte be sejtelmesen. Szememet forgatva dőltem hátra az ülésben, fejemben kavargó cseppet sem békés gondolataimmal.

- Csak egy dolgot! Mondj valamit magadról! Könyörgök – hajoltam előre, hogy a szemébe nézhessek. Egy pillanatra láttam rajta, hogy meginog, és, hogy kezdek sikerrel járni, de ez csak a másodperc töredékéig tartott.

- Láttál olyan filmeket, amelyekben FBI ügynökök vannak? – kérdezte.

- Néhányat… - igazából sosem kedveltem az ilyen témájú filmeket, az egész a lövöldözős jelenetek köré épül. Azok meg nem keltik fel túlzottan az érdeklődésemet. Apa viszont imádta az ilyen filmeket. Mindig ezek mentek a tévében, ha anyám nem volt otthon. Emlékszem alig lehettem öt éves, amikor mutatott egy ilyen filmet. Csak kettesben néztük. Egymás karjaiban. Egy pillanatra összeszorult a szívem az emlék felidézésének hatására, de aztán gyorsan észbe kaptam, hogy éppen Herberttel vitatkozok.

- Akkor azt is tudod, hogy vannak hadi titkok, amelyeket még az életed árán is meg kell őrizned. Na, ez egy olyan. – magyarázta, majd intett, hogy lezárja a témát, és befordult egy hosszú hídra, amely Hilton Head szigetére vezet. Ezután már nem próbáltam firtatni a dolgot. Láttam rajta, hogy érzékeny pontra tapintottam, így inkább hagytam az egészet. Nem erőltethetem, hogy mondja el az igazat, főleg azok után nem, hogy ennyivel tartozok neki. Az út további része hangtalanul telt, míg le nem fékeztünk egy nagy, szállodának tűnő épület előtt. Nagyot ásítva kászálódtam ki az autóból, majd megkerülve a kocsit, kitártam Hailey ajtaját, és finoman bökdösve a vállát próbáltam felébreszteni.

- Jó reggelt, álomszuszék! – köszöntöttem, amikor végre magához tért. Nagyokat nyújtózkodva szállt ki a kocsiból, majd erőtlenül bevágta maga mögött az ajtót. A nap már lenyugvóban volt, az emberek szép lassan szállingóztak vissza a strandokról. Mindegyikük vállán strandtáska pihent, hajukat néhányuk törülközőbe csavarta, de akadt olyan is, aki a nap utolsó sugaraiban bízva, kiengedte sótól csimbókos, vizes haját. Mit meg adnék azért, ha én is a tengerparton tölthettem volna a napomat hozzájuk hasonlóan! Ehelyett majdnem kivégeztek a démonok főhadiszállásán, aztán több órát száguldottam az országúton egy feszült hangulatú autóban. Nagyot sóhajtottam. A fáradtság szép lassan eluralkodott rajtam, így nagyot ásítva fordultam utastársaim felé, hogy megkérdezzem, hogy most mi lesz.

- Én elmegyek szobát szerezni – mutatott Hail a mediterrán stílusú építményre, amely bár giccsesnek hatott az eddigi szállodákhoz képest, amelyekben valaha is voltam, mégsem volt az előkelőbb vendégek kedvence, így ilyen házias érzést nyújtott – ti pedig kipakoljátok a csomagokat, és kerestek valami kajáldát.

Magabiztosan indult az automatikus ajtó felé. Semmi jelét nem mutatta annak, hogy öt perce még lábait felhúzva bóbiskolt az autóban. Herberttel jelentőségteljes pillantást váltottunk, majd megvonva vállainkat elindultunk a csomagtartó felé. Hail alakja pedig szép lassan eltűnt a hazaérkezők gyűrűjében. Mindketten egyszerre nyúltunk a gomb felé, amely felnyitja a csomagtartót, így ujjaink egy pillanatra egymáshoz értek. Hirtelen rántottam vissza a kezem, amikor Herbert bársonyos bőre az enyémet súrolta. Bár nem láttam magamat, biztos voltam benne, hogy teljesen elpirultam. Bármennyire is tetszett Herbert, és bármennyire is facér voltam, amely kissé bonyolultabb, mint más szingli nők esetében, mégsem szerettem volna, ha bármi lett volna köztünk. Herbert túl titokzatos ehhez. Egyébként is, az elmúlt néhány nap eseményei elég rendesen kikészítettek, kezdve azzal, hogy Josh miatt elhurcoltak az Alvilágba, ahol aztán egy ágyhoz kötözve tengettem napjaimat, folyamatos rettegésben élve, míg nem legnagyobb félelmem valóra is vált. Miután megerőszakolásom által Josh tudtomra adta, hogy irántam érzett érzései soha nem voltak valósak, teljesen összetörtem, így egy kis ideig örültem is annak, hogy végre vége ennek az egésznek, és bár az egyetlen olyan ember keze által haltam volna meg, akit tényleg szerettem, mégis vártam szenvedéseim végét. Ha valaha is eszembe jut néhány közös élményeinkből, mindegyik távoli emléknek tűnik. Ridegnek, mintha meg sem történt volna.

-Nyugodtan nyisd ki – mosolyogtam Herbertre, de ez inkább vicsorgásnak hatott. Bármennyire is kedveltem őt, mégsem ismertem elég jól ahhoz, hogy ugyanúgy vakon megbízzak benne, mint Joshban. Herbert izmos karjai megfeszültek, amikor erőteljesen benyomta a gombot, majd felengedte a tetőt. Sokáig csendben néztem, ahogy pakolja ki a csomagokat. Bár tudtam, hogy nagy bunkóság, mégsem volt erőm ahhoz, hogy segítsek, így Herbert izmainak vizslatásával foglaltam le magam. Egyik csomagot húzta ki a másik után, amikor véletlen egy rossz bőrönd kihúzásával, minden kiborult a csomagtartóból. Iszonyatos gyorsasággal hajoltam le a bőröndökért, míg ő ugyanígy tett. Mikor felegyenesedtünk, tekinteteink találkoztak. Arcunk alig volt néhány centire a másikétól, érezhettem forró leheletét az arcomon. Tudtam, hogy nem helyes. Tudtam, hogy meg fogom bánni. Mégis megcsókoltam…

27.fejezet

Sziasztok!

Mint ígértem, most már sűrűbben fogom hozni a részeket. Ez most igazából egy olyan kis semmilyen, idilli rész lett, amiből megtudhattok egyet s mást Chloe múltjából. Remélem tetszeni fog, és ne feledjetek nyomot hagyni magatok után! Jó olvasást! :)

little star

_____________________________________________________________________________________

27.fejezet

Friss rózsa illat lengte be a levegőt. Elmosolyodtam az ismerős illatra. Emlékszem, még a beavatásom idején egyszer felvittek a Mennybe, hogy onnan láthassam, hogy miért is olyan fontos az angyalok munkája. Akkor még naiv, és tudatlan voltam, legfőkébben kissé buta is, aki akkor még nem tudta felfogni az angyalság árnyoldalait. Én hülye elvállaltam a világ megváltásának feladatát, amely eleinte jól eső érzéssel töltött el, igazi szuperhősnek érezhettem magam. De később, miután a démonok egyre inkább megerősödtek, már nem csak a naplementében való repülés volt az egyetlen elfoglaltságom. Az egyre sűrűbb démon támadások teljesen felbolygatták az életemet. Nem jutott időm a családra, a barátokra, az iskolára… Az élet egyik legszebb időszakát démonöldöklésre pazaroltam, a velem egykorú lányok pedig pasiztak, buliztak, és szórakoztak. Én meg minden nap démon vértől fröcsögő ruhában tértem haza, karcolássokkal a bőrömön. Ilyenkor már csak arra volt erőm, hogy beálljak a zuhany alá, és magamra folyassam a forró vizet, amely megszabadított a bűzlő, zöldes folyadéktól, amely egy idő után szabályosan beleivódott a bőrömbe, és az illatom részévé vált. Még emlékszem a mennyországra. Minden fehér, és fényes volt, a levegőt ezernyi virág illata töltötte meg. Rég halott emberek sétálgattak egymás mellett, mintha még mindig élnének, holott az élet puszta utánzatában tengették mindennapjaikat. Akkor éreztem igazán, hogy jól döntöttem akkor, amikor Patricia megkeresett azzal, hogy nincs-e kedvem beállni az angyalok közé. Azóta ez megváltozott. Szívesen arcon csapnám magam, hogy miért is voltam olyan tapasztalatlan, hogy igent mondjak egy teljesen idegen nőszemélynek, aki az ajtómban állva közölte velem, hogy különleges képességeim vannak, és, hogy az akaratomra bazi nagy tollas szárnyak pattannak elő a hátamból. Így visszagondolva nem értem, hogy miért nem csaptam rá az ajtót, és éltem tovább a megszokott, tökéletes életemet. Persze, felemelő érzés volt nap mint nap ember életeket menteni, de talán könnyebb lett volna az életem a plusz melók nélkül. Lehet, hogy már lenne egy szerető férjem, aki mindenben támogatna, és talán első gyermekemet hordozhatnám a szívem alatt. De nem. Másként döntöttem, és ennek viselnem kell a következményeit.

Hirtelen pattantak fel a szemeim. Hisz ez lehetetlen! Még mindig élek! Mélyen magamba szívtam a levegőt, amelyet azt hittem, soha többé nem érezhetek a tüdőmben. Miután kiélvezkedtem magam, és elhittem, hogy nem haltam meg, még mindig élek, eszembe jutott a kivégzés. A tőr, amelyen kísértetiesen tükrözte vissza a rávetülő démoni fényt. Riadtan kaptam a szívemhez. Csak egy módon derülhet ki, hogy túléltem-e a végzetes szúrást. Óvatosan félre csúsztattam a vértől tocsogó fehér ruhámat, amelyet még a démonok adtak rám. Ott, ahol a szúrásnak kellett volna lennie, csupán egy apróbb karcolást véltem felfedezni. Akkor viszont mitől lett csupa vér a ruhám? Hirtelen kaptam fel a fejem. Mégis hol a csudában lehetek? Valószínűleg egy csomagtartóban lehetek, hisz éreztem, ahogyan a jármű iszonyatos sebességgel száguld előre valami nem túl egyenletes úton, ezáltal ide-oda csapódtam a csomagtartóban. Rajtam kívül csupán egy szál rózsa volt a csomagtárolóban. Ezek szerint innen származott az a jóleső rózsa illat, ami a Mennyre emlékeztetett. Óvatosan próbáltam felülni, hátha szemügyre tudom venni elrablóm, vagy megmentőm arcát. Fejemet az előttem lévő ülés fejtámlása mögé bújtatva próbáltam kikémlelni, hátha láthatok valamit. A kormány mögött egy meglehetősen fiatal férfi ült, szőke haja, és tengerkék szeme volt. Ralph Lauren márkájú inget viselt, amely tovább tökéletesítette már így is felsőbbrendű látványát.

-Herbert – szaladt ki a számon hirtelen, amikor felismertem a fiút. Az a Herbert aki már több ízben is megmentett, de még mindig fogalmam sincs, hogy ki ő, és, hogy miért húzott ki folyton a csávából.

- Chloe! – fordult felém az anyós ülésről egy mosolygós lány. Aranybarna haja csimbókosan hullott vállára, ebből arra következtettem, hogy egy esetleges démon háború tehette ezt vele. Tengerkék szemei fáradtan, de vidámságot sugározva keresték tekintetemet. Hailey.

- Végre felébredtél! – fékezett le hirtelen Herbert, aminek következtében bevágtam a fejemet a fejtámlába. Ez egy hangos kacagást váltott ki Haileyből, akit azóta nem láttam, hogy közölnöm kellett vele, hogy igazából ő az angyalok közé tartozik. Emlékszem még, hogy Patriciának mennyire fontos volt ez a lány a varázsereje miatt, ezért küldött engem, hogy majd kiképezzem, és fejlesszem a mágnesesség erejét. Ezután persze minden teljesen másként alakul. Mindketten kiszálltak a kocsiból, majd kitárták előttem a csomagtartó ajtaját. Kissé kábán kikecmerektem, mire ők gyorsan megragadtak a vállamnál fogva, és beültettek az egyik hátsó ülésre. Amíg Hailey bekötött, és megpróbálta elrendezni egyelőre még kissé ernyedt végtagjaimat, Herbert lecsukta a csomagtartó fedelét, majd bevágta magát a kormány mögé, majd intett Haileynek, hogy ő is gyorsan szálljon be, hogy tovább tudjunk indulni.

- Ezt…ezt mégis mire véljem? – próbáltam kinyögni a kérdést, mire Hailey azonnal nyitotta is a száját, hogy válaszoljon.

- Nos, miután elmentél, és nagyjából elhitetted velem, hogy angyal vagyok, elmentem a találka helyünkre. De te nem voltál ott. Már éppen indultam volna haza, amikor megjelent Herbert, és elmondta, hogy mi az oka annak, hogy nem vagy a megbeszélt helyen. Ezután meghívott egy kávéra, miközben elmesélt mindent töviről hegyire az angyalokról. Tudom, elsőre nem tűnhet túl jó jelnek ha szó nélkül megbízok egy idegenben, de Herbert csak úgy árasztotta magából a jóságot, és…

- Hail, ha lehet, térjünk rá a lényegre – szakította félbe a fiú a kissé túlbuzgó lányt, majd elfordította a slusszkulcsot, és lenyomta a gázpedált, amelynek segítségével tovább haladtunk a teljesen kihalt úton.

- Egy picit elragadtatattam magam – szabadkozott, majd folytatta – Hol is tartottam? Megpróbálom dióhéjban elmondani. Herbert el kezdett tanítgatni, így egyre jobban fejlődött az erőm, ezzel együtt nőtt bennem az angyal énem. Végül pár héttel ezelőtt Patricia teljes értékű angyalnak nevezett ki, és azóta öldöklöm a démonokat. Így sikerült megmentenünk téged. Na, és persze Herbert varázsereje sem elhanyagolható elem ebben a kis mentőakcióban…

- Várj! – szakítottam egy picit meg a gondolatmenetét – Ti ketten komolyan betörtetek a démonok központjába, amely főleg most, a kivégzésem alkalmával nyüzsgött a démonoktól, és volt akkora erőtök, hogy Eron szeme láttára megmentsetek engem?

- Ez igazából nem teljesen így történt, tudod, Chloe azért mi sem vagyunk teljesen eszementek. Felvettük két démon szolga alakját, akikként végig tudtuk kísérni az eseményeket, így megmentve téged is. Na, és most, hogy megmentettünk…

- Hova megyünk? – tettem fel a már réóta foglalkoztató kérdést. Csak utána eszméltem rá, hogy másodszorra is udvariatlanul félbeszakítottam Hailey-t, akit látszatra ez egy cseppet sem zavart.

- Úgy gondoltuk, hogy folytatjuk az utatokat Joshal, így most Miami felé tartunk, a lehető legmesszebbre kerülve New Yorktól. Persze ami autós távokon belül van. – világosított fel Herbert. Ezek szerint Miamiba tartunk. A szülővárosomba. Már nagyon régen nem jártam ott. A szüleim hat éves koromban elváltak, így én anyával New Yorkba költöztem, apa meg itt maradt Floridában. Azóta sem hallottam róla semmit. Egyszer küldött egy szülinapi lapot, a születésnapom után három hónappal, de ezt leszámítva nem adott magáról semmi életjelet. Mióta megtudtam, hogy angyal vagyok, és, hogy anya nem az, egyre többet gondolok arra, hogy valószínűleg apám miatt lettem az, aki. Így adódott, hogy anyámnak tele lett a hócipője apámmal, majd egy szép nyári reggelen elhajtottunk a Range Rover-rel, magunk mögött hagyva a tengerparti nyaralót, amihez annyi szép emlék kötött. Most már biztos lehetek benne, hogy nem apám folytonos kocsmába járása miatt adta be anya a kulcsot. Hanem amiatt, hogy apa angyal volt, ezzel rendesen felbolygatva a családunk életét. Hirtelen összeszorul a szívem. Az angyal lét bármennyire is csodálatos, mégis könnyen szétszakíthat családokat. A folytonos munkák, a veszély, ami az angyalsággal jár… Egy halandó ember nem tudja ép ésszel felfogni, így inkább feladja, és elmenekül, mielőtt rajta is eluralkodik az az őrültség, amelynek az angyalságot hiszi. És most, talán, hogy ismét Miamiba tartok, esélyem van látni apát, anélkül, hogy anyám hozzávágna egy tányért.

- Chloe! Chloe! – integet előttem Hailey, mintha valami holdkóros lennék.

- Bocsánat, csak egy kicsit elbambultam… Még új nekem ez az egész… Mármint, hogy nem haltam meg.

- Csak éppen azt magyaráztam, hogy már annyira várom, hogy megérkezzünk Floridába! A Daytona Beach, a sok vidámpark…

Emlékszem, hogy hat éves koromban, nem sokkal a válás előtt, a szüleim elvittek az orlandói Disneyworld-be. Még nagyon kicsi voltam, és az életem értelmei a hercegnők voltak.

A két nap alatt, ameddig a park mesebeli utcácskáit jártuk, végig ugyanaz a nagyon meleg, tüll Csipkerózsika ruha volt rajtam, amelyet borsós árért vett anya a boltban, miközben apával a Hófehérke vasúton ültem. Azóta nem jártam ott. Miután elváltak a szüleim, teljesen magamba fordultam, így a vicces, aranyos Disney mesék helyett elkezdtem szomorú hangulatú könyveket olvasni, és napokig bezárkózni a szobámba.

-Én nem kifejezetten szeretem a vidámparkokat… - jegyeztem meg kurtán, majd inkább kimeredtem az ablakon, és az utat figyeltem.

- Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy hogy nem lehet azokat szeretni! Hahó, Disneyworld, Universal Studios! A legjobb helyek a világon… - próbált meggyőzni Hailey, de én csak szomorúan lebigyesztettem a számat.

- Hail, szerintem nem kéne még ezzel terhelni… Tudod, hogy még pihennie kell… - állította le Herbert a lányt. Hálás mosollyal meredtem a visszapillantótükörbe, ahol egy pillanatra találkozott a tekintetünk…

26.fejezet

Sziasztok!

Ismét bocsánatot szeretnék kérni az újabb hosszas szünetért, de most, a nyári szünet keretei között ígérem, hogy sokkal gyakrabban fogok jelentkezni mint eddig. Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást kívánok! Valamint szeretném megköszönni a 6 feliratkozót, és azt a rengeteg pipát és kommentet, amelyeket tőletek kapok :) ! Jó nyári szünetet!

little star

____________________________________________________________________________________

26.fejezet

Három óra. Ennyi időm maradt az életemből. És ezt a három órát kénytelen leszek az ágyhoz kötözve eltölteni. Fogalmam sincs, hogy mi várhat rám. Még soha nem láttam démoni kivégzést, így nem igazán tudom elképzelni, hogy mi lesz a sorsom. De egy biztos. Ez lesz számukra a legemlékezetesebb mind közül, hisz még senki nem utasította vissza a kegyelem ajánlatát, így számíthatok rá, hogy egy csöppet sem átlagos halálnak lehetnek tanúi. Egy pillanatra beleképzeltem magam Emily helyzetébe. Több hónapon keresztül eltűntnek volt nyilvánítva, majd hirtelen, mintha visszatért volna a halálból, megjelent az egyik gyűlésen, mintha mi sem történt volna. Akkor még nem sejtettem semmi gyanúsat. Pedig valószínűleg őt is meglátogatta a fekete köpenyes férfi a szabadulás lehetőségét kínálva neki. Lehet nem döntöttem jól, amikor pimaszul visszautasítottam az ajánlatot. Igen, nem jól döntöttem, hanem bátran.

Ajtónyikorgásra eszméltem fel. Három fekete csuklyát viselő alak lépett be, kezükben egy fehér, lenge ruhácskával. Nagyot nyeltem. Teljesen elvesztettem az időérzékemet ezen a helyen, így fel sem tűnt, hogy már eltelt három óra. Egyikük arcát egy pillanatra megvilágította az ablakokon beáramló démoni, vörös fény. Arcán hosszú sebhely húzódott, amely szemhéjától egészen álláig ért. Lilás fényben játszó szemét valaha biztos szép arc keretezhette. Széplány lehetett volna, ha az a sebhely nem szól bele az életébe. Lehet túl sokáig bámulhattam őt, mert hirtelen húzta előre csuklyáját, hogy eltakarja az arcát. Felocsúdtam döbbenetemből, majd éreztem, ahogyan átjár a félelem. Most először jutott el a tudatomig, hogy mi is fog velem történni. Soha többé nem láthatom anyát. New Yorkot. A barátaimat. Egyikük egy nagy, éles késsel igyekezett felém, amelytől kirázott a hideg. Az éles pengén meg-megcsillant a vörös fény, amely az alvilágban jellemző volt. Nagyot nyeltem. Valószínűleg ehhez hasonló kés fogja a vesztemet okozni. A démon a kezemet tartó kötelekhez emelte a tőrt, majd egy vágással eltávolította rólam béklyóimat. Hangosan fellélegezve vettem tudomásul, hogy megszabadultam a kezeimet tartó kötéltől, amely napokig kínozta csuklómat érdességével. A másik két alak gyorsan megragadta a csuklómat, amíg a harmadik rám adta a fehér anyagból varrt ruhácskát, amely vállaimtól térdemig takart. Egy pillanatra megörültem, hogy végre nem kell meztelenül mutatkoznom, hanem lehet rajtam valami ruha. De ez is csak egy pillanatig tartott, mert a csuklómat tartó kezek hirtelen megfeszültek, majd elkezdtek lerángatni az ágyról. Felüvöltöttem, amikor egyikük belevájta körmeit a kötél által okozott sebbe. Halk zokogásba kezdtem. Nem akartam magam gyengének mutatni, így inkább hanyagoltam a hangos hisztit. Már a folyosón jártunk. A fekete padlón vérfoltok látszódtak, amelyektől egy pillanatra felfordult a gyomrom. A vérvörös falakat az eddigi démonvezetők képei díszítették, hasonlóan az Angyalok Tanácsa hősök terméhez, amelyben Patricia elődeinek arcképe látható. A folyosót szegélyező ajtókból egyre több fekete csuklyás alak lépett ki, csatlakozva hozzánk, mintha csak valami díszmenet lennénk. Testemben azonnal szétáradt az adrenalin, amikor megálltunk egy nagy barna, fa ajtó előtt, amelyekre szenvedő emberek arca volt faragva. Kirázott a hideg az élettelen faarcok látványától, ezért gyorsan elkaptam a fejemet, hogy inkább a terem melletti képeket figyeljem. Lord Belerus 1535-1654. Olvastam el az egyik kövér férfit ábrázoló kép alatti táblácskát. A férfi vérvörös tekinteteivel meredt ki a képből, amelyet palacsinta ábrázata komolytalanított el. Egy pillanatra felnevettem a kissé túlsúlyos démon láttán, de ez inkább egy károgás félének hangozhatott. Idegesen haraptam be az ajkaimat, miközben a harmadik démon egy óriási, szintén faragott kulcsot elfordított a zárban, majd belökte az ajtót. A terem úgy nézett ki, mint egy kisebb aréna, amelynek nézői, mind-mind az engem kísérő démonokhoz hasonlóan csuklyát viseltek, és egymást túlordibálva őrjöngtek, mintha holmi civil focimeccsen lennének. Pedig ez koránt sem volt az. A két alvilági lény, amelyek eddig satuként szorították a csuklómat, elkezdett ráncigálni egy óriási asztalhoz, amely a terem közepén állt. Félelemmel, vegyes izgalommal tekintettem körbe a teremben. A falak barnára voltak meszelve, ezeket szenvedő embereket mutató képek díszítették. Az ódon fapadló már biztosan jó régi lehetett, hisz a belé ivódott vérszag belengte az egész levegőt. Nagy levegőt vettem, amikor elértük a középső asztalt. A három démon kezüket felemelve próbálta mutatni a közönségnek, hogy még nagyobb őrjöngést várnak, miközben egy negyedik egyenként az asztalhoz kötözte a végtagjaimat. A hideg, kissé pirosas színben játszó lánc rákulcsolódott kezeimre és lábaimra is. Fejemet felemelve néztem körbe, hátha találhatok valami menekülési útvonalat. A terem alakja leginkább egy ötszögletű csillag alakjára hasonlított, amelynek közepe az asztal volt. Csak, mint a… Hirtelen eszembe jutott a tőr, amelyet Emily mindenáron meg akart tőlem szerezni. Amikor a tőr markolatát melegség érte, azon elkezdett vibrálni egy különleges jelkép, amely ötágú csillagot ábrázolt. Gyöngyöző homlokkal próbáltam felidézni magamban a jelképet. Sárkány, tigris, gepárd, bivaly, sas. Az állatok, amelyeknek tulajdonságai jellemzik a démonokat. Ezek szerint az egy szent tőr, amelyet a Pokol teremben végrehajtott kivégzéseken alkalmaznak. Azt viszont még mindig nem értem, hogy mi ennek az értelme. Hiszen mi olyan hasznos Eronnak abban, ha egy adott tőrrel öl meg engem? Kétlem, hogy holmi szokás lenne, hisz több évtizeden keresztül nem is keresték a tőrt. Eron célja az angyalok leigázása. Ez két módon lehet. Vagy átállítja maga mellé az angyalok egy részét, vagy… Mivel a démonoknak természetüktől fogva nincsen természetfeletti képességük, leszámítva a repülést, így a másik lehetőség az, ha a megölt angyalok különleges képességeit átruházza rájuk. Ezek szerint a tőr különlegessége az erőelszívás, amelynek segítségével nem csupán az életemtől, hanem a lelkemmel együtt utazó mágikus képességemtől is megfosztanak. Azaz következő életemben nem születhetek angyalnak, így lecsökkentve az angyalok számát. Ez Eron legfőbb célja. Hosszú, de hatásos módszer, ha a gyökereinél írtja ki az ellenséges népet. Kiírtja azt, ami miatt soha nem tudnak kihalni az angyalok. Az erő továbbvitelt. A hangos zsivaj hirtelen szűnt meg, amikor belépett Eron. Hosszú, vörös haját oldalra fésülte, így jól látszódott a bal vállán díszelgő sárkánytetoválás. Vörös fodrokkal tarkított fekete bőrruhát viselt, amelyben fehér bőre csak úgy világított. Hátából két fekete tollas szárny pattant elő, amelynek segítségével felemelkedett, majd körbe repülte a termet, és onnan kezdte el beszédét.

-Hű híveim! Ma különleges napnak nézünk elébe! Ifjú, új tagunk, Josh Hell démonná avatásának lehettek tanúi, amelyet saját szerelme halálával pecsétel majd meg. Ez az alkalom nem csak e célból különleges. Emily, hű alattvalóm visszaszerezte az ősi tőrt, amely képes erőelszívásra, ezáltal megfosztva az angyalokat következő életükbe átvitt hatalmuktól. A mai termés az idő megfagyasztás, illetve előre, hátra forgatás képessége lesz, amelyet a legtöbbet ígérő démonnak fogok ajándékozni. A kivégzés alatt megkezdődhet a licitálás Brownsnál. Ideje elkezdeni a 37. angyal kivégzését uralmam alatt.

Hangos üdvrivalgás hallatszódott a teremből, majd láttam, ahogyan egyre több démon indul el ahhoz a bizonyos Browns-hoz licitálni. Aranyos, hogy ennyire fontosnak tartanak. Eközben a szenvedő arcokat formázó ajtó feltárult, és belépett rajta Josh, egy fekete csuklyás kíséretében. Zöld tekintete ridegséget sugallt, amelyben még szikráját sem véltem felfedezni a jónak. Hiába, a változni akarás, a természetének senki nem tud parancsolni. Josh démonnak született, így erős akarattal sem tud majd soha kitérni ez elől. Még mélyen az emlékeimben élt az az éjszaka a börtönben, amikor elmesélte az élettörténetét. Már akkor sejthettem volna, hogy lehetetlenség a változás.

„- Ki vagy? – kérdeztem remegő hangon.

- Josh Hell. – válaszolt a hang. Josh? Ez most komoly?

- Azonnal engedjenek ki! - kezdtem el dörömbölni az ajtón, erre a fiú felnevetett, majd elindult felém. Legalábbis a lépéseinek hangjából erre következtettem. Mikor Josh beért a fénybe, a szemem elé tárult kissé megviselt ábrázata, és gyönyörű zöld szeme, amelyet barna haja, és tökéletes arca keretezett.

- Tudom, voltak nézeteltéréseink. – állt meg előttem.

- Voltak. – mondtam durcásan, majd háttal fordultam a fiúnak.

- Chloe, én igazán nem akartalak megtámadni. Csak tudod, Eron azt mondta…

- Blabla. Jól ismerem ezt a sztorit. Egyáltalán nem érdekel a sajnálkozásod! Komolyan, még egy szellem társaságának is jobban örültem volna, mint neked! – jelentettem ki.

- Amúgy is lakik itt kettő. Ha akarod, bemutatlak nekik…

- Tessék? – ugortam a nyakába remegve, mire ő halkan felnevetett.

- Nyugi, csak vicc volt. – erre rögtön ellöktem magamtól. – Ha már itt kell lennünk egymással egy darabig, azt javaslom, ismerjük meg egymást.

- Oké kezd te. Úgyis rövid lesz. „Gonosz és bunkó vagyok. Ez vagyok én, Josh Hell” – játszottam el cellatársamat.

- Ügyes, de közel sem jársz a valósághoz.

- Valóban? – vontam fel a szemöldökömet, és keresztbe fontam a karomat a mellemnél.

- Apa és anya. Mindketten angyalok voltak, így elég meglepő volt számukra, amikor egyetlen fiúk démon lett, ezzel megszakítva az évszázados családfát, ahol mindenegyes fiúgyermek a ti népetekhez tartozott. Így hát amikor ez tíz éves koromban kiderült, árvaházba küldtek, és többé hallani sem akartak rólam. Elzüllöttem, majd végül Eron rám talált, és megmentett a drogoktól, és befogadott magához. Onnantól kezdve kihasználta, hogy felnézek rá, és így a legvéresebb munkákra is rá tudott venni. De mélyen, a lelkemben, mindig is tudtam, hogy én nem akarok anyáékhoz hasonló embereket ölni.”

Egy frászt-gondoltam magamban, majd ismét Joshra emeltem tekintetemet. Amint fellépett egy kisebb emelvényre, a sorokból, halk, kísérteties dallamot kezdtek dúdolni, majd néhány elkezdték énekelni a démonok himnuszát. Kirázott a hideg. Ez a hivatalos dal, korántsem volt olyan vidám, és gyönyörű, mint a miénk. A szövege meg főleg nem.

A démon mindig bátor, és nem kímél senkit

Ezért nincsen szíve, és ő lesz az elit.

Hát nem volt egy nagy költő, aki ezeket a sorokat írta. A többi versszakot már nem igazán értettem, mert a Brownsnál licitáló démonok zaja elnyomta a himnuszt, így észre sem vettem, hogy vége van. Josh halál nyugodt tekintettel igyekezett felém, kezében a tőrrel, amelyet amint megérint vérem, máris el kezd vibrálni. Szép lassan felém lépett majd a tőrt a magasba emelve várta a bíztatást. A teremben nagy volt a feszültség, így kínos csönd uralkodott. De amint Josh a magasba emelte a tőrt, azonnal üdvrivalgásban törtek ki. A démoni fény meg-megcsillant a tőr éles hegyén, amelyet hamarosan a szívembe fog mártani. Megpróbáltam elkapni a tekintetét, hátha felidézhetem benne a régi szép emlékeket, de még egy pillantásra sem méltatott. Ekkor megfeszült a karja, majd lesújtott a pengével…

25.fejezet

Sziasztok!

Tényleg nagyon sajnálom, hogy az utóbbi időben nem tudtam részt hozni, de sajnos újra kellett írnom pár részt, mert a gépről letörlődtek, és az évvégi vizsgámra is készülnöm kellett. Szóval tényleg, őszintén sajnálom, és remélem, hogy a maradék olvasóimnak tetszeni fog ez a rész! Jó olvasást!

little star

_________________________________________________________________________________

25 fejezet

Szép lassan álomba sírtam magam. A káosz, ami körülöttem uralkodott, egy csapásra eltűnt, így helyét a fantázia világa vette át. Álmaimban mindig messzi tájakon járhattam, átélhettem életem legboldogabb perceit, vagy akár egy másik helyzetbe is képzelhettem magamat. Az álom jelentett békét megerőltetett szívemnek és lelkemnek. Tudtam jól, hogy esélyem sincs a menekvésre. Rosszabb esetben holnap, jobb esetben ma még megölnek, így már nem is volt kedvem nagyon ezzel törődni… Mivel már nem tartoztam az Angyalok Tanácsába, hála Eronnak, elvesztettem halhatatlanságomat is, így egyedül varázserőmre, és szárnyaimra hagyatkozhattam volna. Volna. Ez az a szó, amely miatt nem menekülhetek el. Az Alvilág kiszívta a maradék energiát is belőlem, ráadásul Josh új természete sem kedvezett nekem. Úgy éreztem arra sem lenne erőm, hogy kinyissam a szemem. Bár egész testemben remegtem a hidegtől, amelyet most, így meztelenül még jobban éreztem, mégis jól eső melegség öntötte el a testemet, amikor álmaimban Josh karjaiban feküdtem, miközben ő kedvesen simogatta a hajamat, és néha csókokkal hintette be a nyakamat. Bár az eszem tudta, hogy Josh gonosz, és hogy kihasznált, a szívem mégis élvezte a tudatalattim szülte álomképeket. Mosolyogva feküdtem az ágyon, arról sem tudván, hogy hol vagyok, és, hogy milyen sors vár rám. Tisztában voltam vele, hogy a démonok akkor örülnének a legjobban, ha Josh saját kezűleg ölne meg, mindenki szeme láttára. Szép lassan már kezdtem beletörődni… hiszen mit vártam? Azt, hogy egy démon-angyal szerelem gond nélkül működik? Hogy boldogok lehetünk anélkül, hogy egyikünk természete beleszóljon ebbe? Hogy mindkét nép szemrebbenés nélkül nézné végig a kapcsolatunkat? Nem. Semmi esély nem lett volna rá. Még a szerelem sem képes megtörni az évszázados küzdelmeket. Még a mi szerelmünk sem. Ha egyáltalán igaz szerelem volt…

A fejembe nyilalló óriási fájdalomra ébredtem. Szám automatikusan tágra nyílt, és egy eget rengető sikoly hagyta el. Gerincem megfeszült, és a fájdalom szép lassan eluralkodott rajtam. Joshnak igaza volt. Ha ő nem is, ez a hely szép lassan meg fog ölni. Gyöngyöző homlokkal vettem tudomásul, hogy vége, és most egy ideig nem kell tartanom egy újabb rohamtól. Nagyokat sóhajtva próbáltam visszanyerni a nyugalmamat, és lehetőleg újra elaludni, hogy ne kelljen automatikusan Joshra, és az előbbi kis jelenetre gondolnom.

- Azta! Már értem miért volt érted oda annyira Josh… - lépett be az a férfi a szobámba, amellyel már találkoztam a tábortűznél. Riadtan kaptam fel a fejemet. Meg sem hallottam, hogy bejött volna.

- Ki maga? – tettem fel a már jó ideje foglalkoztató kérdést. Meglepődtem mennyire gyengének és rekedtesnek hallatszott a hangom. Ez már a halál első jele.

- Itt csak én kérdezek! – komorodott el, majd szép lassan közelebb siklott hozzám, és leült mellém. Érdes kezeimmel elkezdte simogatni a lábamat, mire én egy rúgással válaszoltam.

- Csak azért jöttem, hogy szóljak. Tudod, elég vakmerő volt tőled, hogy még így, a halálodhoz közel is ellenszegülsz. Pedig lehet, hogy ha mellénk állnál, csak mint Emily, talán tehetséges démon is válhatna belőled…

- Ne merjen Emilyhez hasonlítani! – sziszegtem. Bátran álltam a férfi tekinteteit, amelyekkel az arcomat vizslatta. Tudtam jól, hogy nem a legjobb ötlet az utolsó óráimban is pimaszul visszaszólni, de mint Robert Wing is kimondta az 1234-es paragrafusban: Egy démonnak soha nem hódolunk be, inkább választjuk a halált, mintsem eláruljuk a mindennemű jót, melyet Isten teremtett.

- Hidd el, először ő is tiltakozott. De aztán szép lassan beleegyezett, és mára már Eron egyik leghűségesebb szolgálója… - kezd olyan érzésem lenni, mintha ennek a férfinak az lenne a feladata, hogy halálom előtt még egy utolsó esélyt felkínáljon előttem, hiszen ha átállnék a sötét oldalra, sokkal egyszerűbb dolga lenne Eronnak az angyalok megtámadásával, ha már az angyalok egy része is a hadseregébe tartozik.

- Inkább ezerszer is meghalok – jelentettem ki magabiztosan, mire összeszaladtak a démon szemöldökei. Ezek szerint előttem nem sokan sétáltak vigyorogva a halál kapujába.

- Én felajánlottam… - tartotta fel a kezét, majd fel állt mellőlem, és az ajtó felé sétált.

- Én meg visszautasítottam. – jegyeztem meg cinikusan, mire a fekete lepedőnek kinéző ruhát viselő férfi visszafordult.

- Ó, és még valami! Három óra múlva esedékes a kivégzésed, a Pokol teremben, amelynek díszvendége Josh Hell. Aki saját kezűleg döfi az ősi tőrt a mellkasodba.

- Élő programfüzet… - dünnyögtem magamban. Nem tudom, hogy miért, de valahogy nem tudtam félni. Nem féltem a haláltól. Emelt fővel igyekeztem a vesztembe…

Eron szemszöge:

Szikra pattant, majd meggyulladt a kör közepén álló farakás. Az egyre magasabbra csapó tűz vörösre festette az őt körülálló emberek arcát. A fekete köpenyt viselő démonok elkezdtek egy lágy, ugyanakkor kísérteties dallamot dúdolni, miközben Petra énekelte a himnuszunkat. Ez még misztikusabbá tette a démoni gyülekezetet. Mindenki arra várt, hogy megkezdjem a szónoklást. Elmosolyodtam. Tudtam jól, hogy a harmadik strófánál kell félbeszakítanom Petrát, aki lelkesen dalolta a Végzet Kelyhét, amelyet már évezredek óta tekintünk hivatalos dalunknak. Közben tekintetemmel Josht figyeltem, aki mereven bámulta a táncoló lángnyelveket. Semmiféle érzelmet nem bírtam felfedezni az arcán. Ezek szerint bevált a bájital, amit még New Yorkban kevertem az italába. Szegény, kicsi Chloenak viszont fogalma sincs minderről. Ő teljes mértékben biztos abban, hogy szerelme csak átverte, és már nincs esélye megmenteni a kettejük között pattant szikrát.

-Társaim! – szakítottam félbe a kísérteties dallamot, mire az összes csuklya mögé rejtett arc felém fordult. – Ma lesz az utóbbi pár év legkülönlegesebb, és halkan megjegyzem legfájdalmasabb kivégzése, amelyet új tagunk, Josh Hell fog véghezvinni. Az egész különlegessége, hogy saját szerelmén.

A tömegből elégedett hümmögést véltem felfedezni, amely még jobban fellelkesített abban, hogy Josht éltessem. A fiú még mindig mereven nézett maga elé, mintha kikapcsolták volna. Pedig jól tudtam, hogy mi megy benne végben. Miután megerőszakolta Chloe-t a jó énje egyre jobban elhalványult benne, és most pedig a rossz győztes hadjáratát lehet látni az arcán. Miután megölte a lányt, a rossz teljes mértékben uralkodni fog felette, és többé nem kell félnem majd attól, hogy meggondolja magát.

-Josh, szólj valamit te is, Chloe Kenedis kivégzéséről! – ébresztettem fel bambulásából, mire gonosz vigyort varázsolt arcára, és beszélni kezdett.

- Nagyon örülök, hogy ismét közétek, démonokhoz tartozok. Na, igaz, a démonoknak nincsenek érzelmeik, így az első fele a beszédemnek csak formaság. – erre néhányan felnevettek a sorokból, ami engem arra ösztönzött, hogy számat mosolyra görbítsem – nos, Chloe.El sem tudom képzelni, hogy hogyan bírtam azt a néhány hónapot vele. De most végre eljött az idő, hogy véget vethessek ennek az egésznek, és a tőrt, melyet Emily elhozott nekünk, mellkasába mélyeszthessem. Már várom, hogy elteljen az a három óra. Már várom Chloe halálát.

7. és 8. díjam

Sziasztok!

Ma nem résszel érkeztem, hanem kaptam még régebben két díjat, és azokat szeretném ide kirakni. Bocsánat, hogy ilyen későn csinálok róla bejegyzést, de őszintén szólva, teljesen kiment a fejemből, hogy kaptam díjakat... Szóval, remélem tetszeni fog ez a bejegyzés! Jó olvasást :)

little star

_________________________________________________________________________________

11 dolog magamról:

1. Nem szeretem az ilyen feladatokat.
2. Imádok blogolni :)
3. Lila a szobám.
4. Nem vagyok szerelmes az 1d-be.
5. Nyáron van a szülinapom.
6. Imádom a minyonokat!!!!!
7. Kedvenc rajzfilmem a Gru, és a Jégvarázs.
8. Szeretem a csokit. :)
9. Már várom a nyári szünetet!!!!!
10. Nincs már több ötletem, hogy mit írhatnék....
11. Megmondtam. :)


7. díjamat köszönöm szépen Csillámpóninak :)

Szabályok:

Írj 9  dolgot magadról!

Válaszolj 9 kérdésre!

Írj 9 kérdést!

Küldd tovább 9 bloggernek!

Köszönd meg!

Csillámpóni kérdései:

Van háziállatod? Sajnos nincs, mert nem nagyon van rá időm. Régen volt egy kutyám, őt nagyon szerettem, de sajnos el kellett adnunk. :(

Milyen sorozatot nézel? Nem nagyon vagyok egy sorozat néző típus, inkább azt nézem ami éppen megy a tévében. Szeretem a krimisorozatokat is, sokáig néztem Poirotot, Miami helyszínelőket, de most már annyira nem szeretem őket mániákusan.

Szereted a Twilightot? Tudom, sokan ki nem állhatják az Alkonyatot, de én ennek ellenére szeretem. Mármint a könyvet. A filmtől néha én is falra tudok mászni, szerintem a filmben Bellát úgy mutatják be, mintha egy puhány csaj lenne, akinek nincs is élete Edwardon kívül. Szerintem a könyv, bár nem sokban, de azért különbözik ettől.

Pop vagy rock? Mindenképp pop.

Melyik a kedvenc dalod? Most per pillanat Ellie Gouldingtól az I need your love.

Kedvenc külföldi híresség? Nem tudom. Nem igazán van kedvencem, igazából mindegyiket szeretem, leszámítva néhány kivételt.

Bevállalnád, hogy a hajad kékre fessék? Csak akkor ha gyorsan lekopik majd a festék :D.

Egyenes vagy göndör hajad van? Sajnos egyenes :(

Mit gondolsz a One Directionról? Nincs különösebb bajom velük, szerintem a számaik jók, de én azért nem vagyok egy olyan mániákus Directoner, hogy kitapétázom velük a szobámat, szerelmes vagyok beléjük, elájulok ha látom őket a tévében stb. Csak szimplán a dalaikat szeretem.

8. díjamat pedig köszönöm Grétának! :)

Szabályok:
1. Rakd ki, hogy kitől kaptad a díjat!
2. Írj magadról 11 dolgot!
3. Válaszolj 11 kérdésre!
4. Írj 11 kérdést!
5. Küldd tovább 5 embernek!

Gréta kérdései:

Mi lesz holnap az első órád? Biosz. :)

Sportolsz valamit? Ha igen mit? Igen, táncolok és úszok.

Melyik a kedvenc évszakod? Nyár :)

      Milyen zenéket szeretsz? Inkább a pop zenéket, de mást is szívesen hallgatok (kivéve a rockot).

      Milyen tusfürdőd van? Jó kérdés :) Egyébként Fa márkájú.

      Tetszik valaki? Igen :)

      A családod tudja, hogy írsz blogot? Nem mindenki a családból, de elég sokan.

      Vagy a barátaid? Néhányan tudják.

      Ha igen, mit szólnak hozzá? Azok közül akik tudják, a legtöbben olvassák is. :)

      Mióta írod a blogod? Szeptember óta.

      Ki ír neked a legtöbbször kommentet? Ildi Jobb és Csillámpóni :)

Kérdéseim: 

1. Milyen témájú blogokat olvasol szívesen?

2. Mit nézel meg először, amikor megnyisz egy blogot?

3. Miért kezdtél el blogolni?

4. Melyik a kedvenc filmed?

5. Nézel valakit youtube-on? Ha igen, kit/kiket?

6. Hanyadikos vagy?

7. Hova szeretnél mindenképpen eljutni?

8. Miért?

9. Mi a mottód?

10. Mit gondolsz Miley Cyrusról?

11. Mi az ami a legjobban irritál egy blogban?

Akiknek küldöm:

Yesaya

Ildi

Bia