Sziasztok!
Tényleg nagyon sajnálom, hogy az utóbbi időben nem tudtam részt hozni, de sajnos újra kellett írnom pár részt, mert a gépről letörlődtek, és az évvégi vizsgámra is készülnöm kellett. Szóval tényleg, őszintén sajnálom, és remélem, hogy a maradék olvasóimnak tetszeni fog ez a rész! Jó olvasást!
little star
_________________________________________________________________________________
25 fejezet
Szép lassan álomba sírtam magam.
A káosz, ami körülöttem uralkodott, egy csapásra eltűnt, így helyét a fantázia
világa vette át. Álmaimban mindig messzi tájakon járhattam, átélhettem életem
legboldogabb perceit, vagy akár egy másik helyzetbe is képzelhettem magamat. Az
álom jelentett békét megerőltetett szívemnek és lelkemnek. Tudtam jól, hogy
esélyem sincs a menekvésre. Rosszabb esetben holnap, jobb esetben ma még
megölnek, így már nem is volt kedvem nagyon ezzel törődni… Mivel már nem
tartoztam az Angyalok Tanácsába, hála Eronnak, elvesztettem halhatatlanságomat
is, így egyedül varázserőmre, és szárnyaimra hagyatkozhattam volna. Volna. Ez
az a szó, amely miatt nem menekülhetek el. Az Alvilág kiszívta a maradék energiát
is belőlem, ráadásul Josh új természete sem kedvezett nekem. Úgy éreztem arra
sem lenne erőm, hogy kinyissam a szemem. Bár egész testemben remegtem a
hidegtől, amelyet most, így meztelenül még jobban éreztem, mégis jól eső
melegség öntötte el a testemet, amikor álmaimban Josh karjaiban feküdtem,
miközben ő kedvesen simogatta a hajamat, és néha csókokkal hintette be a
nyakamat. Bár az eszem tudta, hogy Josh gonosz, és hogy kihasznált, a szívem
mégis élvezte a tudatalattim szülte álomképeket. Mosolyogva feküdtem az ágyon,
arról sem tudván, hogy hol vagyok, és, hogy milyen sors vár rám. Tisztában
voltam vele, hogy a démonok akkor örülnének a legjobban, ha Josh saját kezűleg
ölne meg, mindenki szeme láttára. Szép lassan már kezdtem beletörődni… hiszen
mit vártam? Azt, hogy egy démon-angyal szerelem gond nélkül működik? Hogy
boldogok lehetünk anélkül, hogy egyikünk természete beleszóljon ebbe? Hogy
mindkét nép szemrebbenés nélkül nézné végig a kapcsolatunkat? Nem. Semmi esély
nem lett volna rá. Még a szerelem sem képes megtörni az évszázados küzdelmeket.
Még a mi szerelmünk sem. Ha egyáltalán igaz szerelem volt…
A fejembe nyilalló óriási
fájdalomra ébredtem. Szám automatikusan tágra nyílt, és egy eget rengető sikoly
hagyta el. Gerincem megfeszült, és a fájdalom szép lassan eluralkodott rajtam.
Joshnak igaza volt. Ha ő nem is, ez a hely szép lassan meg fog ölni. Gyöngyöző
homlokkal vettem tudomásul, hogy vége, és most egy ideig nem kell tartanom egy
újabb rohamtól. Nagyokat sóhajtva próbáltam visszanyerni a nyugalmamat, és
lehetőleg újra elaludni, hogy ne kelljen automatikusan Joshra, és az előbbi kis
jelenetre gondolnom.
- Azta! Már értem miért volt
érted oda annyira Josh… - lépett be az a férfi a szobámba, amellyel már
találkoztam a tábortűznél. Riadtan kaptam fel a fejemet. Meg sem hallottam,
hogy bejött volna.
- Ki maga? – tettem fel a már jó
ideje foglalkoztató kérdést. Meglepődtem mennyire gyengének és rekedtesnek
hallatszott a hangom. Ez már a halál első jele.
- Itt csak én kérdezek! –
komorodott el, majd szép lassan közelebb siklott hozzám, és leült mellém. Érdes
kezeimmel elkezdte simogatni a lábamat, mire én egy rúgással válaszoltam.
- Csak azért jöttem, hogy
szóljak. Tudod, elég vakmerő volt tőled, hogy még így, a halálodhoz közel is
ellenszegülsz. Pedig lehet, hogy ha mellénk állnál, csak mint Emily, talán
tehetséges démon is válhatna belőled…
- Ne merjen Emilyhez hasonlítani!
– sziszegtem. Bátran álltam a férfi tekinteteit, amelyekkel az arcomat
vizslatta. Tudtam jól, hogy nem a legjobb ötlet az utolsó óráimban is pimaszul
visszaszólni, de mint Robert Wing is kimondta az 1234-es paragrafusban: Egy démonnak soha nem hódolunk be, inkább
választjuk a halált, mintsem eláruljuk a mindennemű jót, melyet Isten
teremtett.
- Hidd el, először ő is
tiltakozott. De aztán szép lassan beleegyezett, és mára már Eron egyik
leghűségesebb szolgálója… - kezd olyan érzésem lenni, mintha ennek a férfinak
az lenne a feladata, hogy halálom előtt még egy utolsó esélyt felkínáljon
előttem, hiszen ha átállnék a sötét oldalra, sokkal egyszerűbb dolga lenne
Eronnak az angyalok megtámadásával, ha már az angyalok egy része is a
hadseregébe tartozik.
- Inkább ezerszer is meghalok –
jelentettem ki magabiztosan, mire összeszaladtak a démon szemöldökei. Ezek
szerint előttem nem sokan sétáltak vigyorogva a halál kapujába.
- Én felajánlottam… - tartotta
fel a kezét, majd fel állt mellőlem, és az ajtó felé sétált.
- Én meg visszautasítottam. –
jegyeztem meg cinikusan, mire a fekete lepedőnek kinéző ruhát viselő férfi
visszafordult.
- Ó, és még valami! Három óra
múlva esedékes a kivégzésed, a Pokol teremben, amelynek díszvendége Josh Hell.
Aki saját kezűleg döfi az ősi tőrt a mellkasodba.
- Élő programfüzet… - dünnyögtem
magamban. Nem tudom, hogy miért, de valahogy nem tudtam félni. Nem féltem a
haláltól. Emelt fővel igyekeztem a vesztembe…
Eron szemszöge:
Szikra pattant, majd meggyulladt
a kör közepén álló farakás. Az egyre magasabbra csapó tűz vörösre festette az
őt körülálló emberek arcát. A fekete köpenyt viselő démonok elkezdtek egy lágy,
ugyanakkor kísérteties dallamot dúdolni, miközben Petra énekelte a
himnuszunkat. Ez még misztikusabbá tette a démoni gyülekezetet. Mindenki arra
várt, hogy megkezdjem a szónoklást. Elmosolyodtam. Tudtam jól, hogy a harmadik
strófánál kell félbeszakítanom Petrát, aki lelkesen dalolta a Végzet Kelyhét, amelyet már évezredek
óta tekintünk hivatalos dalunknak. Közben tekintetemmel Josht figyeltem, aki
mereven bámulta a táncoló lángnyelveket. Semmiféle érzelmet nem bírtam
felfedezni az arcán. Ezek szerint bevált a bájital, amit még New Yorkban
kevertem az italába. Szegény, kicsi Chloenak viszont fogalma sincs minderről. Ő
teljes mértékben biztos abban, hogy szerelme csak átverte, és már nincs esélye
megmenteni a kettejük között pattant szikrát.
-Társaim! – szakítottam félbe a
kísérteties dallamot, mire az összes csuklya mögé rejtett arc felém fordult. –
Ma lesz az utóbbi pár év legkülönlegesebb, és halkan megjegyzem legfájdalmasabb
kivégzése, amelyet új tagunk, Josh Hell fog véghezvinni. Az egész
különlegessége, hogy saját szerelmén.
A tömegből elégedett hümmögést
véltem felfedezni, amely még jobban fellelkesített abban, hogy Josht éltessem.
A fiú még mindig mereven nézett maga elé, mintha kikapcsolták volna. Pedig jól
tudtam, hogy mi megy benne végben. Miután megerőszakolta Chloe-t a jó énje
egyre jobban elhalványult benne, és most pedig a rossz győztes hadjáratát lehet
látni az arcán. Miután megölte a lányt, a rossz teljes mértékben uralkodni fog
felette, és többé nem kell félnem majd attól, hogy meggondolja magát.
-Josh, szólj valamit te is, Chloe
Kenedis kivégzéséről! – ébresztettem fel bambulásából, mire gonosz vigyort
varázsolt arcára, és beszélni kezdett.
- Nagyon örülök, hogy ismét
közétek, démonokhoz tartozok. Na, igaz, a démonoknak nincsenek érzelmeik, így
az első fele a beszédemnek csak formaság. – erre néhányan felnevettek a
sorokból, ami engem arra ösztönzött, hogy számat mosolyra görbítsem – nos,
Chloe.El sem tudom képzelni, hogy hogyan bírtam azt a néhány hónapot vele. De
most végre eljött az idő, hogy véget vethessek ennek az egésznek, és a tőrt,
melyet Emily elhozott nekünk, mellkasába mélyeszthessem. Már várom, hogy
elteljen az a három óra. Már várom Chloe halálát.
Nagyon jó lett és megérte rá várni. Sajnálom, hogy ilyen kis rövidke lett, de ezzel csak jobban megerősítetted bennem, hogy tűkön ülve várjam a folytatást :D
VálaszTörlésKöszi :) Örülök, hogy tetszett, és ez a rész igazából egy vihar előtti csend volt....
Törlés