Sziasztok!
Tudom, tudom... Az utóbbi félévben egy picit elhanyagoltam az oldalt, amit nagyon röstellek... Sajnos nem nagyon van időm írni, de megpróbálok majd felrakni új részt... Nem hiszem, hogy lenne értelme felsorolnom, hogy mi minden miatt nem tudtam gép elé ülni, úgyhogy legyen elég annyi, hogy nagyon sajnálom, és megpróbálok amilyen hamar csak lehet, újra belefogni az írásba...
little star
2015. január 17., szombat
2014. július 26., szombat
29.fejezet
Sziasztok!
Meg is hoztam a legújabb részt, pont ahogy ígértem. Remélem, hogy tetszeni fog nektek! Szeretném megköszönni a 7 (!!!) feliratkozót, a sok kommentet, és a pipákat! Nélkületek biztos, hogy bele se kezdtem volna ebbe a történetbe. :) Szóval köszönöm. :) Innentől megpróbálok kissé aktívabb lenni, persze lesznek kimaradások, például egy hét múlva két hétre nyaralni megyek a családommal, úgyhogy kétlem, hogy akkor tudok majd frissíteni. Valamint pár nappal hazaérkezésünk után táborban leszek, úgyhogy megpróbálom majd ezalatt a pár nap alatt frissíteni Chloe történetét. A jövő héten még megpróbálok részt hozni, de nem biztos, hogy menni fog, úgyhogy jobb esetben viszlát pár nap múlva, rosszabb esetben pedig viszlát három hét múlva! Visszatérve a részhez, jó olvasást kívánok!
little star
_____________________________________________________________________________________
Meg is hoztam a legújabb részt, pont ahogy ígértem. Remélem, hogy tetszeni fog nektek! Szeretném megköszönni a 7 (!!!) feliratkozót, a sok kommentet, és a pipákat! Nélkületek biztos, hogy bele se kezdtem volna ebbe a történetbe. :) Szóval köszönöm. :) Innentől megpróbálok kissé aktívabb lenni, persze lesznek kimaradások, például egy hét múlva két hétre nyaralni megyek a családommal, úgyhogy kétlem, hogy akkor tudok majd frissíteni. Valamint pár nappal hazaérkezésünk után táborban leszek, úgyhogy megpróbálom majd ezalatt a pár nap alatt frissíteni Chloe történetét. A jövő héten még megpróbálok részt hozni, de nem biztos, hogy menni fog, úgyhogy jobb esetben viszlát pár nap múlva, rosszabb esetben pedig viszlát három hét múlva! Visszatérve a részhez, jó olvasást kívánok!
little star
_____________________________________________________________________________________
29.rész
Lassan egy hét telt el az után az
ominózus csók jelenet után. Azóta elhagytuk Hilton Headet, és az autópályákat
átszelve, megérkeztünk eredeti úti célunkhoz, Miamiba. A párás, sós levegő
miatt, teljesen szétállt a frizurám, amelyen még a hajvasaló vagy a fésű sem
segített. Reggel hat óra volt. A szállodai fürdőszobában álltam, a tükör előtt,
szemem alatt nagy karikákkal. A kezemben lévő fésűt többször is végig járattam
felgöndörödött tincseimen, de úgy tűnt semmit nem tehettem a párás levegő
ellen. Hosszas próbálkozás után, bosszúsan csaptam földhöz a műanyag fésűt,
amely ez által a fürdő másik sarkába csúszott a tisztára sikált padlón. Már
többször megfordult a fejemben, hogy drasztikus lépésre szánom magam, így a
pulton feküdt egy kis, körömvágó olló, amellyel véglegesen megszabadulhattam volna
égnek állt loknijaimtól. De egyelőre nem adtam meg magam. Következő
lehetőségként a konnektorba dugtam a hajvasalómat, majd vártam pár percet, hogy
felforrósodjon, és belevezettem az első tincset. Óvatosan húztam végig rajta a
sistergő masinát, de úgy tűnt, ez sem akar beválni. Végül feladtam a
próbálkozást. Bár úgy nézett ki a hajam, mintha be lenne dauerolva, mégis
letettem a további huzavonáról, így felnyitva sminktáskámat próbáltam olyan sminket
varázsolni, amely az emberek figyelmét a szétálló hajamról, az arcomra vezeti.
Miután felkentem magamra az alapozót, és megpróbáltam eltüntetni korrektorral
az orrom hegyére nőtt pattanást, elővettem a natúr színeket tartalmazó
palettámat, és munkának álltam. A sminkecset rutinosan forgott ujjaim között,
hiszen már tizenöt éves korom óta használtam. Elégedetten vettem szemügyre
művemet a tükörben, majd visszanyúltam a sminktáskába a szempillaspirálomért.
Igazság szerint soha nem szerettem a túl erős sminkeket, mindig próbáltam
természetes hatást kelteni, így legfőkébb a natúr színeket használtam. Persze,
volt néhány kivételes alkalom, amikor megengedhettem magamnak némi csillámot,
de a hétköznapokon mindig a legminimálisabb sminkre törekedtem. Miután a
szempillaspirál hatására, nagy, erős és fekete szempillák keretezték tengerkék
szemeimet, felkentem rózsaszín szájfényemet, amelyet ajkaim összeérintésével
dolgoztam szét. Elégedetten meredtem a tükörbe, majd magamra öltöttem a polcon
várakozó összeállításomat. Mivel már jó ideje nem dolgoztam, és ma úgyis csak
strandolni készültünk, megpróbáltam a lehető legnyáriasabb, és színesebb
göncöket választani Hail bőröndjéből, mert hála a démonoknál töltött néhány
napnak, nekem nem volt semmilyen holmim, és a menekülés közben sem tudtunk
visszamenni a new yorki lakásomba néhány ruháért. Így egyelőre Hailey-től
kunyiztam minden reggel, de elhatároztam, hogy Miamiban majd beszerzek néhány
darabot, így csak a megfelelő alkalomra vártam, hogy leléphessek hitelkártyám
társaságában. A választásom végül egy fekete-fehér azték mintás haspólóra, egy magasított
derekú rövidnadrágra és egy fekete bakancsra esett. Szettemet egy trendi
napszemüveggel koronáztam meg, amelyet egy utcai árustól vettem valahol Hilton
Headen.
A szemüveget a hajamba csúsztatva tártam ki a fürdőszoba ajtaját,
ahonnan egyenesen a hálószobába láttam. Mivel csak egy ágyunk volt, plusz egy
kanapé, úgy osztottuk el, hogy míg Herbert aludhat a kanapén, mi Hailel
osztozkodunk a francia ágyon. Herbert a fal felé fordulva szuszogott, míg
Hailey már nagyban kutakodott valami után a bőröndjében, ezáltal a háta mögé
dobva a felesleges dolgokat. Kérdőn néztem a fiatal lányt, ahogy egyik darabot,
a másik után hajítja a háta mögé, válogatás nélkül.
- Segíthetek? – törtem meg végül
a csendet, mire ijedten fordult hátra. Miután látta, hogy csak én szóltam
hozzá, nyugodtan kifújta a levegőt, majd gondterhelt ábrázatot varázsolt
arcára.
- Nem találom a rózsaszín rövid
nadrágomat – suttogta halkan, nehogy Herbert felébredjen a kis
beszélgetésünkre. Tekintetével továbbra is a bőröndjét fürkészte, hátha ott
rejtőzik az egyik ruhadarab alatt a pink sort.
- Ó – húztam el a számat, majd
letelepedtem mellé a földre törökülésben.
- Figyelj, Chloe – állt meg egy
pillanatra a kereséssel, majd szembe fordult velem, tekinteteit pedig mélyen az
enyémbe fúrta. – Láttam, ahogy csókolóztál Herberttel.
- Hát – vörösödtem el. Bár a csók
tényleg fergetegesre sikerült, életem talán egyik legjobb csókjaihoz is felért,
mégis tragikus vége szakadt, amikor Herbert furcsa arckifejezéssel arrébb
lökött, majd se szó, se beszéd megragadva két bőröndöt beviharzott a szállodába,
utána pedig több napig nem szólt hozzám, és csak utána is olyankor beszélt velem,
ha muszáj volt. – Valóban, de igazából nem számított semmit az egész. Csak a pillanat
hevében történt az egész, sőt igazából az én hibám volt, mert utána láthattad
is mennyire feszült volt körülöttünk a légkör, Herbert pedig messzire elkerült
engem. Úgyhogy nem sikerült valami jól ez a random csókolózás, főleg, hogy
ettől mintha még titkolózósabbá vált volna Herbert. Eddig sem tudtam túl sokat
róla, pláne a múltjáról, most viszont mintha még zárkózottabbá vált volna…
- Igazából nem számít. Csak
kíváncsi voltam arra, hogy jól láttam-e, és, hogy történt e köztetek valami
olyan, ami magyarázatot adna, Herbert furcsa viselkedésére.
- Mit értesz furcsa alatt? –
vontam fel a szemöldökömet kérdőn, mire Hail kínos nevetésben tört ki. Tudott
valamit, amit én nem. Ez pedig elszomorított. Mi lehet az a nagy hadititok,
amit senki nem szeretne az orromra kötni? A démonokkal kapcsolatos? Vagy
Joshal? Hirtelen elfelejtettem, hogy a kettőt már egy kalap alá kell venni, így
csak a másodperc töredékéig szomorúság futott végig az arcomon.
- Titok… - naná, hogy titok! Mit
is képzeltem volna. Ezután egy egyszerű, ámbár hihető hazugsággal kimentettem
magam a további társalgások alól, főleg, hogy semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy
továbbra is folyamatosan a „titok”, „hadititok” szavakat keljen hallanom
szobatársaimtól. Miután bezáródott mögöttem a szoba ajtaja, dühösen fújtatva
indultam el a lift felé, fejemben a lehető legingerültebb gondolatokkal.
Legszívesebben felpofoztam volna mindkettőjüket a folyamatos titkolózásért.
Valamit titkolnak előttem Herbert múltjából, de egyelőre nem jöttem rá, hogy mi
lehet az a súlyos titok, ami miatt semmi féle kapcsolatot nem alakíthatok ki
Herbert és köztem. Nem érhetek hozzá, nem szólhatok hozzá, nem kérdezhetem a
múltjáról… Valószínűleg ha megkérdezném, hogy mi volt a jele az óvodában, az is
„hadititok”-nak számítana. A folyosó végére érve sietősen megnyomtam a lefelé
mutató gombot a lift mellett, majd kisebb várakozás után, feltárultak előttem a
lift ajtók. A liftben csupán egy vörös hajú, negyvenes évei közepén járó nő
volt. Illedelmesen köszöntem, majd beszálltam mellé a liftbe. Bár kívülről
megpróbáltam a békés, barátaival utazó turista látványát kelteni, belülről
mégis fortyogtam. A nő elég magas volt, amelyhez csontos, és vékony test
dukált. Vörös fürtjeit kontyba tűzte a feje tetején, így a lehető legkomolyabb
ábrázatot magára öltve, amelyhez kiválóan passzolt sötétkék blézere, és magas
sarkú cipője. Amikor észrevette, hogy nézem, zavartan rám mosolygott, majd megnyomta
a földszint gombot, és szép lassan bezáródott előttünk a fém ajtó.
A számok a
digitális kijelzőn egyre gyorsan csökkentek, míg a harmadik emelet környékén a
lift váratlanul megállt. Riadtan kaptam fel a fejem, amikor a lift lámpája
szikrázni kezdett, majd szép lassan kialudt, mi meg ott ragadtunk valahol a
negyedik és harmadik emelet között. Ijedten léptem a gombok felé, hátha
valamelyik gomb megnyomásával újra mozgásra bírhatom a liftet, de hiába. Végső
elkeseredésemben gyorsan megnyomtam az arany csengőt ábrázoló gombot, de mikor
megnyomtam, csak egy fényes villanást tapasztaltam, amely figyelmeztetett, hogy
ha nem akarok áramütést szenvedni, nem próbálkozok tovább. Kétségbeesetten
siettem az ajtó felé, amelyet ujjaimmal próbáltam szétfeszíteni, mindhiába.
Légzésem egyre gyorsult, patakokban folyt rólam a víz. Kisebb klausztrofóbia
kezdett eluralkodni rajtam, ezért megpróbáltam minél gyorsabban cselekedni.
Minden erőmet beleadva próbáltam szétnyitni az egymásnak feszülő vasajtókat, de
semmi nem segített. Végül végső elkeseredésemben hátamat a padlónak vetve
foglaltam helyet a hideg kövön. A nő továbbra is ugyanott állt, azzal a
különbséggel, hogy az árnyéka, mintha egy picit kisebbnek tűnt volna, de nem
tudtam pontosan kivenni a gyér fényben. Reméltem, hogy ő tud arról, hogy hogyan
juthatunk ki innen a lehető leggyorsabban. Mellkasom egyre gyorsabban
emelkedett, és süllyedt, hajam már tiszta víz volt az izzadságtól. Térdeimet
átkarolva próbáltam nyugtatni magam, de úgy tűnt, ha nem jutok ki innen minél
gyorsabban, nem élem túl ezt a kisebb kalandot. Átkoztam a percet, amikor
dühösen kiviharzottam a szobából, majd a lift felé vettem az irányt. Így visszatekintve
már nem is voltam olyan mérges Haileyre, és Herbertre. Az a titkolózós dolog
ehhez képest piti kis probléma volt. Tekintetemmel a nőt figyeltem, aki
továbbra is ugyanolyan mereven állt egy helyben az ajtót figyelve. Már kezdtem
azt hinni, hogy elaludt, amikor egy hirtelen mozdulattal megragadott a
nyakamnál fogva, majd erőteljesen a falhoz nyomva lépett közelebb. Ujjai vasmarokként
szorították a nyakamat, ezáltal folyamatosan köhögnöm kellett. Erős szorításától
egyre inkább eluralkodott rajtam a légszomj, amelyre klausztrofóbiám is rá tett
egy lapáttal. Tehetetlenül vergődve próbáltam szemügyre venni az alakot, aki
most már meglehetősen alacsonyabbnak, és izmosabbnak hatott.
- Ki vagy te? – próbáltam folyamatosan
köhögve kipréselni magamból e szavakat. Egyre inkább elgyengültem, éreztem,
ahogy a testem szabályosan könyörög az oxigénért, amelyet nem kaphat meg az ujjak
erős szorítása miatt. Végtagjaimmal az alak felé nyújtózkodva próbáltam
kiszabadulni, de maradék erőm csak annyira futotta, hogy jobb lábammal sikerült
középtájra rúgnom. A rúgás következtében az alakból egy öblös, férfihang
szakadt ki, amely leginkább egy űzött vadéhoz hasonlított. Most már biztos
voltam benne, hogy az előbbi, vörös hajú nő, csak egy olcsó kis álca volt,
amelynek gondolkodás nélkül bedőltem. Alig lépek ki a szobából egyedül, máris
egy alakváltó démonba futok, akinek legfőbb vágya, hogy megöljön. Hogy lehettem
ilyen ostoba? Herbert ez alatt az egy hét alatt végig óvatos volt, én meg ezzel
az egy húzásommal elrontottam mindent. Mindezt egy jelentéktelen kis sértődés
miatt, melynek hála egy démon fojtogat a teljesen sötét, és kiszámíthatatlan
liftben. A rúgásom ezek szerint ágyéktájon érhetett célba, mert a szitkozódó
férfi szorítása egy pillanatra meglazult, így utolsó erőmmel kiszabadítottam
magam a szorításából. Bár nem láttam semmit a sötétben, mégis próbáltam a
lehető legmesszebb helyezkedni támadómtól.
- Gyere elő! – követelte hisztérikusan.
Ismerős volt ez a hang. Túlságosan is ismerős. Nem, az nem lehet!
A lift fényei amilyen hirtelen,
olyan gyorsan tértek vissza, majd a felvonó szép lassan folytatta útját.
Meglepett a hirtelen megjavulása a liftnek, de egy cseppet sem készültem
firtatni az egészet. A lényeg az, hogy megmenekültem, és, hogy valószínűleg
soha többé nem fogok liftbe szállni. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, majd
a lámpák oltalmában az alak arcára emeltem a tekintetemet. Reméltem, hogy
tévedek fojtogatóm kilétével kapcsolatban, de tévedtem. A zöld szempár
mérgesen, és halálomra éhezve meredt rám…
2014. július 25., péntek
28. fejezet
Sziasztok!
Őszintén sajnálom, hogy az utóbbi időben nem tudtam részt hozni, de úgy tűnik nyáron még elfoglaltabb vagyok, mint iskola időben... Az utóbbi egy hónapban két táborban is voltam, szülinapom is volt, így egy ideig azzal is el voltam foglalva, valamint a nagyszüleimnél voltam egy hetet, ahol nem volt számítógép, így ott sem tudtam semmit írni. Előre is bocsánat a rész miatt, mert ez most tényleg nem lett valami izgalmas, de ígérem, hogy a következővel majd ismét beindul a sztori. :) Remélem még nem felejtettetek teljesen el! Jó olvasást!
little star
__________________________________________________________________________________
28.fejezet
Ezután csend borult az autóra.
Hailey fejét az ablaküvegnek támasztva pihent, míg Herbert ujjaival görcsösen
szorítva a kormányt a végeláthatatlan útra meredt. Bár normális esetben
unatkoznék, most mégis jól esett a monoton táj bámulása. Az autó szélsebesen
süvített az autópályán, ügyesen manőverezve a fáradt kamionosok között. Nagyot
sóhajtottam, mire Herbert azonnal felkapta a fejét.
- Ne aggódj Chloe, néhány óra, és
elérjük Hilton Headet, ahol majd kerítünk valami szállást… - próbált
megnyugtatni. Szőke fürtjei szanaszét álltak ezzel kissé szexis keretet alkotva
gyönyörű, átható kék tekinteteinek. Ha éppen nem gyötört volna lelki bánat Josh
miatt, tuti, hogy rástartoltam volna.
- Én nem is aggódom, csak tudod…
- lopva a mellettem ülő Haileyre néztem, aki időközben már az igazak álmát
aludta. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Végre van esélyem nyíltan, és
őszintén beszélni Herberttel, anélkül, hogy éppen menekülnénk, vagy más is a
társaságunkban van. – Kérdezhetek valamit?
- Persze – vetette oda, miközben
letért az egyik kijáratnál. Látszott rajta, hogy továbbra is nagyon koncentrál
a vezetésre, hogy még véletlenül se történjen semmi baleset velünk.
- Ki vagy te valójában? Szociális
munkás? Nyomozó? – vágtam bele a közepébe. Láttam rajta, hogy egy pillanatra
ledermedt, majd kínos nevetésben tört ki. Tudom, nem volt túl illendő elsőre
ilyen közvetlennek lenni, főleg ha az ember eddigi életéről van szó, de mégis
csak tudnom kell, hogy kinek köszönhetem az életemet. Hogy ki az, aki már több
ízben is kimentett a halál torkából. Nem áltathatom magam azzal örökké, hogy a
helyes Herbert tette, mert egy idő után már senki nem fog nekem hinni, mert
igazság szerint nekem se volt több információm, mint nekik. Bátran álltam a
tekintetét a visszapillantó tükrön keresztül. Kizárt, hogy megadjam magam.
- Legyen elég annyi, hogy fontos
nekem az, hogy túléld ezt az egészet… - felelte szűkszavúan.
- Pontosan mi is az az egész, amiről beszélsz? – vontam fel a
szemöldökömet kérdőn.
- Chloe, meg kell értened, nem
mondhatok többet. Csak akkor ha eljön az ideje… - fejezte be sejtelmesen.
Szememet forgatva dőltem hátra az ülésben, fejemben kavargó cseppet sem békés
gondolataimmal.
- Csak egy dolgot! Mondj valamit
magadról! Könyörgök – hajoltam előre, hogy a szemébe nézhessek. Egy pillanatra
láttam rajta, hogy meginog, és, hogy kezdek sikerrel járni, de ez csak a
másodperc töredékéig tartott.
- Láttál olyan filmeket,
amelyekben FBI ügynökök vannak? – kérdezte.
- Néhányat… - igazából sosem
kedveltem az ilyen témájú filmeket, az egész a lövöldözős jelenetek köré épül.
Azok meg nem keltik fel túlzottan az érdeklődésemet. Apa viszont imádta az
ilyen filmeket. Mindig ezek mentek a tévében, ha anyám nem volt otthon.
Emlékszem alig lehettem öt éves, amikor mutatott egy ilyen filmet. Csak
kettesben néztük. Egymás karjaiban. Egy pillanatra összeszorult a szívem az
emlék felidézésének hatására, de aztán gyorsan észbe kaptam, hogy éppen
Herberttel vitatkozok.
- Akkor azt is tudod, hogy vannak
hadi titkok, amelyeket még az életed árán is meg kell őrizned. Na, ez egy
olyan. – magyarázta, majd intett, hogy lezárja a témát, és befordult egy hosszú
hídra, amely Hilton Head szigetére vezet. Ezután már nem próbáltam firtatni a
dolgot. Láttam rajta, hogy érzékeny pontra tapintottam, így inkább hagytam az
egészet. Nem erőltethetem, hogy mondja el az igazat, főleg azok után nem, hogy
ennyivel tartozok neki. Az út további része hangtalanul telt, míg le nem
fékeztünk egy nagy, szállodának tűnő épület előtt. Nagyot ásítva kászálódtam ki
az autóból, majd megkerülve a kocsit, kitártam Hailey ajtaját, és finoman
bökdösve a vállát próbáltam felébreszteni.
- Jó reggelt, álomszuszék! –
köszöntöttem, amikor végre magához tért. Nagyokat nyújtózkodva szállt ki a
kocsiból, majd erőtlenül bevágta maga mögött az ajtót. A nap már lenyugvóban
volt, az emberek szép lassan szállingóztak vissza a strandokról. Mindegyikük
vállán strandtáska pihent, hajukat néhányuk törülközőbe csavarta, de akadt olyan
is, aki a nap utolsó sugaraiban bízva, kiengedte sótól csimbókos, vizes haját.
Mit meg adnék azért, ha én is a tengerparton tölthettem volna a napomat
hozzájuk hasonlóan! Ehelyett majdnem kivégeztek a démonok főhadiszállásán,
aztán több órát száguldottam az országúton egy feszült hangulatú autóban.
Nagyot sóhajtottam. A fáradtság szép lassan eluralkodott rajtam, így nagyot
ásítva fordultam utastársaim felé, hogy megkérdezzem, hogy most mi lesz.
- Én elmegyek szobát szerezni –
mutatott Hail a mediterrán stílusú építményre, amely bár giccsesnek hatott az
eddigi szállodákhoz képest, amelyekben valaha is voltam, mégsem volt az
előkelőbb vendégek kedvence, így ilyen házias érzést nyújtott – ti pedig
kipakoljátok a csomagokat, és kerestek valami kajáldát.
Magabiztosan indult az
automatikus ajtó felé. Semmi jelét nem mutatta annak, hogy öt perce még lábait
felhúzva bóbiskolt az autóban. Herberttel jelentőségteljes pillantást
váltottunk, majd megvonva vállainkat elindultunk a csomagtartó felé. Hail
alakja pedig szép lassan eltűnt a hazaérkezők gyűrűjében. Mindketten egyszerre
nyúltunk a gomb felé, amely felnyitja a csomagtartót, így ujjaink egy
pillanatra egymáshoz értek. Hirtelen rántottam vissza a kezem, amikor Herbert
bársonyos bőre az enyémet súrolta. Bár nem láttam magamat, biztos voltam benne,
hogy teljesen elpirultam. Bármennyire is tetszett Herbert, és bármennyire is
facér voltam, amely kissé bonyolultabb, mint más szingli nők esetében, mégsem
szerettem volna, ha bármi lett volna köztünk. Herbert túl titokzatos ehhez. Egyébként
is, az elmúlt néhány nap eseményei elég rendesen kikészítettek, kezdve azzal,
hogy Josh miatt elhurcoltak az Alvilágba, ahol aztán egy ágyhoz kötözve
tengettem napjaimat, folyamatos rettegésben élve, míg nem legnagyobb félelmem
valóra is vált. Miután megerőszakolásom által Josh tudtomra adta, hogy irántam
érzett érzései soha nem voltak valósak, teljesen összetörtem, így egy kis ideig
örültem is annak, hogy végre vége ennek az egésznek, és bár az egyetlen olyan
ember keze által haltam volna meg, akit tényleg szerettem, mégis vártam
szenvedéseim végét. Ha valaha is eszembe jut néhány közös élményeinkből,
mindegyik távoli emléknek tűnik. Ridegnek, mintha meg sem történt volna.
-Nyugodtan nyisd ki – mosolyogtam
Herbertre, de ez inkább vicsorgásnak hatott. Bármennyire is kedveltem őt,
mégsem ismertem elég jól ahhoz, hogy ugyanúgy vakon megbízzak benne, mint
Joshban. Herbert izmos karjai megfeszültek, amikor erőteljesen benyomta a
gombot, majd felengedte a tetőt. Sokáig csendben néztem, ahogy pakolja ki a
csomagokat. Bár tudtam, hogy nagy bunkóság, mégsem volt erőm ahhoz, hogy
segítsek, így Herbert izmainak vizslatásával foglaltam le magam. Egyik csomagot
húzta ki a másik után, amikor véletlen egy rossz bőrönd kihúzásával, minden
kiborult a csomagtartóból. Iszonyatos gyorsasággal hajoltam le a bőröndökért,
míg ő ugyanígy tett. Mikor felegyenesedtünk, tekinteteink találkoztak. Arcunk
alig volt néhány centire a másikétól, érezhettem forró leheletét az arcomon.
Tudtam, hogy nem helyes. Tudtam, hogy meg fogom bánni. Mégis megcsókoltam…
2014. június 10., kedd
27.fejezet
Sziasztok!
Mint ígértem, most már sűrűbben fogom hozni a részeket. Ez most igazából egy olyan kis semmilyen, idilli rész lett, amiből megtudhattok egyet s mást Chloe múltjából. Remélem tetszeni fog, és ne feledjetek nyomot hagyni magatok után! Jó olvasást! :)
little star
_____________________________________________________________________________________
Mint ígértem, most már sűrűbben fogom hozni a részeket. Ez most igazából egy olyan kis semmilyen, idilli rész lett, amiből megtudhattok egyet s mást Chloe múltjából. Remélem tetszeni fog, és ne feledjetek nyomot hagyni magatok után! Jó olvasást! :)
little star
_____________________________________________________________________________________
27.fejezet
Friss rózsa illat lengte be a levegőt. Elmosolyodtam az
ismerős illatra. Emlékszem, még a beavatásom idején egyszer felvittek a
Mennybe, hogy onnan láthassam, hogy miért is olyan fontos az angyalok munkája.
Akkor még naiv, és tudatlan voltam, legfőkébben kissé buta is, aki akkor még
nem tudta felfogni az angyalság árnyoldalait. Én hülye elvállaltam a világ
megváltásának feladatát, amely eleinte jól eső érzéssel töltött el, igazi
szuperhősnek érezhettem magam. De később, miután a démonok egyre inkább megerősödtek,
már nem csak a naplementében való repülés volt az egyetlen elfoglaltságom. Az
egyre sűrűbb démon támadások teljesen felbolygatták az életemet. Nem jutott
időm a családra, a barátokra, az iskolára… Az élet egyik legszebb időszakát
démonöldöklésre pazaroltam, a velem egykorú lányok pedig pasiztak, buliztak, és
szórakoztak. Én meg minden nap démon vértől fröcsögő ruhában tértem haza,
karcolássokkal a bőrömön. Ilyenkor már csak arra volt erőm, hogy beálljak a
zuhany alá, és magamra folyassam a forró vizet, amely megszabadított a bűzlő,
zöldes folyadéktól, amely egy idő után szabályosan beleivódott a bőrömbe, és az
illatom részévé vált. Még emlékszem a mennyországra. Minden fehér, és fényes
volt, a levegőt ezernyi virág illata töltötte meg. Rég halott emberek
sétálgattak egymás mellett, mintha még mindig élnének, holott az élet puszta
utánzatában tengették mindennapjaikat. Akkor éreztem igazán, hogy jól döntöttem
akkor, amikor Patricia megkeresett azzal, hogy nincs-e kedvem beállni az
angyalok közé. Azóta ez megváltozott. Szívesen arcon csapnám magam, hogy miért
is voltam olyan tapasztalatlan, hogy igent mondjak egy teljesen idegen
nőszemélynek, aki az ajtómban állva közölte velem, hogy különleges képességeim
vannak, és, hogy az akaratomra bazi nagy tollas szárnyak pattannak elő a
hátamból. Így visszagondolva nem értem, hogy miért nem csaptam rá az ajtót, és
éltem tovább a megszokott, tökéletes életemet. Persze, felemelő érzés volt nap
mint nap ember életeket menteni, de talán könnyebb lett volna az életem a plusz
melók nélkül. Lehet, hogy már lenne egy szerető férjem, aki mindenben
támogatna, és talán első gyermekemet hordozhatnám a szívem alatt. De nem.
Másként döntöttem, és ennek viselnem kell a következményeit.
Hirtelen pattantak fel a szemeim. Hisz ez lehetetlen! Még
mindig élek! Mélyen magamba szívtam a levegőt, amelyet azt hittem, soha többé
nem érezhetek a tüdőmben. Miután kiélvezkedtem magam, és elhittem, hogy nem
haltam meg, még mindig élek, eszembe jutott a kivégzés. A tőr, amelyen
kísértetiesen tükrözte vissza a rávetülő démoni fényt. Riadtan kaptam a
szívemhez. Csak egy módon derülhet ki, hogy túléltem-e a végzetes szúrást.
Óvatosan félre csúsztattam a vértől tocsogó fehér ruhámat, amelyet még a
démonok adtak rám. Ott, ahol a szúrásnak kellett volna lennie, csupán egy
apróbb karcolást véltem felfedezni. Akkor viszont mitől lett csupa vér a ruhám?
Hirtelen kaptam fel a fejem. Mégis hol a csudában lehetek? Valószínűleg egy
csomagtartóban lehetek, hisz éreztem, ahogyan a jármű iszonyatos sebességgel
száguld előre valami nem túl egyenletes úton, ezáltal ide-oda csapódtam a
csomagtartóban. Rajtam kívül csupán egy szál rózsa volt a csomagtárolóban. Ezek
szerint innen származott az a jóleső rózsa illat, ami a Mennyre emlékeztetett.
Óvatosan próbáltam felülni, hátha szemügyre tudom venni elrablóm, vagy
megmentőm arcát. Fejemet az előttem lévő ülés fejtámlása mögé bújtatva
próbáltam kikémlelni, hátha láthatok valamit. A kormány mögött egy meglehetősen
fiatal férfi ült, szőke haja, és tengerkék szeme volt. Ralph Lauren márkájú
inget viselt, amely tovább tökéletesítette már így is felsőbbrendű látványát.
-Herbert – szaladt ki a számon hirtelen, amikor felismertem
a fiút. Az a Herbert aki már több ízben is megmentett, de még mindig fogalmam
sincs, hogy ki ő, és, hogy miért húzott ki folyton a csávából.
- Chloe! – fordult felém az anyós ülésről egy mosolygós
lány. Aranybarna haja csimbókosan hullott vállára, ebből arra következtettem,
hogy egy esetleges démon háború tehette ezt vele. Tengerkék szemei fáradtan, de
vidámságot sugározva keresték tekintetemet. Hailey.
- Végre felébredtél! – fékezett le hirtelen Herbert, aminek
következtében bevágtam a fejemet a fejtámlába. Ez egy hangos kacagást váltott
ki Haileyből, akit azóta nem láttam, hogy közölnöm kellett vele, hogy igazából
ő az angyalok közé tartozik. Emlékszem még, hogy Patriciának mennyire fontos
volt ez a lány a varázsereje miatt, ezért küldött engem, hogy majd kiképezzem,
és fejlesszem a mágnesesség erejét. Ezután persze minden teljesen másként
alakul. Mindketten kiszálltak a kocsiból, majd kitárták előttem a csomagtartó
ajtaját. Kissé kábán kikecmerektem, mire ők gyorsan megragadtak a vállamnál
fogva, és beültettek az egyik hátsó ülésre. Amíg Hailey bekötött, és megpróbálta
elrendezni egyelőre még kissé ernyedt végtagjaimat, Herbert lecsukta a
csomagtartó fedelét, majd bevágta magát a kormány mögé, majd intett Haileynek,
hogy ő is gyorsan szálljon be, hogy tovább tudjunk indulni.
- Ezt…ezt mégis mire véljem? – próbáltam kinyögni a kérdést,
mire Hailey azonnal nyitotta is a száját, hogy válaszoljon.
- Nos, miután elmentél, és nagyjából elhitetted velem, hogy
angyal vagyok, elmentem a találka helyünkre. De te nem voltál ott. Már éppen
indultam volna haza, amikor megjelent Herbert, és elmondta, hogy mi az oka
annak, hogy nem vagy a megbeszélt helyen. Ezután meghívott egy kávéra, miközben
elmesélt mindent töviről hegyire az angyalokról. Tudom, elsőre nem tűnhet túl
jó jelnek ha szó nélkül megbízok egy idegenben, de Herbert csak úgy árasztotta
magából a jóságot, és…
- Hail, ha lehet, térjünk rá a lényegre – szakította félbe a
fiú a kissé túlbuzgó lányt, majd elfordította a slusszkulcsot, és lenyomta a
gázpedált, amelynek segítségével tovább haladtunk a teljesen kihalt úton.
- Egy picit elragadtatattam magam – szabadkozott, majd
folytatta – Hol is tartottam? Megpróbálom dióhéjban elmondani. Herbert el
kezdett tanítgatni, így egyre jobban fejlődött az erőm, ezzel együtt nőtt
bennem az angyal énem. Végül pár héttel ezelőtt Patricia teljes értékű
angyalnak nevezett ki, és azóta öldöklöm a démonokat. Így sikerült megmentenünk
téged. Na, és persze Herbert varázsereje sem elhanyagolható elem ebben a kis
mentőakcióban…
- Várj! – szakítottam egy picit meg a gondolatmenetét – Ti ketten
komolyan betörtetek a démonok központjába, amely főleg most, a kivégzésem
alkalmával nyüzsgött a démonoktól, és volt akkora erőtök, hogy Eron szeme
láttára megmentsetek engem?
- Ez igazából nem teljesen így történt, tudod, Chloe azért
mi sem vagyunk teljesen eszementek. Felvettük két démon szolga alakját,
akikként végig tudtuk kísérni az eseményeket, így megmentve téged is. Na, és
most, hogy megmentettünk…
- Hova megyünk? – tettem fel a már réóta foglalkoztató
kérdést. Csak utána eszméltem rá, hogy másodszorra is udvariatlanul
félbeszakítottam Hailey-t, akit látszatra ez egy cseppet sem zavart.
- Úgy gondoltuk, hogy folytatjuk az utatokat Joshal, így
most Miami felé tartunk, a lehető legmesszebbre kerülve New Yorktól. Persze ami
autós távokon belül van. – világosított fel Herbert. Ezek szerint Miamiba
tartunk. A szülővárosomba. Már nagyon régen nem jártam ott. A szüleim hat éves
koromban elváltak, így én anyával New Yorkba költöztem, apa meg itt maradt
Floridában. Azóta sem hallottam róla semmit. Egyszer küldött egy szülinapi
lapot, a születésnapom után három hónappal, de ezt leszámítva nem adott magáról
semmi életjelet. Mióta megtudtam, hogy angyal vagyok, és, hogy anya nem az,
egyre többet gondolok arra, hogy valószínűleg apám miatt lettem az, aki. Így
adódott, hogy anyámnak tele lett a hócipője apámmal, majd egy szép nyári
reggelen elhajtottunk a Range Rover-rel, magunk mögött hagyva a tengerparti
nyaralót, amihez annyi szép emlék kötött. Most már biztos lehetek benne, hogy
nem apám folytonos kocsmába járása miatt adta be anya a kulcsot. Hanem amiatt,
hogy apa angyal volt, ezzel rendesen felbolygatva a családunk életét. Hirtelen
összeszorul a szívem. Az angyal lét bármennyire is csodálatos, mégis könnyen
szétszakíthat családokat. A folytonos munkák, a veszély, ami az angyalsággal
jár… Egy halandó ember nem tudja ép ésszel felfogni, így inkább feladja, és
elmenekül, mielőtt rajta is eluralkodik az az őrültség, amelynek az angyalságot
hiszi. És most, talán, hogy ismét Miamiba tartok, esélyem van látni apát,
anélkül, hogy anyám hozzávágna egy tányért.
- Chloe! Chloe! – integet előttem Hailey, mintha valami
holdkóros lennék.
- Bocsánat, csak egy kicsit elbambultam… Még új nekem ez az
egész… Mármint, hogy nem haltam meg.
- Csak éppen azt magyaráztam, hogy már annyira várom, hogy
megérkezzünk Floridába! A Daytona Beach, a sok vidámpark…
Emlékszem, hogy hat éves koromban, nem sokkal a válás előtt,
a szüleim elvittek az orlandói Disneyworld-be. Még nagyon kicsi voltam, és az
életem értelmei a hercegnők voltak.
A két nap alatt, ameddig a park mesebeli utcácskáit jártuk, végig ugyanaz a nagyon meleg, tüll Csipkerózsika ruha volt rajtam, amelyet borsós árért vett anya a boltban, miközben apával a Hófehérke vasúton ültem. Azóta nem jártam ott. Miután elváltak a szüleim, teljesen magamba fordultam, így a vicces, aranyos Disney mesék helyett elkezdtem szomorú hangulatú könyveket olvasni, és napokig bezárkózni a szobámba.
A két nap alatt, ameddig a park mesebeli utcácskáit jártuk, végig ugyanaz a nagyon meleg, tüll Csipkerózsika ruha volt rajtam, amelyet borsós árért vett anya a boltban, miközben apával a Hófehérke vasúton ültem. Azóta nem jártam ott. Miután elváltak a szüleim, teljesen magamba fordultam, így a vicces, aranyos Disney mesék helyett elkezdtem szomorú hangulatú könyveket olvasni, és napokig bezárkózni a szobámba.
-Én nem kifejezetten szeretem a vidámparkokat… - jegyeztem
meg kurtán, majd inkább kimeredtem az ablakon, és az utat figyeltem.
- Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy hogy nem lehet
azokat szeretni! Hahó, Disneyworld, Universal Studios! A legjobb helyek a
világon… - próbált meggyőzni Hailey, de én csak szomorúan lebigyesztettem a
számat.
- Hail, szerintem nem kéne még ezzel terhelni… Tudod, hogy
még pihennie kell… - állította le Herbert a lányt. Hálás mosollyal meredtem a
visszapillantótükörbe, ahol egy pillanatra találkozott a tekintetünk…
2014. június 9., hétfő
26.fejezet
Sziasztok!
Ismét bocsánatot szeretnék kérni az újabb hosszas szünetért, de most, a nyári szünet keretei között ígérem, hogy sokkal gyakrabban fogok jelentkezni mint eddig. Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást kívánok! Valamint szeretném megköszönni a 6 feliratkozót, és azt a rengeteg pipát és kommentet, amelyeket tőletek kapok :) ! Jó nyári szünetet!
little star
____________________________________________________________________________________
Ismét bocsánatot szeretnék kérni az újabb hosszas szünetért, de most, a nyári szünet keretei között ígérem, hogy sokkal gyakrabban fogok jelentkezni mint eddig. Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást kívánok! Valamint szeretném megköszönni a 6 feliratkozót, és azt a rengeteg pipát és kommentet, amelyeket tőletek kapok :) ! Jó nyári szünetet!
little star
____________________________________________________________________________________
26.fejezet
Három óra. Ennyi időm maradt az életemből. És ezt a három
órát kénytelen leszek az ágyhoz kötözve eltölteni. Fogalmam sincs, hogy mi
várhat rám. Még soha nem láttam démoni kivégzést, így nem igazán tudom
elképzelni, hogy mi lesz a sorsom. De egy biztos. Ez lesz számukra a
legemlékezetesebb mind közül, hisz még senki nem utasította vissza a kegyelem
ajánlatát, így számíthatok rá, hogy egy csöppet sem átlagos halálnak lehetnek
tanúi. Egy pillanatra beleképzeltem magam Emily helyzetébe. Több hónapon
keresztül eltűntnek volt nyilvánítva, majd hirtelen, mintha visszatért volna a
halálból, megjelent az egyik gyűlésen, mintha mi sem történt volna. Akkor még
nem sejtettem semmi gyanúsat. Pedig valószínűleg őt is meglátogatta a fekete
köpenyes férfi a szabadulás lehetőségét kínálva neki. Lehet nem döntöttem jól,
amikor pimaszul visszautasítottam az ajánlatot. Igen, nem jól döntöttem, hanem
bátran.
Ajtónyikorgásra eszméltem fel. Három fekete csuklyát viselő
alak lépett be, kezükben egy fehér, lenge ruhácskával. Nagyot nyeltem. Teljesen
elvesztettem az időérzékemet ezen a helyen, így fel sem tűnt, hogy már eltelt
három óra. Egyikük arcát egy pillanatra megvilágította az ablakokon beáramló
démoni, vörös fény. Arcán hosszú sebhely húzódott, amely szemhéjától egészen álláig
ért. Lilás fényben játszó szemét valaha biztos szép arc keretezhette. Széplány
lehetett volna, ha az a sebhely nem szól bele az életébe. Lehet túl sokáig
bámulhattam őt, mert hirtelen húzta előre csuklyáját, hogy eltakarja az arcát.
Felocsúdtam döbbenetemből, majd éreztem, ahogyan átjár a félelem. Most először
jutott el a tudatomig, hogy mi is fog velem történni. Soha többé nem láthatom
anyát. New Yorkot. A barátaimat. Egyikük egy nagy, éles késsel igyekezett
felém, amelytől kirázott a hideg. Az éles pengén meg-megcsillant a vörös fény,
amely az alvilágban jellemző volt. Nagyot nyeltem. Valószínűleg ehhez hasonló
kés fogja a vesztemet okozni. A démon a kezemet tartó kötelekhez emelte a tőrt,
majd egy vágással eltávolította rólam béklyóimat. Hangosan fellélegezve vettem
tudomásul, hogy megszabadultam a kezeimet tartó kötéltől, amely napokig kínozta
csuklómat érdességével. A másik két alak gyorsan megragadta a csuklómat, amíg a
harmadik rám adta a fehér anyagból varrt ruhácskát, amely vállaimtól térdemig
takart. Egy pillanatra megörültem, hogy végre nem kell meztelenül mutatkoznom,
hanem lehet rajtam valami ruha. De ez is csak egy pillanatig tartott, mert a
csuklómat tartó kezek hirtelen megfeszültek, majd elkezdtek lerángatni az
ágyról. Felüvöltöttem, amikor egyikük belevájta körmeit a kötél által okozott
sebbe. Halk zokogásba kezdtem. Nem akartam magam gyengének mutatni, így inkább
hanyagoltam a hangos hisztit. Már a folyosón jártunk. A fekete padlón vérfoltok
látszódtak, amelyektől egy pillanatra felfordult a gyomrom. A vérvörös falakat
az eddigi démonvezetők képei díszítették, hasonlóan az Angyalok Tanácsa hősök
terméhez, amelyben Patricia elődeinek arcképe látható. A folyosót szegélyező
ajtókból egyre több fekete csuklyás alak lépett ki, csatlakozva hozzánk, mintha
csak valami díszmenet lennénk. Testemben azonnal szétáradt az adrenalin, amikor
megálltunk egy nagy barna, fa ajtó előtt, amelyekre szenvedő emberek arca volt
faragva. Kirázott a hideg az élettelen faarcok látványától, ezért gyorsan
elkaptam a fejemet, hogy inkább a terem melletti képeket figyeljem. Lord Belerus 1535-1654. Olvastam el az
egyik kövér férfit ábrázoló kép alatti táblácskát. A férfi vérvörös
tekinteteivel meredt ki a képből, amelyet palacsinta ábrázata komolytalanított
el. Egy pillanatra felnevettem a kissé túlsúlyos démon láttán, de ez inkább egy
károgás félének hangozhatott. Idegesen haraptam be az ajkaimat, miközben a
harmadik démon egy óriási, szintén faragott kulcsot elfordított a zárban, majd
belökte az ajtót. A terem úgy nézett ki, mint egy kisebb aréna, amelynek nézői,
mind-mind az engem kísérő démonokhoz hasonlóan csuklyát viseltek, és egymást túlordibálva
őrjöngtek, mintha holmi civil focimeccsen lennének. Pedig ez koránt sem volt
az. A két alvilági lény, amelyek eddig satuként szorították a csuklómat,
elkezdett ráncigálni egy óriási asztalhoz, amely a terem közepén állt. Félelemmel,
vegyes izgalommal tekintettem körbe a teremben. A falak barnára voltak meszelve,
ezeket szenvedő embereket mutató képek díszítették. Az ódon fapadló már
biztosan jó régi lehetett, hisz a belé ivódott vérszag belengte az egész
levegőt. Nagy levegőt vettem, amikor elértük a középső asztalt. A három démon
kezüket felemelve próbálta mutatni a közönségnek, hogy még nagyobb őrjöngést
várnak, miközben egy negyedik egyenként az asztalhoz kötözte a végtagjaimat. A
hideg, kissé pirosas színben játszó lánc rákulcsolódott kezeimre és lábaimra
is. Fejemet felemelve néztem körbe, hátha találhatok valami menekülési
útvonalat. A terem alakja leginkább egy ötszögletű csillag alakjára
hasonlított, amelynek közepe az asztal volt. Csak, mint a… Hirtelen eszembe
jutott a tőr, amelyet Emily mindenáron meg akart tőlem szerezni. Amikor a tőr
markolatát melegség érte, azon elkezdett vibrálni egy különleges jelkép, amely
ötágú csillagot ábrázolt. Gyöngyöző homlokkal próbáltam felidézni magamban a
jelképet. Sárkány, tigris, gepárd,
bivaly, sas. Az állatok, amelyeknek tulajdonságai jellemzik a démonokat.
Ezek szerint az egy szent tőr, amelyet a Pokol teremben végrehajtott
kivégzéseken alkalmaznak. Azt viszont még mindig nem értem, hogy mi ennek az
értelme. Hiszen mi olyan hasznos Eronnak abban, ha egy adott tőrrel öl meg
engem? Kétlem, hogy holmi szokás lenne, hisz több évtizeden keresztül nem is
keresték a tőrt. Eron célja az angyalok leigázása. Ez két módon lehet. Vagy átállítja
maga mellé az angyalok egy részét, vagy… Mivel a démonoknak természetüktől
fogva nincsen természetfeletti képességük, leszámítva a repülést, így a másik
lehetőség az, ha a megölt angyalok különleges képességeit átruházza rájuk. Ezek
szerint a tőr különlegessége az erőelszívás, amelynek segítségével nem csupán
az életemtől, hanem a lelkemmel együtt utazó mágikus képességemtől is
megfosztanak. Azaz következő életemben nem születhetek angyalnak, így lecsökkentve
az angyalok számát. Ez Eron legfőbb célja. Hosszú, de hatásos módszer, ha a
gyökereinél írtja ki az ellenséges népet. Kiírtja azt, ami miatt soha nem
tudnak kihalni az angyalok. Az erő továbbvitelt. A hangos zsivaj hirtelen szűnt
meg, amikor belépett Eron. Hosszú, vörös haját oldalra fésülte, így jól
látszódott a bal vállán díszelgő sárkánytetoválás. Vörös fodrokkal tarkított
fekete bőrruhát viselt, amelyben fehér bőre csak úgy világított. Hátából két
fekete tollas szárny pattant elő, amelynek segítségével felemelkedett, majd
körbe repülte a termet, és onnan kezdte el beszédét.
-Hű híveim! Ma különleges napnak nézünk elébe! Ifjú, új
tagunk, Josh Hell démonná avatásának lehettek tanúi, amelyet saját szerelme
halálával pecsétel majd meg. Ez az alkalom nem csak e célból különleges. Emily,
hű alattvalóm visszaszerezte az ősi tőrt, amely képes erőelszívásra, ezáltal
megfosztva az angyalokat következő életükbe átvitt hatalmuktól. A mai termés az
idő megfagyasztás, illetve előre, hátra forgatás képessége lesz, amelyet a
legtöbbet ígérő démonnak fogok ajándékozni. A kivégzés alatt megkezdődhet a
licitálás Brownsnál. Ideje elkezdeni a 37. angyal kivégzését uralmam alatt.
Hangos üdvrivalgás hallatszódott a teremből, majd láttam,
ahogyan egyre több démon indul el ahhoz a bizonyos Browns-hoz licitálni.
Aranyos, hogy ennyire fontosnak tartanak. Eközben a szenvedő arcokat formázó
ajtó feltárult, és belépett rajta Josh, egy fekete csuklyás kíséretében. Zöld
tekintete ridegséget sugallt, amelyben még szikráját sem véltem felfedezni a
jónak. Hiába, a változni akarás, a természetének senki nem tud parancsolni.
Josh démonnak született, így erős akarattal sem tud majd soha kitérni ez elől.
Még mélyen az emlékeimben élt az az éjszaka a börtönben, amikor elmesélte az
élettörténetét. Már akkor sejthettem volna, hogy lehetetlenség a változás.
„- Ki vagy? –
kérdeztem remegő hangon.
- Josh Hell. –
válaszolt a hang. Josh? Ez most komoly?
- Azonnal engedjenek
ki! - kezdtem el dörömbölni az ajtón, erre a fiú felnevetett, majd elindult
felém. Legalábbis a lépéseinek hangjából erre következtettem. Mikor Josh beért
a fénybe, a szemem elé tárult kissé megviselt ábrázata, és gyönyörű zöld szeme,
amelyet barna haja, és tökéletes arca keretezett.
- Tudom, voltak
nézeteltéréseink. – állt meg előttem.
- Voltak. – mondtam
durcásan, majd háttal fordultam a fiúnak.
- Chloe, én igazán nem
akartalak megtámadni. Csak tudod, Eron azt mondta…
- Blabla. Jól ismerem
ezt a sztorit. Egyáltalán nem érdekel a sajnálkozásod! Komolyan, még egy
szellem társaságának is jobban örültem volna, mint neked! – jelentettem ki.
- Amúgy is lakik itt
kettő. Ha akarod, bemutatlak nekik…
- Tessék? – ugortam a
nyakába remegve, mire ő halkan felnevetett.
- Nyugi, csak vicc
volt. – erre rögtön ellöktem magamtól. – Ha már itt kell lennünk egymással egy
darabig, azt javaslom, ismerjük meg egymást.
- Oké kezd te. Úgyis
rövid lesz. „Gonosz és bunkó vagyok. Ez vagyok én, Josh Hell” – játszottam el
cellatársamat.
- Ügyes, de közel sem
jársz a valósághoz.
- Valóban? – vontam
fel a szemöldökömet, és keresztbe fontam a karomat a mellemnél.
- Apa és anya.
Mindketten angyalok voltak, így elég meglepő volt számukra, amikor egyetlen
fiúk démon lett, ezzel megszakítva az évszázados családfát, ahol mindenegyes
fiúgyermek a ti népetekhez tartozott. Így hát amikor ez tíz éves koromban
kiderült, árvaházba küldtek, és többé hallani sem akartak rólam. Elzüllöttem,
majd végül Eron rám talált, és megmentett a drogoktól, és befogadott magához.
Onnantól kezdve kihasználta, hogy felnézek rá, és így a legvéresebb munkákra is
rá tudott venni. De mélyen, a lelkemben, mindig is tudtam, hogy én nem akarok
anyáékhoz hasonló embereket ölni.”
Egy frászt-gondoltam magamban, majd ismét Joshra emeltem
tekintetemet. Amint fellépett egy kisebb emelvényre, a sorokból, halk,
kísérteties dallamot kezdtek dúdolni, majd néhány elkezdték énekelni a démonok
himnuszát. Kirázott a hideg. Ez a hivatalos dal, korántsem volt olyan vidám, és
gyönyörű, mint a miénk. A szövege meg főleg nem.
A démon mindig bátor, és nem kímél senkit
Ezért nincsen szíve, és ő lesz az elit.
Hát nem volt egy nagy költő, aki ezeket
a sorokat írta. A többi versszakot már nem igazán értettem, mert a Brownsnál
licitáló démonok zaja elnyomta a himnuszt, így észre sem vettem, hogy vége van.
Josh halál nyugodt tekintettel igyekezett felém, kezében a tőrrel, amelyet
amint megérint vérem, máris el kezd vibrálni. Szép lassan felém lépett majd a
tőrt a magasba emelve várta a bíztatást. A teremben nagy volt a feszültség, így
kínos csönd uralkodott. De amint Josh a magasba emelte a tőrt, azonnal
üdvrivalgásban törtek ki. A démoni fény meg-megcsillant a tőr éles hegyén,
amelyet hamarosan a szívembe fog mártani. Megpróbáltam elkapni a tekintetét,
hátha felidézhetem benne a régi szép emlékeket, de még egy pillantásra sem
méltatott. Ekkor megfeszült a karja, majd lesújtott a pengével…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)