Sziasztok!
Őszintén sajnálom, hogy az utóbbi időben nem tudtam részt hozni, de úgy tűnik nyáron még elfoglaltabb vagyok, mint iskola időben... Az utóbbi egy hónapban két táborban is voltam, szülinapom is volt, így egy ideig azzal is el voltam foglalva, valamint a nagyszüleimnél voltam egy hetet, ahol nem volt számítógép, így ott sem tudtam semmit írni. Előre is bocsánat a rész miatt, mert ez most tényleg nem lett valami izgalmas, de ígérem, hogy a következővel majd ismét beindul a sztori. :) Remélem még nem felejtettetek teljesen el! Jó olvasást!
little star
__________________________________________________________________________________
28.fejezet
Ezután csend borult az autóra.
Hailey fejét az ablaküvegnek támasztva pihent, míg Herbert ujjaival görcsösen
szorítva a kormányt a végeláthatatlan útra meredt. Bár normális esetben
unatkoznék, most mégis jól esett a monoton táj bámulása. Az autó szélsebesen
süvített az autópályán, ügyesen manőverezve a fáradt kamionosok között. Nagyot
sóhajtottam, mire Herbert azonnal felkapta a fejét.
- Ne aggódj Chloe, néhány óra, és
elérjük Hilton Headet, ahol majd kerítünk valami szállást… - próbált
megnyugtatni. Szőke fürtjei szanaszét álltak ezzel kissé szexis keretet alkotva
gyönyörű, átható kék tekinteteinek. Ha éppen nem gyötört volna lelki bánat Josh
miatt, tuti, hogy rástartoltam volna.
- Én nem is aggódom, csak tudod…
- lopva a mellettem ülő Haileyre néztem, aki időközben már az igazak álmát
aludta. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Végre van esélyem nyíltan, és
őszintén beszélni Herberttel, anélkül, hogy éppen menekülnénk, vagy más is a
társaságunkban van. – Kérdezhetek valamit?
- Persze – vetette oda, miközben
letért az egyik kijáratnál. Látszott rajta, hogy továbbra is nagyon koncentrál
a vezetésre, hogy még véletlenül se történjen semmi baleset velünk.
- Ki vagy te valójában? Szociális
munkás? Nyomozó? – vágtam bele a közepébe. Láttam rajta, hogy egy pillanatra
ledermedt, majd kínos nevetésben tört ki. Tudom, nem volt túl illendő elsőre
ilyen közvetlennek lenni, főleg ha az ember eddigi életéről van szó, de mégis
csak tudnom kell, hogy kinek köszönhetem az életemet. Hogy ki az, aki már több
ízben is kimentett a halál torkából. Nem áltathatom magam azzal örökké, hogy a
helyes Herbert tette, mert egy idő után már senki nem fog nekem hinni, mert
igazság szerint nekem se volt több információm, mint nekik. Bátran álltam a
tekintetét a visszapillantó tükrön keresztül. Kizárt, hogy megadjam magam.
- Legyen elég annyi, hogy fontos
nekem az, hogy túléld ezt az egészet… - felelte szűkszavúan.
- Pontosan mi is az az egész, amiről beszélsz? – vontam fel a
szemöldökömet kérdőn.
- Chloe, meg kell értened, nem
mondhatok többet. Csak akkor ha eljön az ideje… - fejezte be sejtelmesen.
Szememet forgatva dőltem hátra az ülésben, fejemben kavargó cseppet sem békés
gondolataimmal.
- Csak egy dolgot! Mondj valamit
magadról! Könyörgök – hajoltam előre, hogy a szemébe nézhessek. Egy pillanatra
láttam rajta, hogy meginog, és, hogy kezdek sikerrel járni, de ez csak a
másodperc töredékéig tartott.
- Láttál olyan filmeket,
amelyekben FBI ügynökök vannak? – kérdezte.
- Néhányat… - igazából sosem
kedveltem az ilyen témájú filmeket, az egész a lövöldözős jelenetek köré épül.
Azok meg nem keltik fel túlzottan az érdeklődésemet. Apa viszont imádta az
ilyen filmeket. Mindig ezek mentek a tévében, ha anyám nem volt otthon.
Emlékszem alig lehettem öt éves, amikor mutatott egy ilyen filmet. Csak
kettesben néztük. Egymás karjaiban. Egy pillanatra összeszorult a szívem az
emlék felidézésének hatására, de aztán gyorsan észbe kaptam, hogy éppen
Herberttel vitatkozok.
- Akkor azt is tudod, hogy vannak
hadi titkok, amelyeket még az életed árán is meg kell őrizned. Na, ez egy
olyan. – magyarázta, majd intett, hogy lezárja a témát, és befordult egy hosszú
hídra, amely Hilton Head szigetére vezet. Ezután már nem próbáltam firtatni a
dolgot. Láttam rajta, hogy érzékeny pontra tapintottam, így inkább hagytam az
egészet. Nem erőltethetem, hogy mondja el az igazat, főleg azok után nem, hogy
ennyivel tartozok neki. Az út további része hangtalanul telt, míg le nem
fékeztünk egy nagy, szállodának tűnő épület előtt. Nagyot ásítva kászálódtam ki
az autóból, majd megkerülve a kocsit, kitártam Hailey ajtaját, és finoman
bökdösve a vállát próbáltam felébreszteni.
- Jó reggelt, álomszuszék! –
köszöntöttem, amikor végre magához tért. Nagyokat nyújtózkodva szállt ki a
kocsiból, majd erőtlenül bevágta maga mögött az ajtót. A nap már lenyugvóban
volt, az emberek szép lassan szállingóztak vissza a strandokról. Mindegyikük
vállán strandtáska pihent, hajukat néhányuk törülközőbe csavarta, de akadt olyan
is, aki a nap utolsó sugaraiban bízva, kiengedte sótól csimbókos, vizes haját.
Mit meg adnék azért, ha én is a tengerparton tölthettem volna a napomat
hozzájuk hasonlóan! Ehelyett majdnem kivégeztek a démonok főhadiszállásán,
aztán több órát száguldottam az országúton egy feszült hangulatú autóban.
Nagyot sóhajtottam. A fáradtság szép lassan eluralkodott rajtam, így nagyot
ásítva fordultam utastársaim felé, hogy megkérdezzem, hogy most mi lesz.
- Én elmegyek szobát szerezni –
mutatott Hail a mediterrán stílusú építményre, amely bár giccsesnek hatott az
eddigi szállodákhoz képest, amelyekben valaha is voltam, mégsem volt az
előkelőbb vendégek kedvence, így ilyen házias érzést nyújtott – ti pedig
kipakoljátok a csomagokat, és kerestek valami kajáldát.
Magabiztosan indult az
automatikus ajtó felé. Semmi jelét nem mutatta annak, hogy öt perce még lábait
felhúzva bóbiskolt az autóban. Herberttel jelentőségteljes pillantást
váltottunk, majd megvonva vállainkat elindultunk a csomagtartó felé. Hail
alakja pedig szép lassan eltűnt a hazaérkezők gyűrűjében. Mindketten egyszerre
nyúltunk a gomb felé, amely felnyitja a csomagtartót, így ujjaink egy
pillanatra egymáshoz értek. Hirtelen rántottam vissza a kezem, amikor Herbert
bársonyos bőre az enyémet súrolta. Bár nem láttam magamat, biztos voltam benne,
hogy teljesen elpirultam. Bármennyire is tetszett Herbert, és bármennyire is
facér voltam, amely kissé bonyolultabb, mint más szingli nők esetében, mégsem
szerettem volna, ha bármi lett volna köztünk. Herbert túl titokzatos ehhez. Egyébként
is, az elmúlt néhány nap eseményei elég rendesen kikészítettek, kezdve azzal,
hogy Josh miatt elhurcoltak az Alvilágba, ahol aztán egy ágyhoz kötözve
tengettem napjaimat, folyamatos rettegésben élve, míg nem legnagyobb félelmem
valóra is vált. Miután megerőszakolásom által Josh tudtomra adta, hogy irántam
érzett érzései soha nem voltak valósak, teljesen összetörtem, így egy kis ideig
örültem is annak, hogy végre vége ennek az egésznek, és bár az egyetlen olyan
ember keze által haltam volna meg, akit tényleg szerettem, mégis vártam
szenvedéseim végét. Ha valaha is eszembe jut néhány közös élményeinkből,
mindegyik távoli emléknek tűnik. Ridegnek, mintha meg sem történt volna.
-Nyugodtan nyisd ki – mosolyogtam
Herbertre, de ez inkább vicsorgásnak hatott. Bármennyire is kedveltem őt,
mégsem ismertem elég jól ahhoz, hogy ugyanúgy vakon megbízzak benne, mint
Joshban. Herbert izmos karjai megfeszültek, amikor erőteljesen benyomta a
gombot, majd felengedte a tetőt. Sokáig csendben néztem, ahogy pakolja ki a
csomagokat. Bár tudtam, hogy nagy bunkóság, mégsem volt erőm ahhoz, hogy
segítsek, így Herbert izmainak vizslatásával foglaltam le magam. Egyik csomagot
húzta ki a másik után, amikor véletlen egy rossz bőrönd kihúzásával, minden
kiborult a csomagtartóból. Iszonyatos gyorsasággal hajoltam le a bőröndökért,
míg ő ugyanígy tett. Mikor felegyenesedtünk, tekinteteink találkoztak. Arcunk
alig volt néhány centire a másikétól, érezhettem forró leheletét az arcomon.
Tudtam, hogy nem helyes. Tudtam, hogy meg fogom bánni. Mégis megcsókoltam…
Igen jó lett! :) Nagyon tetszett. És bár utólag, de boldog szülinapot! :)
VálaszTörlésMindkettőt köszönöm :) most sok ihletem van, szóval a következő részt várhatólag a hétvégén felteszem :)
Törlés